Wagner szerint a világ (Bryan Magee: Wagner világképe)
Bryan Magee: Wagner világképe
524 oldal.
ISBN: 978-963-355 0342
Park Kiadó
Meglehet néhányan fellengzősnek találhatják Bryan Magee alcímválasztását: a nagy operák filozófiai háttere, hiszen akarva-akaratlanul is azt gondolnák, a szerző túlontúl is sokat markol egy ilyen célkitűzéssel, s ha óvatlan, keveset fog; azaz terjedelmes és komplikált mondanivalója között elveszhet a kikristályosodó lényeg: a Wagner-operák bölcseleti aspektusának célirányos megragadása. A félezer oldalnál is vastagabb kötet látszatra semmire sem garancia, kivált, ha tudjuk: Mr. Magee nagyon is szeret írni, s kedveli, ha a szavak lassan, komótosan szaporodnak, a mondatok ráérősen terebélyesednek a mondanivalója körül.
A politikusból lett közíró, rádiós szakember és félprofi zenetudós hetvenévesen, 2001-ben publikálta a magyarul csak idén, a jubileumi Wagner-év alkalmából megjelent nagyszabású tanulmányát. Az azóta eltelt több mint egy évtizedben még három kötettel gyarapította könyveinek sorát: két önéletrajzi ihletésű darabbal és egy általános filozófiatörténeti kézikönyvvel. Az itt tárgyalt munka természetesen nem az első Richard Wagnerrel kapcsolatos írása az angol szerzőnek: már évtizedekkel korábban is élénken foglalkoztatta őt a Wagner-operák sajátos világa, a drámai konfliktusok, a zenei szerkesztésmód, és persze a zenedrámák árnyékában meghúzódó elméleti-ideológia háttér. Az Aspects of Wagner című elemző kötete például már 1968-ban, a jelen tanulmány fontos bázisául szolgáló Schopenhauer-olvasatok (The Philosophy of Schopenhauer) pedig 1997-ben láttak napvilágot.
Magee, akire pályája során mindenekelőtt a kortárs angol bölcselők, Bertrand Russell és Karl Popper, valamint Wittgenstein és Marx tették a legnagyobb befolyást, igyekszik mindjárt a tanulmánya elején számot vetni arról a szinte beláthatatlanul gazdag problémakörrel, mellyel a Wagner-operák vázaként szolgáló mögöttes filozófiai tartalom szabatos kibontása szolgál, s a kényesebb kérdésekre – mint a késhegyig fajuló Wagner-Nietzsche vita például, vagy a zeneszerző antiszemita beállítottsága – csak a kötet második felében tér rá. Amennyire lehet, Magee megpróbál kronologikus-logikai rendben haladni azon eszmei áramlatok feltérképezésében, melyek a zeneszerzőre hatást gyakoroltak, s ilyenformán művein is letörölhetetlen nyomot hagytak. Így jutunk el lépésről lépésre a materialista ifjú hegeliánusoktól Feuerbachon át a non plus ultra Schopenhauerig, majd Nietzschéig, érintve Kantot, Marxot és Buddhát. S így érkezünk meg a ’48-as barikádokon „vitézkedő” ifjú anarchista forradalmár bemutatástól a csalódott, sértett, a magas filozófiába szinte gyermeki vigasztalásul burkolózó magányos, középkorú operaszerzőig és az idősödő, kallódó bölcselőig, aki csaknem kívülről fújja A világ mint akarat és képzetet, s döntő befolyással bír a nála egy generációval fiatalabb Nietzschére.
Végig olvasmányos és gördülékeny Magee stílusa, méghozzá tudatosan lesz és marad az – ez könyvének egyik legnagyobb erénye, ugyanakkor a narráció jelentős hiányosságát is ez a célkitűzés hozza felszínre. Magee nem használ olyan szavakat, mint „diskurzus”, „paradigma”, „recepció”, „befogadó”; látványosan nem teszi magáévá az ezredforduló tájékán legdivatosabb (elsősorban gadameri forrásokból merítő) irodalmi hermeneutika terminológiáját, így nem beszél elváráshorizontról, implikált olvasóról/hallgatóról, s nem számol a „horizontösszeolvadás” divatos formulájával. Magee a maga vállaltan egyszerű és közérthető hangján beszél, nem azonosul a posztmodern elméletírók esztétikai vizsgálati módszereivel, ideológiai alapvetéseit, saját célra „kitenyésztett” szókészletét nem alkalmazza. A Schopenhauer-megközelítéseknél (mely az egész tanulmány gerincét adva annak legterjedelmesebb és legalaposabban elemző részeként szolgál) alkalmazott metanarratívája is megmarad a ’60-as évek környékén megcsontosodott elbeszélésformánál, mely megőrzi a szellemtörténeti gondolkodásból örökölt hagyományos nyelvhasználatot; könyve, ahogyan mondani szokás, a művelt nagyközönséghez szól, mindazonáltal tagadhatatlan, hogy az irodalmi műveket (s Wagner szövegkönyveit ilyennek tekinti) maga is a világ megértésének egy lehetséges formájaként értelmezi – ennyiben tehát nem mond le teljesen a hermeneutikai kérdésfeltevésekről.
Ilyenformán Magee probléma-fókuszai természetesen, „köznapian” logikusak, s a kellő ismeretanyag citálása mellett a háttérforrások biztos birtokában tudhatjuk őket, továbbá történetileg mindig alaposan megindokoltak. Ám helyenként már-már túlírtak, így néhol kifejezetten szájbarágósaknak tűnhetnek. Érvelésébe, mely végig kínosan ügyel a pontos és hitelesen megtámasztott magyarázatokra, azért be-becsúszik néhány nehezen megfejthető, óvatlan következtetés. Tárgyismerete ugyanakkor méltán nevezhető példásnak, ezt nehéz volna vitatni, s ugyanígy nem csupán az alkotások filozófiai síkján képes kiváló összefoglaló igényű megfogalmazásra, de a zenei és drámai (színházi) kérdésekben is komoly tájékozottságot mutat. Dicsérendő, hogy skrupulusok nélkül nyúl az olyan kényes témákhoz, mint a wagneri gondolkodást behálózó, megmérgező zsidógyűlölete, s a zeneszerző műveire a huszadik században rárakódó pángermán soviniszta és nemzetiszocialista hordalékot is ügyesen választja le a valódi művészi tartalomról. Érdemes azonban halkan megjegyezni: az erőfeszítés, mellyel – az egyébként baloldali gondolkodású Magee – igyekszik helyenként zavarba ejtő hévvel tisztára mosni a művek kompromittált utóéletét, mindenekelőtt a „hitleráj” Bayreuth-i felvonulásait, talán kicsit eltúlzott mértékű. Az azonban feltétlenül a javára írandó, hogy képes tárgyilagosan bemutatni a német komponistának Bakunyinhoz, Meyerbeerhez, II. Lajos bajor királyhoz, vagy ép Nietzschéhez fűződő, ellentmondásokkal, súlyos, olykor végzetes vitákkal terhelt viszonyát, vagy éppen a Schopenhauer iránti, évtizedeken át töretlen rajongását. Éppen ilyen nagy haszonnal forgathatók a könyvnek azon fejezetei, melyben a makulátlan, idealizált Wagner-hősök, elsősorban Siegfried és Parsifal figurájának, cselekedeteiknek, kapcsolataiknak mélyebb megértését igyekeznek megcélozni, vagy azok, melyek rávilágítanak a szerző politikai meggyőződésének alakulására.
Ez utóbbi aspektus a kötet alighanem legeredetibb vonása, amennyiben igen meggyőzően érvel Wagner kezdeti politikai elkötelezettsége, majd a későbbi apolitikussága mellett, rámutatva egyszersmind arra is, hogy sem a mindenkori német (illetőleg nemzetközi) mérsékelt keresztény-konzervatív, sem nacionalista-radikális jobboldal sem formálhat igényt Wagner szellemi örökségére, lévén, Wagner soha életében nem volt sem konzervatív, sem keresztény (a szó vallásos értelmében), sőt ifjúkorában kifejezetten a forradalmi baloldali társadalomfilozófia (Feuerbach) mellett kötelezte el magát, érett művészként és szuverén gondolkodóként pedig látványosan elfordult minden politikai aktivitástól, megvetette a közéleti szerepek aktív felvállalását. Magee igen ékesszólóan kardoskodik amellett, hogy Wagner nyilvánvaló nacionalizmusa, az egységes Németország ideájába fektetett vágya éppen a baloldali tendenciákra látszik utalni, illetőleg az antiszemitzmusa, mely a tizenkilencedik században gyakorlatilag független volt a politikai beállítódástól, ugyancsak nem köti őt semmilyen politikai ideológiához, amennyiben egyes ún. jobb- vagy baloldali gondolkodók egyaránt fertőzöttek voltak a zsigeri zsidógyűlölet vírusával – elég csak Kantra vagy Marxra utalni.
Jóllehet Magee könyve lényegében nem tesz sokat hozzá a Wagnerről való alaptudásunkhoz, melyet a múlt századi szakirodalom már gondosan feltárt, nagyszabású munkáját méltán tekinthetjük egy jól olvasható, információban, értő kommentárokban gazdag, alapos összefoglaló igényű kötetnek.