Cheryl Studer - napjaink Callasa?
![]() Der Fliegende Holländer Hans Sotin, Cheryl Studer, Plácido Domingo, Uta Priew, Peter Seiffert, Bernd Weikl Chor und Orchester der Deutschen Oper Berlin Giuseppe Sinopoli DGG 2 CD 437 778-2 |
![]() Vladimir Chernov, Cheryl Studer, Luciano Pavarotti, Roberto Scandiuzzi, Denyce Graves The Metropolitan Opera Orchestra and Chorus |
Pár hónapja jelent meg a CD-piacon a Deutsche Grammophon Gesellschaft két régi-új felvétele: Wagner Bolygó hollandija és Verdi Rigolettója. Régi-újról írok - mindkét lemez először látott napvilágot, de a Rigoletto felvételére 1993 júniusában került sor, míg a Hollandi még régebbi (1991 februárjában rögzítették Berlinben). Mindkét felvétel jellegzetesen példázza azt a krízist, amit napjaink komolyzenei CD-piacán megfigyelhetünk. Miért várt a "Sárga Címke" éveket e két lemez publikálásával? A válasz egyszerű: dömping van. Az elmúlt években a Sony is "kihozta" a Hollandit (Levine), s a Decca is (Dohnányi). Piacra került a Naxos szuperolcsó - és igen jó kritikai visszhanggal illetett - változata (Steinberg). A Rigolettóval hasonló a helyzet, itt ugyan a Naxos nem sok babért aratott, de ott van Chailly (Decca), Rizzi (Teldec) és a számunkra Rost Andrea Gildája miatt különösen kedves Muti dirigálta Sony is. S persze nem szóltunk régi stúdiófelvételek újrakiadásáról, vagy olyan csemegék CD-n való elérhetőségéről, mint a Metropolitan legendás 1935-ös Rigolettója, Lawrence Tibbett, Jan Kiepura és Lily Pons főszereplésével, a méltánytalanul elfeledett Ettore Panizzával a dirigensi pulpituson (ismétcsak Naxos).
A most recenzióra kerülő két operafelvételt Cheryl Studer személye köti össze. Az amerikai szoprán a 80-as évek egyik legnagyobb sztárja volt. Karrierjét, óriási diszkográfiáját illetően a Cheryl Studer Homepage-re utalunk. Csak videón kétféle komplett Lohengrin kapható vele a boltokban. De énekelt Rossinit, Debussyt, Beethovent, R. Strauss Marsallinjat és Lammermoori Luciát, Violettát és Bachot. Már jóval korábban felmerült a kérdés: lehet-e egy hanggal ennyifélét előadni, ilyen változatos repertoárt ilyen fiatalon birtokolni? Ahogy a pályája elején álló Callas esetében is ott voltak a kétkedők: Turandot és Kundry? Haydn és Verdi? Norma meg Pillangókisasszony? Callas esetében bebizonyosodott: nem lehet.
Sajnos, ez valószínű Studernél is. Sentája nem az északi szopránóriás, a la
Kirsten Flagstad, sokkal melegebb, karcsúbb hangú, fragilisebb valaki. Ekkor, 1991-ben
csak itt-ott, egy-egy exponált magas hangnál érződött a voce elvékonyodása. Ám
Studer előadásának intenzitása ezt feledtetni tudja. Jelentős előadás az övé, az
elmúlt évtizedből csak Várady Júliáét érzem jobbnak, hitelesebbnek, és
átéltebbnek.
A DGG megpróbált hozzá adekvát partnereket találni. Nem sikerült. Bántó a
címszereben Bernd Weikl. A neves bariton számára pár évvel túl későn jött e
felvétel. A hang a magasabb tartományban kifejezetten "lebeg", még nagyobb
gond a helyenként iskolás énekstílus - a Hollandi monológjában az az ember érzése,
mintha Weikl szóról-szóra rögzítette volna. Hans Sotin Dalandja legalább vokálisan
korrekt, de kissé unalmas. Erik - Placido Domingo. Nos, Domingo persze Domingo, de a hang
fáradtnak, öregnek tűnik (érdekes, hogy a nagyjából ugyanekkor készült Gounod
Romeó és Júliában viszont egy huszonévesnek imponáló tenoristát hallani...) Gond
van németjével is, bántóak a délszakian kiejtett "e"-k, s egy-egy apró
eltérés a textustól (a III. felvonás Erik-Senta monológjában pl. "ist\'s"
helyett "its"). Peter Seiffert Steuermannja kifogástalan. Giuseppe Sinopoli a
Berlini Német Opera zenekarának élén az "egyfelvonásos" változatot
dirigálja, temperamentumosan, helyenként harsányan (valószínű nem Wagner
koncepciója ellenére), példamutató a Walter Hagen-Groll betanította kórus.
Bő két évvel később Studer hangján már jobban érződik a "repertoár
vasfoga", de Gildája így is élmény. Toti dal Monte egy nyilatkozatából tudjuk,
hogy amikor Toscanini a Scalában dirigálta a művet, hangsúlyozta a fiatal lány
emberi-vokalis átalakulását a darab végére, szemben a karakterben statikus
Rigolettóval, vagy a Herceggel (s nem véletlen, hogy amikor a Maestro az NBC-vel
1944-ben koncertszerűen előadta az utolsó felvonást, a drámai szoprán Zinka
Milanovot választotta). Studer érzékelteti e transzformációt, s hangja azért még
nincs olyan stádiumban, hogy egy-egy bizonytalan - és sokszor pl. rafinált
decrescendóval jól leplezett - magas hang igazán zavaró lenne.
Nem zavaró, egyszerűen zavarbaejtő Vladimir Chernov a címszerepben. Maga a hang talán
a legegészségesebb Verdi-bariton volt akkoriban, de éneklése árnyalatok,
ábrázolás nélküli. Tessék összevetni az I. felvonás Rigoletto - Sparafucile
duettjének végén Chernovot és Leonard Warrent a négyszer kimondott
"Va"-nál - Chernov mint egy önmagát monotonon ismétlő papagáj, Warren
ijesztően suttogóvá váló, Sparafucilét és önmagát is taszító, megrettent
figura. Vagy az éppen elrabolt lányát kétségbeesetten hívó apa "Gilda"
kiáltása (noha Chernov itt meggyőzőbb, mint a valaha bizonyos hírnevet szerzett
amerikai Cornell McNeil, aki második Rigolettójában - Molinari-Pradelli, 1968 - mintha
a kutyáját rendelné lábhoz. Érdemes meghallgatni, az egyik legkomikusabb
Rigoletto-részlet, ami valaha is lemezre került).
Pavarotti harmadszor vette fel a Herceget. A hang persze nem lehet az, ami 1971-ben, az
első változaton volt (Decca, Bonynge), de némi karc, s némi, immáron nem leplezhető
erőlködés dacára azt hiszem, ma még mindig a legperfektebb ebben a szerepben.
Mindenképp erotikusabb, biztosabb technikájú s mediterránabb sugárzású, mint
Alagnáé (a már említett Muti-féle előadásban).
Az eltelt éveket (és a DGG gondosságát) mutatja, hogy a kisebb szerepekben rögzített
énekesek zöme ma már világsztár. Roberto Scandiuzzi Sparafuciléje támadhatatlan.
Denyce Graves (Maddalena) napjaink keresett Carmenje. Sok Rigoletto-előadás
nevetségessé válik, ha az átkot szóró Monteronét csak a színpadról felszálló
porfüggöny jelzi sűrű dobbantásai következtében. Itt Ildebrando D\'Arcangeloé a
szólam. A hang ugyan túl fiatal, de jelentős (a művész azóta szintén szép
nemzetközi karriert futott be). De említhetném Dwyane Croftot (Marullo), Paul Groves
(Borsa) vagy Heidi Grant Murphyt (Ceprano grófnő) is. James Levine elánnal dirigálja a
Met ének- és zenekarát, de Giulini színei, árnyalatai nélkül.
Mindkét CD technikailag igen jó, a három-, illetve négynyelvű libretto full-price kiadványoknál obligát, kellemes meglepetés viszont a négy különböző szerző tollából származó angol, német, olasz és francia ismertető.
Ez van ma, azaz ez nincs ma operában. Studert szívesen meghallgattam volna tíz éve. Drukkolok neki (közelgő fellépése a Budapesti Tavaszi Fesztiválon biztos eseményszámba megy), de már 1995-ben, Solti salzburgi Fideliójában hallva, kényelmetlenül feszengtem. Egyébként maradok a jó öreg monó Rigolettóknál, Warrennel és Gobbival, vagy a Clemens Krauss, Knappertsbusch Hollander-interpretációknál.
Heiner Lajos
1999.02.26.