Aida Callassal

VERDI: AIDA

Aida - Maria Callas
Radames - Mario del Monaco
Amneris - Oralia Dominguez
Amonasro - Giuseppe Taddei
Ramfis - Roberto Silva
Király - Ignacio Ruffino
Főpapnő - Rosa Rodriguez
Hírnök - Carlos Sagarminaga

A mexikóvárosi Palacio de Bellas Artes ének- és zenekara
Vez.: Oliviero de Fabritiis
Az 1951 július 7-i előadás felvétele

EMI 5 62678 2 (2 CD)

Megérkezett hát, végre, végre itt van! Ez az a legendás Aida, ami huszonéve, különböző \"kalózkiadásokban\" oly sok gyűjtő féltett kincse volt. Emlékszem, mily nehéz volt megszereznem, vagy két kiló Mravinszkijt küldtem érte Melodián egy cserepartneremnek (megjegyzem: ő sem járt rosszul...).

Az EMI évek óta próbálja jóvátenni azt, hogy Callasszal fénykorában nem készült stúdióban egy Macbeth, egy Nabucco, egy Don Carlos-felvétel. (Az előbbi kettő \"élő\" változatát szerencsére megőrizte a hangtechnika, és időnként pusmognak arról, hogy talán a Scala Carlos-előadása is fennmaradt. De hát Weingartner sem rögzíthette Schubert Nagy C-dúrját.)

Szóval, sorra jönnek ki az EMI jóvoltából a korábban csak féllegális, illegális verziókban cirkuláló Callas-előadások.

Az első kérdés: hogyan \"szól\" ez a kiadvány? Anno hihetetlenül örültem, amikor - ha jól emlékszem, BJR márkájú - LP-n egyáltalán hallgathattam. Aztán jött a CD-éra, a csere. A Melodram-változatot több helyen összevetettem az EMI \"megtisztított\" korongjával. A különbség - természetesen utóbbi javára - hallható, de nem elementáris, az EMI-nál az alapzaj kevesebb, az énekhangok jobban fókuszáltak, ám az eredetileg primitív - úgy a múlt század harmincas éveinek Met- rádióközvetítéseinek technikai színvonalán álló - alapmatériából nyilván nem lehetett csodát csinálni.

Persze azért hallgatható a CD.
Mi az, hogy hallgatható - élvezhető, lenyűgöző, viszcerális hatású!
Közhely: talán nem volt az elmúlt században operaénekes, aki annyira végletes véleményformálásra indította volna az embereket, mint Maria Callas. Az Aidával kapcsolatban fellapoztam néhány, a kezem ügyébe eső könyvet.

   \"Callas sohasem volt igazi Aida.\" (Pierre-Jean Remy: Maria Callas, Zeneműkiadó Budapest, 66. old.)
   \"Callas a címszerepben megjeleníti az érzelmek teljes skáláját.\" (Alan Blyth: Opera on CD - the Essential Guide to the Best CD Recordings of 100 Operas, Kyle Cathie Ltd., 73. old., - Callas stúdiófelvétele kapcsán.)
   \"Előadása mesterkélt, és szinte langyos a karakter, ami épp oly különös, amilyen hatástalan.\" (John Ardoin: The Callas Legacy - Charles Scribner\'s Sons, 104. old - szintén a stúdiólemez kapcsán.)
   \" Callas, egy vagy két fokkal legjobb formája alatt, csinál néhány gyönyörű dolgot.\" (Paul Gruber, ed.: Guide to Recorded Opera, Thames and Hudson, 647. old. - a stúdiófelvételről.)
   \"Ha bárkinek kétsége van arról, hogy a helyes szó a zseni, hallgasson bele ezen Aida-lemez bármely pontjába.\" (Alan Blyth, ed.: Opera on Record, Hutchinson, 307. old. - John Steane véleménye Callas Aida-portréjáról, ismét csak a \"kereskedelmi\" felvétel okán.)

Számomra Callas izgalmas, még akkor is, ha - már itt is hallható - vokális problémái zavaróak helyenként. A szerep egyfajta drámai megközelítése az övé. Nem véletlen, hogy Callas az I. felvonás áriájában meggyőzőbb, míg a kor talán leghíresebb Aidája, Zinka Milanov - utolérhetetlen pianissimóival, de jóval hűvösebb temperamentumával - a Nílus-partiban.

Aztán itt van ez a bizonyos Esz, amit a II. felvonás fináléjában Callas teljes hangon beénekel, hosszan tartva. A kiadvány kísérőfüzete (mily véletlen: John Steane esszéjével a szoprán és a szerep kapcsolatáról...) erről nem számol be részleteiben, ezért Ardoin fentebb idézett munkájára támaszkodom.

Callas már 1950-ben énekelte Mexico Cityben az operát, más partnerekkel. Akkor Kurt Baummal mint Radamesszel, a korabeli Metropolitan Opera egyik ünnepelt tenorjával, akinek se muzikalitása, se igazán szép hangja nem volt, viszont hihetetlen biztos magassággal rendelkezett. Állítólag azzal szórakozott, hogy a hotelszobában magas C-ket énekelt, és - lehet, hogy apokrif, de jellemző - talán róla mondta Toscanini, amikor a színpadon állva, előrenyújtott kézzel csak énekelt, énekelt, de nem játszott, hogy \"Mi van, esik az eső?\". Tehát ezzel a Baummal Callas és kollégái már a próbákon összekülönböztek. Úgy tudni, hogy a menedzser birtokában lévő kottában (eredetileg az első ottani Aida tulajdona) található bejegyzés inspirálta Callast a II. felvonás partitúrájában nem szereplő, de igen hatásos hang beéneklésére.

Ám Callas önmagában talán nem lenne elég, hogy minden idők egyik legizgalmasabb Verdi-előadását élvezhessük.
Mario del Monaco. Finomságok nélkül, sztentori ordítással (no, ez nem fair, van néhány szép pianója, árnyalása), a III. felvonás kettőse odabilincseli az embert a székhez, ki kit tud túlénekelni, ki kit tud túlüvölteni, ki képes hosszabban tartani egy magas hangot? És a \"Sacerdote, io resto a te\" frázis! Én harmadszorra veszek levegőt, Monaco csak tartja, tartja.
Micsoda tenor volt!
Taddei kicsit modoros, de hatásos, Dominguez lenyűgöző.

De Fabritiis dirigál - ki emlékszik ma már rá? És ki emlékszik arra, hogy bő fél évszázada milyen olasz dirigens-óriások éltek? Persze mindenekelőtt Toscanini, de ott a nyomában de Sabata és Panizza, aztán Serafin, Giulini, és a \"második vonal\" - Previtali, Gui, Rossi, Molinari-Pradelli, Gavazzeni, Votto, és a nagyszerű, énekeseinek teret adó, de mégis az egész előadást koherenssé tevő de Fabritiis.

Ilyen ma már nincsen, nem csak azért, mert az olasz repertoárból eltűntek ezek a hangok - ma, amikor bárki egy gyufás skatulyányi, zsebben elrejtett szerkentyűvel bármikor, bármit felvehet, nem kockáztatnak a művészek, inkább a biztos unalom, korrekt megbízhatóság, mint bármi esetleges vállalása.

Ha valaki most ismerkedne az Aidával, kerülje ezt a lemezt. Akkor talán Muti stúdióváltozata?
Ha valaki valami egészen különlegeset akar, egy - úgy tűnik - véglegesen letűnt érát felidézni, akkor övé az új EMI-kiadvány.
Cave: gyenge idegzetűeknek nem ajánlott!