Sztárolt középszer (A Trisztán Thielemann-nal)

Richard Wagner: Trisztán és Izolda
Universal / Deutsche Grammophon
2004
3 CD, Összidő: 80:03; 79:48; 75:12

Az 1850-es évek közepén, a munka lázában Richard Wagner, aki világosan látta, hogy Trisztán és Izolda című operájával messze meghaladja az addig ismert - nem csak dalszínházi - határokat, azt írta Mathilde Wesendoncknak: \"A Trisztán valami tébolyító lesz! Csak középszerű előadás menthet meg! Egy jó előadástól az emberek egyszerűen megtébolyodnak!!!\"

Ha gunyoros akarok lenni, azt mondom, Wagner a Christian Thielemann által dirigált előadásról álmodott. A mű félelmetes újdonsága, hisztérikus szerelmi és emberi tébolya, összes szélsősége most letompított, s - kissé stílszerűen szólva - kiherélt formában hallható. Természetes, hogy már az Előjátékban eldől minden. A zenekar (a Bécsi Staatsoper gárdája, parasztosabban szólva a Bécsi Filharmonikusok) eléggé fénytelenül, vonszoltan, kényszeredetten hozakodik elő a mondandóval, mely Schönbergék fellépéséig megrengette a világ zenei gondolkodását.

Csúcspontokat, igazi belső ritmikát itt ne keressünk; Thielemann olykor egyszerűen csak siet, ezzel akar elérni elemi erejű hatásokat. Sikertelenül. A hangzás széteső, a belső ritmus halott, és a félelmetes zaklatottság helyett inkább csak handabandázást érzékelünk. Nem értjük, mire ez a nagy cécó. És nem sokkal különb, bár kétségkívül szebb és átéltebb a harmadik felvonás előjátéka a nagy angolkürt-szólóval, a végtelen szomorúságnak és kietlenségnek ez a hangzó monumentuma.

Mai sztárok énekelnek az élő előadás alapján készült 3 CD-n, és azt olvastam, a közönség Bécsben 23 percen át tapsolt Deborah Voigtnak, aki Izoldát énekli. Nekik legyen mondva, mondhatnám kávéházi szkepszissel. Persze nem volt alkalmam élőben hallani-látni a hölgyet, aki talán rendkívüli színjátszásával, színpadi jelenlétével, röviden: személyiségével feledtette vokális gyengéit, viszonylag biztos, de fénytelen magasságát, viszonylag bizonytalan, de mégis zengő mélységét, és egyáltalán: zenei érdektelenségét. Ezt a legkevésbé sem cinikusan mondom: fél éve tanúja voltam Münchenben a Götterdämmerungban Gabriele Schnaut fellépésének. Hangilag soha bizonytalanabb, érdektelenebb Brünnhildét! Ám az alakítás mégis meggyőző volt, mivel a művésznő olyan erős színpadi jelenléttel rendelkezik, mely feledteti a vokális problémákat. A maga százhúsz kilóját éteri kecsességgel lebegtette át a színpadon, és ez lefegyverzőnek bizonyult.

Ám most csak a hangzásra hagyatkozhatunk. Deborah Voigt már az első felvonásban bebizonyítja, hogy voltaképpen semmiféle elgondolása nincs szerepéről; a nagy elbeszélő jelenetben olyan sebességgel, olyan hányavetiséggel fut át a legdöntőbb mozzanatokon, hogy nem értjük, mi az oka végtelen dühének. (Persze ezért a karmester is felelős.) Most csak egy hisztérika sikoltozását észleljük, akinek hideg borogatást kívánunk, nem pedig szerelmi halált, és sajnáljuk, hogy Freud doktor csak ötven év múlva alapozza majd meg a lélekelemzés tanát.
De ezt az Izoldát legalább a pszichoanalitikus díványára kívánjuk; Marke királlyal még ennyit sem tudunk kezdeni. Robert Holl ugyancsak sztár, de annyira unalmas, annyira érdektelenül rezignált, hogy elandalodunk tőle. Olyan énekes ő, aki - Hegellel szólva - szürkét szürkével fest, hogy mattsága hallatán előbb fáradtan legyintünk, aztán pedig belebambulunk a furcsa alkonyatba.

Trisztánt Thomas Moser énekli. Az első felvonásban szépen és hősiesen adja meg magát Izoldának, valóban méltósággal fogadja a méregpoharat, vagyis képes érzékeltetni, hogy pontosan tudja: mérget tartalmaz a békítő kehely. A második felvonásra kissé elfárad, de aztán a harmadikban - mely nyilvánvalóan Trisztáné - nagy megjelenítő erővel hozza a kétségbeesett szerelmest. Nem nagyon szép hang, de itt a szerepformálás, az átgondolt művészi akarat túllendíti a hallgatót a vokális megoldatlanságokon.

Miután budapesti fellépése után (a Walkür első felvonásában Sieglindét énekelte Fischer Iván vezényletével a Zeneakadémián) térdre hulltam Petra Lang előtt, a legnagyobb várakozásokkal füleltem rá Brangäne szerepében. De csalódnom kellett. A hölgy ezúttal végig egészen fojtott, mondhatni befulladt hangon énekel; mindamellett világos, hogy érti és átéli szerepét, ez a komorna amolyan derékalj-Izolda, űrnője alsóbb néposztályú hasonmása. A második felvonás minden képzeletet felülmúlóan zseniális őrtálló jelenetében (\"Habet acht!\") magára talál, elbűvölően boszorkányos, hangja zsongít, csábít, és természetesen a szöveg ellen szól: dehogyis vigyázzatok, nyaljátok-faljátok egymást, bújjatok csak a másik testébe még szorosabban!

Röviden: részletszépségei, megkapó pillanatai ellenére csak középszerű, \"az egyik fülünkön be, a másikon meg szépen ki\"-előadás született 2004-ben a Bécsi Állami Operaházban. Maradjunk teszem azt, Wilhelm Furtwängler, Carlos Kleiber vagy Karl Böhm felvételeinél.