Beethoven: Fidelio

Kevés ismert opera vet fel oly sok textuális illetve a zenei matériát illető problémát, mint Beethoven Fideliója.

Hic et nunc nem foglalkozhatunk a mű keletkezéstörténetével, három változatának ismertetésével. Daniel Barenboim a Teldec új felvételén a II. Leonóra-nyitányt játssza a darab elején - az első, 1805-ös verziónak megfelelően - s megtartja az eredeti változat indítását is (Marzelline c-moll/C-dúr áriája). Természetesen tartózkodik a mahleri tradíciótól (III. Leonóra-nyitány a II. felvonás előtt), azt pedig mondani sem kell, hogy Bodansky a Metropolitan 30-as években ismert előadásain megszokott "átkomponálásai" (a dirigens-zeneszerző a prózai szöveget recitativókkal helyettesítette) nem hallhatók.

Ám - rövid kivételektől eltekintve - maga a szöveg sem. S ez e lemez egyik legsebezhetőbb pontja, hiszen Beethoven szándéka egy Singspiel megkomponálása volt. Tény, hogy olyan neves karmesterek, mint Toscanini vagy Furtwängler is megelégedtek a zenei anyag rögzítésével.

S ez itt összességében kiválóan sikerült. Barenboim tempói ideálisak, a zenekar (Staatskapelle Berlin) jó teljesítményt nyújt, s az énekesi teljesítmények előtt le kell írnom három nevet: Eberhard Sengpiel, Michael Bramman, Philip Nedel. ők a hangmérnökök - ritkán hallani ennyire természetesen, telten hangzó, a szólisták és a zenekar közt jó balanszot tartó, nagy dinamikájú CD-t.

A szereposztás jó. Waltraud Meier ma a német "Fach" vezető mezzoja-szopránja, hihetetlenül muzikális művész (nem feledem azt a salzburgi, koncertszerű Parsifal-előadást, ahol Domingo, Salminen s mások partnereként ő volt az egyetlen, aki partitúra nélkül állt ki). Hangjának mezzoba hajló színe is akceptálható (a Toscanini-felvétel Leonórája, Rose Bampton altként kezdte pályáját!), a voce flagstadti volumene persze hiányzik - mint az utóbbi évtizedek bármely Leonórájánál...

Plácido Domingo Florestanja reveláció, nemcsak azért, mert tenorja a hatodik X környékén is gyakorlatilag intakt. Noha - tudtommal - színpadon még nem alakította a szerepet, azzal tökéletesen azonosul. Tapasztalatom szerint Florestan első szava ("Gott!") vízválasztó, milyen is lesz az alakítás.

Kritikámhoz meghallgattam vagy féltucat Fidelio-felvételt, tanulságosak lehetnek az alábbiak.

René Maison a Metropolitan 1938-as előadásán (Bodansky) kissé száraz hangon, apró crescendoval énekli a szót, három évvel később (Walter) a dinamikai árnyalás elmarad, akárcsak Walter tíz évvel későbbi produkciójában (Set Svanholm).

Furtwängler "kereskedelmi" felvételének Florestanja Wolfgang Windgassen - szép tónusú "Gott!"-jában vagy annyi érzés van, mint egy darab fában - különösen zavaró ez a rendkívül drámaian interpretált zenekari bevezetés után.

1950-ben Salzburgban (szintén Furtwängler) Julius Patzak majd\' ideális volt, megszólalása inkább felsóhajtás, a sötétből előrémlő piano, ájultságból-kábultságból való feleszmélés.

Domingóhoz hasonlóan Jan Peerce sem énekelte színpadon Florestant, de minden idők egyik legintelligensebb, legmuzikálisabb tenorját mi sem jellemzi jobban, hogy kétszer is lemezre vette, mégpedig századunk karmesterművészetének két antipódusával. Toscanini alatt (1944) a hang fiatalabb, a frázis rövidebb, de már megelőlegezi a tizenhét esztendővel későbbi, Knappertsbusch dirigálta interpretációt: itt a voce sötétebb, a felkiáltás tele fájdalommal.

A Domingóé a legszebb hangon énekelt s a leginkább szívbe hatoló. Nem lenne fair több évtizedes, "élő" előadásokat ezzel a digitálissal, s, mint írtam, nagyszerűen "szólóval" összehasonlítani, ám a spanyol tenort sok-sok szerepben látva megkockáztom: övé a legnagyobb dinamikai fokozás képessége is.

René Pape széphangú Rocco, Soile Isokoski Marzellinájáról ugyanez mondható el, csak a karakterizálás szürkébb (vagy a szerep hozza?), a számomra korábban ismeretlen Werner Güra-t (Jaquino) nagyon szeretném sok-sok Mozart-operában hallani.

A felvétel locus minoris resistentiae-ja Falk Struckmann Pizarroja. Repertoárja (Wozzeck, Telramund, Amfortas, Kurwenal, Scarpia, Orestes és hasonlók) alapján valószínűleg sosem a hanganyag szépsége volt az elsődleges, de ilyen száraz, jelentéktelen, lebegő hangot ebben a szólamban még nem hallottam.

Ha a cél a figura minél antipatikusabbá tétele volt, jelentem, 250 %-ban sikerült. Csak az a baj, hogy egy ilyen niemand (csupakisbetű) felborítja a drámai egyensúlyt.

A két CD egyenként közel nyolcvanperces játékideje (és a próza alapos megcsonkítása) lehetővé tette a többi, az operához írt nyitány függelékként való csatolását.

Nem tudok szó nélkül elmenni a szövegkönyv egy Teldec nagyságrendű céghez méltatlan slendriánságai mellett. A borítón Meier és Domingo együtt civilben, az nem lenne baj, hiszen inkább egy koncertszerű előadásról van szó. Ám nemcsak a sajtóhibák ("Maesto" Barenboim) a zavaróak, hanem a CD-n hallható és nyomtatott szöveg közti időnkénti inkongruencia - legzavaróbban a Börtönjelenetben. Egy világcég ilyesmit nem engedhetne meg - épp elég a Struckmann-szeplő.

Hogy hol is a helye ennek az új lemeznek? Az én gyűjteményemben mindenképp ott. Nem monndanék le miatta Walter interpretációinak fehér izzásáról (tudva persze, hogy ehhez a színház atmoszférája kell), Furtwängler monumentalitásáról, vagy Klemperer a prózát legalábbis nagyrészben meghagyó lemezéről. De a Fidelio felvételeinek jó félszázados történetében a Teldec kiadványa sok-sok örömet szerezhet, Domingo híveinek feltétlen, s biztos, hogy hangzása, s a szereposztás miatt nagy siker lesz.

Joggal.