A festő, aki mindent tudott a levélírásról és -olvasásról (Andriessen: Writing to Vermeer)

LOUIS ANDRIESSEN:
Writing to Vermeer

Libretto: Peter Greenaway
Electronic music: Michel van der Aa

Susan Narucki (Catharina Bolnes)
Susan Bickley (Maria Thins)
Barbara Hannigan (Saskia de Vries)
De Nederlandse Opera
Schönberg Ensemble and Asko Ensemble
Reinbert de Leeuw

2 CD
Warner / Nonesuch
7559-79887-2

Jól emlékszem, amikor a Rijks Museumban megpillantottam Vermeer Levelet olvasó nő kékben című festményét, az az érzés szállt meg, amilyet csak zeneművek szoktak előidézni nálam. Egyfajta elvarázsoltság. Az enyhe kontúrtalanság, és az ebből adódóan szinte végtelenné kiterjesztett tér- és időélmény mintha nem csak a képen látható alak, hanem minden levélíró bánatát kifejezte volna a távollévő miatt, mintha minden levelet kapó izgatottságteli örömét kifejezte volna a várva várt levél megérkezése miatt. Arra kellett rádöbbenem, az alkotó nem csak a legnagyobb németalföldi \"nagymester\", mint azt a reprodukciókból gondolni lehetett, hanem minden idők egyik legnagyobb festője.

Mint Alain Rérat könyvében olvasható: \"A képi illúziótól haladva a valóság felé Vermeer paradox meghátrálással a világ közelségét keresi. Megállítja az időt, és ezzel átteszi a nézés pillanatnyi jelenébe. És aki lefékezi az idő múlását, az távoltarja a halált: egyebek között ebben rejlik Vermeer nagysága.\" Ez világosodott meg akkor számomra. Azóta a festő Lány gyöngy fülbevalóval című képe kezd a Mona Lisáéhoz hasonló pályát befutni. Már film is készült, amelynek főszereplője a lány. De az Andriessen-Greenaway szerzőpáros Vermeer-operája már hamarabb színpadra került, 1999-ben.

Kettejük harmadik együttműködésének eredménye ez. Az első egy film projekt volt, M is for Man, Music, Mozart (1991) címmel, a második már egy opera, Rosa: The Death of a Composer (1994). Az 1996-os Vermeer-kiállításra Greenaway egy élőképet alkotott a festőnek levelet író asszonyokból. Ez alapján írt később egy hat jelenetet tartalmazó librettót, amelyben három nő ír elképzelt leveleket Vermeernek 1672-ben, egy Hollandiára nézve igen tragikus évben.

Vermeer tehát nem jelenik meg, csak terhes felesége (Catharina Boles), a valóságban is szerető-odaadó anyósa (Maria Thins), és a kitalált bájos, ifjú modell, Saskia de Vries. Ők mindannyian nagyon várják a távollévő festőt, és leveleikben beszámolnak neki az otthoni élet apró örömeiről, bosszúságairól. A statikus történetbe azért belerondítatnak a külső világ szörnyűségei, olyanok például, mint a katolikus-protestáns összetűzések, egy delfti robbanás, a tulipánpiac összezuhanása, és egy a franciák elleni védekezésként átvágott gát okozta ár, amely tönkretette Vermeer családját és az egész országot is. A festő három évvel élte túl, ennyi ideig bírta a küzdelmet az anyagi nehézségekkel, majd másfél hónap alatt összeomlott és meghalt. A színrevitelkor Saskia Boddeke, a rendezőtárs a külvilág eme eseményeit sokkoló vizuális effektusokkal jelenítette meg, amelyeket Michael van der Aa a lemezen is hallható elektronikus zenéje tett hatásosabbá.

A három nő tehát a főszereplő, van még két gyerek és egy szólisztikusan kezelt női kar is. A gyerekek konferálják a levelek dátumait, szerzőit, és kommentálják a bennük leírt eseményeket. Hat jelenetben teszik mindezt, melyeknek hosszát Andriessen Cage Six Melodies című műve tételei hosszának felnagyításával határozta meg, így jött ki az ő operájának száztíz perces - utóbb százkét percesre módosult - hossza. A tételek egymáshoz való viszonyulását a tükrözés technikája határozza meg, vagyis a két centrális tétel zenei anyaga azonos, noha a negyedeik tételben a motívumok sorrendjét a zeneszerző kockavetéssel határozta meg, de ezt már a későbbiekben nem alkalmazta, és mindenesetre felismerhetően, noha nem szolgaian másolva térnek vissza a motívumok, a másodikéi a negyedikben, az elsőéi a hatodikban.

A zenei nyelv tipikusan huszadik századi, rengeteg - tudatosan vállalt - idézettel. A tizenhetedik századra rímelő zenei világot természetesen Sweelinck, illetve az ő variációs műveiben feldolgozott motívumok, dallamtöredékek idézik fel. A Mein junges Leben hat ein End című népdalt csembalókísérettel Saskia el is énekli a negyedik jelenetben, az egész mű aranymetszés-pontján. De hivatkozik a zeneszerző a kísérőfüzet interjújában Sztravinszkijra, Ravelre, Schoenbergre, Szkrjabinra, Berióra - a Cage-hatásról már szóltunk. Azért az alap egyfajta disszonanciákkal jócskán fűszerezett dallamos zenei világ, mindig hatásos, de sohasem hatásvadász melódiákkal, diszharmóniákkal és harmóniákkal, nagyzenekari és kamarazenekari hangzásokkal, hangszínekkel (még cimbalom is hallható). Ez a színteli világ a harmadik jelenetben visszafogottabbá válik kissé, ily módon bizony unalmasabbá is téve következésképpen két tételt is, miközben azok komplexitása természetesen megmarad.

A zenekari megvalósítás példaszerű, a jól ismert Reinbert de Leeuw minden mozzanatot pontosan kidolgoz, a felvétel is hatásosan közvetíti ezeket. Cathrina és Saskia szólamait kifejezetten a lemezen is szereplő két előadóra írta a szerző, ők tehát csakis a legjobbak lehetnek. A gyerekek lehetnének tisztábbak.

Vermeernek vagy hat olyan festménye ismeretes, amelyen a levelet író, olvasó, kapó - mindig nő - határozza meg a képi megfogalmazás mikéntjét. A levél, mint a távollevő szubsztitúciója, a hiány inkarnációja; a levélírás, mint a távolság, a hiány leküzdésére, felszámolására tett kíséret. A hiány, az űr érzete, amely végső soron paradox módon, ha kínkeservesen is, de lassabban múlóvá teszi az időt, késlelteti a halált.

Andriessen zenéje Liszt, Bartók, Ligeti országában akár halványnak is tűnhet. Bár a Hollandia élő klasszikusának számító hatvanhét éves szerző tényleg nagy mester. Muzsikája szép, élvezhető, kifejező. És Vermeer, Rembrant, Van Gogh országának zeneszerzőjeként, műve szembenézésre bíztat egy olyan nagy alkotóval, aki sok más társához hasonlóan a saját életét tán mintha tudatosan rejtegette volna előlünk, művészetével viszont arra tett kísérletet, hogy a mi létünk kerüljön minél tisztább megvilágításba.