Fidelio, avagy az idealizmus és a hétköznapiság közti örök harc.

Ludwig van Beethoven A Fidelio különböző felvételeinek összehasonlítása

Mivel szinte lehetetlen vállalkozás a valaha készült összes felvétel elemzése, ezért csupán a legkiválóbb lemezfelvételeket vesszük nagyító alá. Tanulmányunk elsősorban azoknak szól, akik most ismerkednek ezzel a kivételes mesterművel, Beethoven egyetlen operájával.
Néhány felvétel értékeléséről helyszűke miatt kellett lemondanunk (Toscanini, Mazel, Fricsay), másokról pedig szigorú szelektálás után. Ezzel korántsem akarjuk azt állítani, hogy Haitink, Solti, Masur és mások lemezei nem lennének említésre méltóak, de minden érdemük ellenére sem állják ki az összehasonlítást azokkal, melyekről beszélni szeretnénk. Végül nem foglakozunk Karajan, Walter, Böhm, Erich Kleiber élő felvételeivel sem - bár érdekesek lehetnének -, egyrészt mert nehezen beszerezhetőek, másrészt a felvételek gyenge hangtechnikai minősége miatt.
Azonnal szembetűnő, hogy a legjobb Fidelio felvételek majd minden előadója német nyelvterületről származik - a zenekar általában a Bécsi Filharmonikusok.
Furcsa, de úgy tűnik, hogy könnyebb egy Borisz Godunov felvételt készíteni nem orosz születésű karmesterként, mint Fideliót egy nem németnyelvű dirigensnek.

Kis sétánkat kezdjük a Salzburgi, Furtwängler vezényelte Fidelióval amit az 1950 augusztus 5-i előadáson rögzítettek a Bécsi Filharmonikusok közreműködésével. 1993-ban a régi magnószalagok restaurálása után az EMI adta ki újra 2 CD-n, (77 és 72 perc CH 649012). A hangminőség elfogadható. Megőrzi az eredeti szüneteket, tapsokat, párbeszédeket és a fergetegesen játszott harmadik Leonóra nyitányt a szokásos helyen, azaz a Leonóra-Florestan duett és a záró rész között.

A címszereplő Kirsten Flagstad, aki Lotte Léhmannal együtt a XX. század első felében a szerep talán legnagyobb interpretálója volt. A kiváló norvég énekesnő, bár már közel a visszavonuláshoz, fenségesen uralja Leonóra első felvonásbeli áriájának minden nehézségét. Nemcsak erős egyéniség, de kiváló figura teremtő és igen expresszív hatású művész.
Méltó partnere Julius Patzak Florestanja Flagstad Leonórájának. Híres, második felvonásbeli áriájához Furtwängler az áriát bevezető részt 4 perc és 20 másodperces szimfonikus költeménnyé nyújtja anélkül, hogy a zene az intenzitásából bármit is vesztene, s ezzel hatalmasra fokozza a várakozást. Patzak egyenrangú partnere Flagstad Leonórájának a híres "O namenlose Freude" duettben, mely itt áradó érzelmeivel, sokkal inkább a boldogság benső átélése mintsem annak külső megnyilvánítása. Kissé zavaró a publikum tapsa, mely megtöri a zenei egységet a következő, igen jól felépített 3. Leonóra nyitány előtt. Paul Schoffler bár néha kiabáló de mégis szuggesztív, fantasztikusan arrogáns Pizarro. Alakítását Furtwängler azzal segíti, hogy színrelépését a lehető legfenyegetőbb zenei aurával támasztja alá - hallgassák csak a belépő elején haragosan zendülő vonósokat vagy az üstdob dörgését a "In's Ohr zu Screin"!" szavaknál (track 10, 2.08) vagy a már-már expresszionista hangzású ólomszínű katonakórus hangjait.
Josef Greindl Roccója lágy, meleghangú és rezonáns. Szimpatikus, élő figurát teremt a híres "Hat man nicht auch Gold beineben" áriában is.
Azt, hogy énekesi szempontból az egyik legjobb felvétellel állunk szemben, azt Schwarzkopf - Marcellina és Dermota - Jaquino jelenléte is bizonyítja! Mozartos eleganciájuk és Furtwängler megragadó, kontrasztokban gazdag és ihletett vezénylete teszi hibátlanná az opera első részeit. Az élő színházi hangulat megteremtése itt jobban sikerült, mint a további 1953-as stúdiófelvételen, melyről későbben beszélünk. Talán még soha nem sikerült az operát teljes egészében ilyen kifogástalanul az utókorra hagyni, mint ezzel a felvétellel: még az olyan, zeneileg kevésbé izgalmas részek is jól sikerültek, mint Roccó es Pizzaro duettje az első felvonásból vagy a Roccó-Leonóra féle "melodráma" a második felvonásban.
Bár sajnálatosan hiányzik a libretto, a mellékelt füzetecske azonban tartogat néhány meglepetést: az előadáson készült fényképek mellet egy rövid kritikai esszé is található benne Furtwängler tollából, amit annak idején az előadás közönsége is megkapott.

A számtalan élő előadás után Furtwägler végre beleegyezett egy stúdiófelvétel elkészítésébe. Így született meg 1953-ban az a legendás felvétel, amely most remek felújításban az EMI References sorozatban kapható (két CD CHS7 644962).
Ami különösképpen megkülönbözteti ezt más felvételektől az a már-már szinte elviselhetetlen feszültség, ami a drámai kezdettől a szerencsés befejezésig tart. Mindezt a kontrasztokkal és a zenei atmoszférával valósította meg és nem a Toscanini által alkalmazott szoros tempókkal, illetve izgatott, erőteljes frazeológiával. Furtwänglert nem lehet azzal vádolni, hogy nem "gondolkozik szimfonikusan", de a Fidelio esetében minden erejével a drámai vonulatra helyezi a hangsúlyt, pontosan azért mert szerette volna megcáfolni azt a régi tévhitet miszerint Beethoven nem ért a színházhoz. Furtwängler előadásában a borzalom egészen a rémálomig nő, hasonlóan a Poe "Kút és az inga" c. novellájához: és amikor már minden remény látszólag feladva, akkor jön fordulat.
S mindez zenei megoldásokkal, szinte szavak nélkül.
Az előadók fantasztikusak, méltán magasztalták őket hallgatók generációi. Ez igaz mog akkor is, ha Martha Modl nem éri el Flagstad nívóját: kiváltképpen a kicsit bizonytalan magas regiszterben. Ezzel együtt Leonórája igen meggyőző.
Windgassen expresszív, kifejező előadásmódját Furtwängler kivételes figyelemmel kíséri mintha még a bőrén érezné a náci rezsim égető emlékét, az abban eltöltött rettenetes éveket. A többiek közül kiemelkedik Jurinac szívet melengető Marcellinája és Gottlob Frick, a minden szempontból mesés Roccó.

Megemlítek egy másik "élő" felvételt is, az október 12-eit, ami az1953 október 13-17-i hivatalos felvételt előzte meg egyetlen nappal. Ezt a Fonit Cetra, Nuova Era es Rodolphe adta ki, de a piacon nem található. Ennek a hivatalos felvételhez képest külön értéke, hogy megőrizte a dialógusokat is. Ezenkívül annyi a különbség, hogy az elsőben Hermann Gallos, a másikban Alwin Hendricks alakította az első foglyot.

--------------****--------------

Az igazságosság kedvéért essék szó Knappertsbusch a Westminster kiadásában megjelent, a Bayor Opera Zenekarának élén dirigált Fideliójáról is. Néhány éve két CD-n adta ki a MCA cég (MCD 99809). Sokan szeretik, mások azonban egy már-már menthetetlenül eltűnt ízlésvilág bizonyítékának tekintik. S ha létezik határ Beethoven wagnerizálásában, akkor Furtwängler és Klemperer biztosan óvakodtak ennek átlépésétől, míg Knappertsbusch egy pillanatig sem tétovázott. Az eredmény a lehetséges, legnibelungibb statikus élmény. S nem csak a zenekari részekben, hanem az énekben, sőt a megrajzolt karakterekben is. Így kapunk egy Leonóra-Brünhildét, egy Florestan-Siegfridet, egy Pizarro-Hundingot (avagy Hagent, amint tetszik) és így tovább. A mitizáló, abszolutizáló elképzelés során a szereplők átalakulnak, ami a reális élettől való teljes elszakadást eredményezi: időn és téren kívülálló, emberfölötti, abszolút absztrakt, sebezhetetlen lényekké válnak, kiket a "normális" halandó csak alulról felfelé nézve bámulhat.
Az énekesek idomulnak ehhez a szigorú oratóriumi koncepcióhoz, mintha mindegyikük egy-egy emlékművet állítana saját szerepének, annak hús-vér megteremtése helyett. Paradox hatások támadnak a "komikus" részekben, pl. a Marcellina-Jaquino duettben, mely szinte deformáltan a lassúságtól és az elefántszerű zenekari hangzástól elveszti eredeti ötletességét, és a párbeszéd, egy ki tudja milyen értelmű allegóriává változik át. Ha van - majd meglátjuk – olyan, aki programszerűen visszautasítja a Fidelio szimbolikus olvasatát, akkor létezik olyan is, aki így értelmezi ott is, ahol az egy cseppet sem ésszerű. Az előadókat tekintve ez a változat számos erősséggel rendelkezik: Sena Jurinac és Jan Peerce minden szempontból alkalmas figurák. Gustav Neidlinger és Maria Stader remek Roccó és Marcellina. A többiek is jól megállják a helyüket. Az említett problémák ellenére a kórus ünnepélyessége, az első felvonás négyese, vagy az első felvonás fenséges Fináléja nagy meglepetést okoz a hallgatónak.
A bajor Opera zenekara kifejezetten jól játszik, a kórus kiváló. Ezek után érthető, hogy miért nem lehet nélkülözni ezt a Fideliót.

--------------****--------------

Végül elérkeztünk ahhoz a felvételhez, ami véleményünk szerint, minden szempontból a legjobbnak tekinthető. A lemezen Otto Klemperer vezényli a Philharmonia Zenekart (2 CD, EMI 7243 5 562112 2). A kitűnő felvétel a londoni Kingsway Hall-ban 1962 februárjában-márciusában készült és teljes mértékben élvezhető a minden felesleges díszítgetés nélküli gránitszerű aulikus vezénylési stílus, úgy, hogy eközben a zenei textúra változatos és megejtő marad, mindvégig tökéletes harmóniában az énekszólamokkal. A Philharmonia sajnos már nem az a 6-7 évvel azelőtti csodálatos organizmus, de odaadó játékuk mégis meghatározó: a szólisták szereplése kiváltképp életszerű, és "beszédes", a hangzás gazdagsága és pontossága hibátlan. Ennek biztosítéka pedig nem más, mint maga Klemperer. Tempói szélesek és elegánsak soha nem letargikusak, mindig átgondoltak; a belső zenei logikából születnek. Tudjuk, hogy az olyan pillanatok, mint Rocco áriája, a "Gut, Sohnchen, gut" hármasa vagy az induló Pizarro belépése előtt, ha kidolgozásuk nem hibátlan, akkor könnyen unalmassá, sőt mi több, banálisan közönségessé is válhatnak Ennek elkerülésében nagyon sok függ az énekesektől, de még több a zenekar produkciójától.

Míg néha maga Furtwängler is türelmetlenül a számára fontosabb zenei részek felé siet, addig Klemperer a legaprólékosabb gondossággal figyeli meg és dolgozza ki a partitúra legkisebb részletét is. Neki sikerül minden egyes részletet napfényre hozni, s minden egyes elrejtett zenei ötletet megvalósítani; itt egy kiemelt oboa szólamot, máskor egy "rallentando-t", vagy pedig egy szokatlan harmóniát.
Az énekesek mindent megtesznek a felvétel sikeréért. Christa Ludwig (Leonore) éneke nemcsak fényes és makulátlan a magas regiszterben, de ugyanakkor kifogástalanul kidolgozott figurája részlet gazdag, ahogy az egy ilyen kiváló dalénekestől el is várható. Amellett, hogy csodálatosan énekel, képes valóságos és megható lényt ábrázolni: nem a szoborszerű "hősnőt", hanem egy kétségek között vergődő igazi hús-vér asszonyt, aki egyáltalán nem biztos benne, hogy miként fog végződni az egész történet.
Gyönyörű példája alakításának a Fidelio-Roccó-Marcelline hármas, melyben
Leonóre-Fidelio több párhuzamos síkon mozogva egyidejűleg igyekszik meggyőzni Roccót bátorságáról, miközben a lehető legtöbbet próbálja meg kiszedni belőle férjéről. Soha nem hallottam még eddig ehhez hasonló interpretációt mely ilyen tökéletesen tárná fel a lélek sokrétűségét, az érzelmek bonyolultságát: Ludwignak sikerül bemutatni összekuszált érzelmeinek minden árnyalatát; a félelmet, az elhatározást, a bizonytalanságot és ennél még sokkal többet is, anélkül, hogy egy pillanatra is elvesztené a dallam s énekszólama fonalának ívét. Gottlob Frick Roccoja, ravasz és közlékeny, többrétegű alakja soha nem szürkül el. Másként beszél leányával, mint Fidelióval, megint másként Pizarróval, így termtve meg a figura egyéniségét. Igen meggyőzőek a "fiatal" pár előadói is: Ingeborg Hallstein Marcellinája üde és természetes, de Gerhard Unger is megállja a helyét, mint Jaquino.
Külön ki kell emelni Walter Berry Pizarróját. Az énekest többnyire szimpatikus szeretnivaló szerepekben ismertük meg. Olyanokban, mint Papagéno vagy Leporello vagy pedig a kiemelkedő Wozzeck (talán a legjobb Fischer-Dieskau után) Boulez vezénylete alatt. Korábban senki sem gondolta volna, hogy képes arrogáns és cinikus is lenni, de ő a szokásos, jámbor figurák megteremtésétől eltávolodva, megdöbbentő könnyedséggel teremti meg a parancsolni vágyó, hatalmat birtokló kegyetlen embert. Nagy énekes és nagy színész, ehhez nem fér kétség. A magas rangú személyiséget nemcsak kiabálással, üvöltözéssel és "gonosz" sátáni kacagással teremti meg, hanem hitelesen ábrázolja az igazságtalan, brutális tirannust is. Első áriájában már az első szavaival bemutatja, hogy ez az ember élvezi a gonoszságát, máskor úgy köpködi a szavakat, mintha mérgezett nyilak lennének, de mindig úgy, hogy fájjanak, kínozzanak, de ugyanakkor mintegy a figura lényegéből fakadóak legyenek. Roccóval énekelt kettősében képes visszafojtani dühét, behízelgő lesz, mint egy kígyó, míg máskor tobzódó kegyetlensége nem ismer határokat.

Pizarro az első alkalommal úgy jelenik meg, mint egy olyan ember, akinek meggyónhatatlan rettenetes titkokat rejtő múltja van. Berry-n keresztül a börtön parancsnoka teljesen új beállításban jelenik meg előttünk, káprázatos színváltozásai félelmetesek de nem kiszámíthatóa. Vitán kívül a Fidelió egész lemeztörténetének legjobb alakítása Berry nevéhez fűződik, senki más nem formálta ily módon ezt a megfoghatatlan, kiszámíthatatlan figurát.
Végül szólnunk kell John Vickersről. Tudom, hogy Windgassent - megérdemelten - sokan imádják, de én kitartok amellett, hogy Florestan ideális előadója a kanadai énekes volt. ő egy sokszínű, humánus, megviselt, meggyötört embert ábrázol, aki minden egyes szavával megindító. Az éhségtől leromlott állapotban, a szomjúságtól szenvedve de büszkén vállalva önmaga morális egységét, képtelen bármilyen kompromisszumra. Vickers talán nem a legszebb hangú Florestan, de kérdezhetnénk: olyan fontos, hogy Florestannak szép hangja legyen? Vickers hangja mindenesetre kiváló.

Klemperer Furtwänglerhez hasonlóan, már nagy színházi tapasztalattal rendelkezett mikor a Fidelió felvételre sort kerített. Színházi előadások tucatjain át törte be Fidelióját. Ezek egyikéről annak idején felvétel is készült a Covent Gardenben 1961-március 7én, ami pár évvel ezelőtt CD-n is megjelent. A londoni felvételen Sena Jurinac Fidelio, Hotter Pizarro, Elsie Morrison énekel Hallstein helyett, Jon Dobson énekli Jaquinot és Forbes Robison szerepel Franz Crass helyett.

Ha igaz, hogy sokszor néhány részletből megérthető és rekonstruálható az egész, akkor a Karajan vezényelte Fidelio nyitányának pompásan szóló első 12 üteme ékes bizonyíték erre. A hang gazdagon árad a teljes zenekarban, lágyan és csiszoltan szól a messzeségben a két kürt és a két klarinét az 5. taktustól a 12-ig, piano e dolce, ahogyan Beethoven előírta. Az egymást kergető vonós vonósok és a hatalmas crescendo semmi kétséget sem hagynak: ez a Fidelio lesz a leglágyabb, a legkidolgozottabb és legelegánsabb az összes felvétel között. Egyébként nem másról és nem kevesebbről, mint a Berlini Filharmonikusok játékáról van szó.
Ugyanakkor a szó legszorosabb értelmében szimfonikus, de a lehető legkevésbé sem "színházi" Fidelióról van szó. Hacsak az első részekből kellene megítélni, akkor azt mondanánk; ez az egyike annak a két-három felvételnek, amit feltétlenül ismerni kell. Csakhogy miután megismertük Furtwängler és Klemperer felvételeinek határozott, pengeélességű, a mű lényegét pontosan értő, heroikus tablókat felrajzoló vízióit, megdöbbentőnek tűnik ezekhez viszonyítva Karajan bensőséges, intim, "polgári" felfogása. Nevetséges lenne felszínességgel vádolni Karajant az említett két mester felfogásával szemben, már csak azért is mert finom hangötvözetei mindig - vagy majdnem mindig - a kifejezőképesség szolgálatában állnak. Nem tudom azonban elfogadni azt a sznobizmust, mely a Fidelióból áradó Humanitás és az abból sugárzó morális tanítás ellen irányul. Véleményem szerint, ebben nyilvánul meg a felvétel korlátoltsága.

Néhány rész azonban kiváló, pl. a műben rejlő magasztos, ihletett pillanatok, mint például a második felvonás tercettje, mely csendes, mennyei ihletettségű; a szépség megdicsőülése emberfölötti fénnyel, békével, megbocsátással változtat át mindent. Nem működik viszont ez az elképzelés a rabok kórusánál: a sok leírhatatlan szenvedés és gyötrelem után a fénybe kiengedett meggyötört rabok éneke csak átmenetileg örömteli, mintegy "előre visszasírt" érzés hiszen mindannyian tudjuk; a boldogság ez a kis felvillanása hamarosan újra visszaváltozik a friss levegő és a nap melege utáni keserű sóvárgássá. Jól tudja ezt Klemperer, Furtwängler és Knappersbusch is, míg Karajan mennyei álmodozó hangulatot teremt.
Marad azért néhány valóban zseniális ötlete, ami talán mégis azt mutatja; Karajánt a figurák lelki ábrázolása érdekli leginkább. Például az oboa és fagott duett hangja senkinél sem hangzik ennyire lágyan abban a pillanatban, amikor Marcellina először mondja ki Fidelio nevét: mintha egy hosszan dédelgetett gondolat születne meg suttogva az énekes ajkán.
Florestan áriájának bevezető része lélegzetelállító szépségű, már csak ez is indokolná a 2 CD megvételét! De rögtön ezután jönnek a fenntartásaim: hová tűnt a kétség, a sötétség, a szenvedés, a félelem, és az egyedüllét, az aggódó gyötrődés ábrázolása? John Vickers túl intelligens ahhoz, hogy elmélyült interpretációja ne lenne eredményes, de még ennek a finoman kivételes énekesnek a hangjában is fellelhető bizonyos manierizmusra. Az ária indításánál meggyőzően reménytelen a "Gott" belépője; de ezután a részletes finomsággal kidolgozott monológból hiányzik a megrendítő intenzitás, a nemes lelkűség és sértettség ötvözete, és a remény melyek együtt már nyolc évvel korábban is jellemezték Klemperer felfogását.
Helga Derneschnek nemcsak vokális problémái vannak; nem képes megfelelően megtestesíteni Leonore személyét. Van néhány hibátlan lírai pillanata, hangja is frissen szól, nem matrónás, de ez azért kevés az igazi karakter megrajzolásához, s a figura személyének összetartásához. Valószínűleg ismerve önmaga törékeny eszközeit, óvatosan bánik érzelmei megmutatásával, de ha el is kerüli a "hajótörést" a nagy Fidelio-áriában egyúttal jóval alatta is marad a Fidelio zseniális, történelmi értékű megformálóival szemben.
Ridderbusch jól alakítja Roccót, bár nem igazán érdekes, éppolyan kevéssé, mint Laubenthal és Donath, Jaquino és Marcellina szerepében. Kelemen Zoltán hiszteroid és időnként hangban is szétzüllött izgága Pizarro. Mesterségesen megnöveli hangját - mely valójában nem nagy volumenű - és így mind az intonációja, mind légzéstechnikája sok kívánnivalót hagy maga után. Belépéséhez Karajan olyan fergeteget teremt a figura köré, ami a végén aztán maga alá temeti.

Mint általában az akkoriban készült EMI felvételekben (lásd Othello és Trubadur) a lemez dinamikája túlságosan is széles a szinte észlelhetetlen pianissimoktól a mindent tönkretevő fortissimókig. A zenekar mindig az előtérben szól, az énekesek sokszor távolból hallhatók. Abszurdumnak tartom a befejező részt, amikor a miniszter szerepében megjelenő Van Dam hangját valósággal elfedi a zenekar berobbanó fortissimója.

Leonard Bernsteinnek igen kivételes volt a kapcsolata a Fidelióval. Egy interjúban a következőket mondta: "Mikor Beethovent vezénylem akkor ő a legnagyobb, de ha Bach van soron akkor ő, és ugyanez érvényes Mozartra is. De Beethovennek van valami misztikuma - kiváltképp a Fidelióban. Nyugalom, béke - mint például a második felvonás tercettjében vagy az első felvonás kvartettjében - ami engem a menybe repít." Tehát Bernsteinnek a Fideliót vezényelni annyit jelent, mint a menybe emelkedni. Felvételével jól bizonyítja, hogy a Fidelio jó interpretálásához szeretni kell annak hibás részeit is. Nem kell eltüntetni azokat, vagy úgy tenni mintha nem is lennének, vagy ami még ennél is rosszabb, nem látni azokat "tout-court". Szeretni kell ezeket a részeket is, ugyanúgy, mint a többi részt, mert megmutatják a zeneszerző lelki törékenységét, időnkénti naivitását, egyszóval a "humanitását". Egy olyan emberét, akit miután a halhatatlan géniuszok árványoszlopára felállítottak, éppen most próbálkozik azzal, hogy lelépjen a "talapzatról". Korábban az intimitásról beszéltünk, azaz a túlzott figyelemről, amit Karajan a szereplőknek szentel vagy pedig - átesvén a ló túloldalára, a nagylélegzetű, tisztelettel áthatott, majdnem allegorikus ábrázolásról, a tiszta idealizmussal spékelt, majdnem banálisnak mondható megunásig ismert törtenetről, amit Knappertsbusch előadásában ismertünk meg. Akinek sikerült ezt a két, egymástól homlokegyenest eltérő látásmódot összeegyeztetni: az maga Bernstein. Szeretetteljesen, gyengéden követi a "családias" eseményeket Rocco és Marcellina között, fergeteges Pizarro képében, szenvedélyesen rajongó Leonórával, megosztja Florestan kétségbeesését, később háláját, és végül a végtelen örömet is. Mindehhez kapcsolódik mélyen átélt "cantabilitása" mely megvilágít és lecsiszol minden mondatot, legyen az ének, vagy zenekari, a Nyitánytól a Fináléig. Izzó melegség, áradó boldogság elegyedik itt a kozmikus látásmód pillanataival, a Kilencedik Szimfónia szelleméhez hasonlóan.
Az opera elején kedélyes életkép formálódik Adolf Dallapozza (Jaquino) és Lucia Popp (Marcelline), s nem kevésbé Bernstein jóvoltából, aki szívélyes és kedélyes "bécsies" falusi hangulatot varázsol elénk, mely spontán és természetes, és egyaránt mentes a hencegéstől, affektálástól, nehézségektől, szóval azoktól a jelzőktől, melyek oly gyakran elkísérik ezeket az oldalakat. Gundula Janowitz osztozik Birgit Nilssonnal az utóbbi negyven év legjobb Leonóra alakításának "koronáján". Itt természetesen nem a hangerőre és a magasságokra gondolok, de személyessége, mely egészen különböző, finoman érzékeny muzikalitása és hangja tisztasága nem vitatható. Kivételes vonzódást érzek e különleges előadó iránt, akit hangjáról ismertem meg, de megvallom, igen vonzónak találom azt a kissé kívülálló látásmódot, amivel megteremti ezt a beethoveni figurát. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a szerző nem egy lágy lírai-, hanem egy drámai hangot írt elő. Nem mondhatom ugyanennyire kivételesnek René Kollo alakítását (Florestan), míg Hans Sotin (Pizarro) és Manfred Jungwirth (Rocco) megfelelnek az elvárásoknak. A Miniszter ráadásul nem más, mint Dietrich Fischer-Dieskau. A "hang-rendezése" is igen valósághű: a dialógusokban zajokat, visszhangokat, papírlapok zörejeit (a kovács számlája, a küldönc üzenete), láncok csörgését, nehéz zárak kattanását halljuk. Csodálatos ajándékot kap a hallgató Bernsteintől a 3. Leonóra nyitány előadásával. Ez a Deutsche Grammophon kiadás két CD-n kapható teljes áron (GH2 419 436-2), bár nemrégen a közepes áru teljes Beethoven Edition sorozatban is megjelent (4CD 453 719-2).

Összegezve a piacon található számtalan felvétel közül, elsőként Furtwängler, Klemperer és Bernstein felvételeit ajánlom. Aki szeretne még jobban elmélyedni a témában annak ajánlhatom John Eliot Gardiner Leonóra felvételét az Orchestre Revolutionnaire ed Romantique élén: a szereplők: Martinpelto, Oelze, Begley, Schade, Best, Hawlata és Miles. Két CD, Archiv AH2 453 461-2