Oberto, avagy San Bonifacio grófja

Giuseppe Verdi: Oberto, conte di San Bonifacio Oberto: SAMUEL RAMEY Leonora: MARIA GULEGHINA Cuniza: VIOLETA URMANA Riccardo: STUART NEILL Imelda: SARA FULGONI London Voices, Academy of St-Martin-in-the-Fields conducted by Sir Neville Marriner PHILIPS CD 454 472-2 (2-CD set) DDD

Nomen non est omen.

Zöld Jóska bácsi, nemzetközi nevén Giuseppe Verdi első operájáról van szó, a (későbbi) Mester mindössze 26 éves volt, mikor bemutatták ezt a "zsenge-zöld", de nem éretlen darabot. Persze még ott van benne Donizetti meg Bellini, a gyors részekben talán Rossini is, némi umtatta-umtatta, no meg egy igen blőd sztori, de itt jelenik meg Verdi első Leonórája, a közel negyedórás nagy bariton - szoprán duett pedig már felidézi a későbbi nagy Germont - Violetta vagy Boccanegra - Amelia kettősök hangulatát.
S egyáltalán: élvezhető muzsika ez, a konvencionális nyitánytól egészen a lírai második fináléig.

Persze ehhez olyan mintaszerű előadás kell, mint a Philips felvétele, bár nem minden makulátlan benne. Maria Guleghina úgy hiszem, Várady Júlia idő előtti visszavonulása óta napjaink első számú Verdi-szopránja. Impozáns, nagy hang, mely időnként szétfeszíti a stúdió falait.
Samuel Ramey a címszerepben a felvétel idején már túl volt pályája zenitjén, ahogy egy-egy "röcögősebbre" sikerült frázisnál megfigyelhető. A dinamikai vagy karakterbeli árnyalás viszont igazából sose tartozott erősségei közé. De így is impozáns ez a basszus.
Violeta Urmana (Cunizaként, azaz Leonóra riválisaként) kellemes élmény. A hűtlen szerelmest, Riccardót, az amerikai Stuart Neill énekli, korrektül és felejthetően.

Érdekes összehasonlítást tenni e CD egyetlen igazi riválisával, az Orfeo cég másfél évtizede piacra dobott variánsával. Ott Lamberto Gardelli, itt Sir Neville Marriner dirigál, mindketten feszült ritmikával, Gardelli néha talán "dalolósabban".
Azonban Ghena Dimitrova poros nyomába sem léphet Guleghinának. Urmana és Ruza Baldani vagy Ramey és Rolando Panerai közt viszont nehéz lenne választani.
A "régi" felvétel nagy ásza egy akkor hatvanéves, örökijfú tenorista, akit a neves angol zenekritikus, Alan Blyth az utóbbi évtizedek legjobb Verdi-tenorjának tart, aki New York-i koncertjén Otello halálával zárta a műsort, s biztosította közönségét: jövőre (még) jobb lesz. Carlo Bergonzi ő, hasonlíthatatlan (pontosabban csak Jan Peercehez és Domingóhoz hasonlítható) legato énekstílusával, olasz temperamentumával.

Ám összességében a Philipsé a pálma: nemcsak a jobb (sőt, kimagaslóan nagyszerű) hangtechnika okán, valamint a négy különböző kísérőesszé miatt, hanem azért is, mert függelékként kapunk két, későbbi előadásokra írt változatot, meg egy Bellinit idéző, csak a kézzel írt partitúrában szereplő, de a bemutatóra már kihúzott duettet is.
Az Oberto nem az Otello. De Verdi egyetlen csodálója sem mehet el mellette, ha a teljes életpályát ismerni akarja. S ehhez mindenképpen ajánlható a Philips felvétele.