Carmen
Bizet: Carmen
EMI Classics
505743402
\"A Carment?! Egy családi színházba?! Lehetetlen, elűzi a publikumot!\"
(Camille Du Locle és Adolphe de Leuven az Opera Comique igazgatói arra a hírre, hogy Bizet Mérimée regényéből kíván operát írni.)
Egy csodagyerekként debütált sikertelen zeneszerző és egy irodalmi botrányhős közös remeke egy igazán élvezhető előadásban. Summázva talán ennyit lehetne mondani az EMI meglehetősen nagy propagandával megjelentetett Carmen felvételéről.
Az érdeklődés persze most sem a Conservatoire-t egykor szépreményekkel elhagyó Bizet-nek vagy az ál-műfordításokkal sikert arató Prosper Mérimée-nek szól, hanem a címszerepet éneklő/játszó román származású Angela Gheorgiu-nak. Hallgatva a lemezt el kell ismernünk, hogy nem is hiábavaló a kíváncsiság.
Gheorgiu nemcsak a kötelező sikerszámokat hozza, hanem teljes intenzitással végig éli az egész drámát. Hangszínét képes az adott szituációhoz alakítani, akárcsak egy színésznő.
Ennyi jó már nem mondható el Robert Alagna Don José előadásáról. Szándékosan nem megformálást írtam, mert abban a ritka kivételes helyzetben vagyunk, amikor a szerepformálás némileg túlnő a hangi képességeken. Alagna hangja erősen \"tenoros\". Ez persze csak a magas hangokra igaz, de mit tegyünk, ha éppen ezektől a hangoktól válik tenorrá a tenor. A rendes fiúknak azt mondják a lányok, hogy maradjunk barátok, a gazemberekhez pedig férjhez mennek - írja valahol Agatha Christie. Don José pontosan ez a fajta rendes ember, akit életében egyszer megkísért Vénusz, s ebből a buktából már nem nagyon tud kimászni. Alagna kitűnően játssza a szeretnivaló szerelmes férfit, aki valahol érzi, hogy ez inkább szex, mint szerelem, de nem tud ellenállni a vágynak. Sajnálni való, de nem lesajnálandó.
Micaela szerepében Inva Mula-t hallhatjuk. Hangja szép, sohasem erőltetett, igaz ez utóbbira nem is nagyon volna lehetősége. Kettőse Don Joséval, az egyik legszebb része a lemeznek.
Thomas Hampson Escamillója súlytalan figura. Se azt a fene nagy csábító indulatot, sem a beképzelt majom önimádatát nem sikerült benne felfedeznem.
Dicséret illeti a kórust és a gyerekkart. Precízek, ritmikusak, és tiszták. Olyan fokon, amit magyar színpadon még sosem volt szerencsém tapasztalni.
A Michel Plasson vezette Toulouse-i zenekar frissen, dinamikusan, és árnyaltan kíséri az énekeseket.
-té.pé-
Nietzsche bevallja, hogy legalább hússzor látta, Adorno külön tanulmányt szentelt neki: ezek a metafizikus németek nem fértek a bőrükbe, ha a selyempinájú cigánylányról esett szó. Igen, a Mérimée novellán alapuló Carmen több mint opera, inkább mítosz, és azóta is számtalan feldolgozás tárgya. Persze igazán adekvát közege a zene, az érzéki zsenialitás médiuma, hogy még egy északi, a dán Sören Kierkegaard is bekerüljön a játékba.
Nietzschét legkivált a darab déliessége lelkesítette, szerinte ez már nem is francia szellemű, derűje afrikai jellegű. És természetesen erotikája is: perzselő szél, végzetszerű. \"Ez a zene sohasem izzad\", írta Nietzsche, de e sorok megfogalmazásakor természetesen Wagnerre sandított: az ő zenéjéről persze szakad a víz, sugallja a nagy filozófus.
Ez a vérlázító, valóban fátumos bujaság még a serdületlenekre is hat: emlékszem, boldogult úrfikoromban, az Operaház gyerekkórusának tagjaként majd megvesztem, amikor a legnagyobb magyar Carmen, Komlóssy Erzsébet mély dekoltázsával bekígyózott a színpadra. Szinte hihetetlen, de ez a sikerre született darab mégis nehezen nyerte el a közönség babérját. Az 1875. március 3-án bemutatott darab kezdetben félsiker, a párizsiak hűvösen fogadták, a kritika viszont megsemmisítően. Szegény Bizet június 3-án meghalt, így nem élhette meg részben átdolgozott műve (a prózai dialógusokat kihúzták) eszelős diadalát: a remek műsorfüzet adata szerint 1904 december 23-án került sor Párizsban az ezredik előadásra. A siker titka nyilván Carmen, a koromfekete szemű, mesés keblű, táncos seggű szabadoslány, aki egyetlen pillantásával még a halottat is leugratja a ravatalról egy numerára.
Nem kérdés, hogy az előadás is elsősorban az ő szerepét éneklő hölgyön áll vagy bukik. Nos, korunk egyik sztárja, a román származású Angela Gheorghiu (érdekes vallomást olvashatunk tőle a műsorfüzetben) győzi hanggal és erotikával, a két csúcsária (Habanera, Seguidilla) megfelelően szaftos, a kártya-ária sorsszerű, a voce gyönyörű, a frazírozás buja és virtuóz, nagy levegővel dalol, ezért képes hatalmas zenei ívek összekötésére. Talán egyedül a mélysége nem tökéletes, sok a mellhang, ez kissé modorosnak hat.
A hölgy állandó partnere és férje, Roberto Alagna már csalódást kelt Don José szerepében, persze szépen énekel, a hang nagy, átütő erejű, de szerepformálása maníros, túl sokat csuklik a nagylöttyös indulattól. Mindamellett nem tagadható, hogy a zárójelenetben egészen megindító frázisokra is képes, ilyen a szorongva föltett végzetes kérdés, melyre a szíve mélyén tudja a feleletet: \"Tu ne m\'aimes donc plus?\" (\"Már nem szeretsz?\") És sajnos nem fog csalódni, Gheorghiu szájából a megfelelő kegyetlenséggel érkezik a válasz: Non! je ne t\'aime plus\".
A torreádor hálás szerepében Thomas Hampson nem elég erőteljes, nem hisszük el róla, hogy keményen és kitartóan billegteti pikája végén a bikákat és a nőket. Az \"egy szöszi szerelme\" Micaëla Inva Mula előadásában nem a szó jó értelmében szentimentális pöttyemény. Drámai szendéje a darab logikája szerint szükségképpen elhalványul Carmencita vérbősége mellett, de a démoni libertina \"cigányságát\" ártatlan, \"németes\" szőkeséggel kellene ellensúlyozni; az énekesnő haloványsága mintegy civil sápatagság, nem a szerepformálás végeredménye. Így aztán Don Josénak voltaképpen nem adatik komoly lehetősége, hogy választhasson a két nő, az örök szőke és az örök éjfekete között.
A karmester, Michel Plasson érzékletes, jó tempókba kiszabott, de nem elég színgazdag képét adja a partitúrának. és nem eléggé drámai, a végső gyilkossági jelenet kissé vértelenül hangzik föl.