Bejelentkezés Regisztráció

Könyvek

Puha ágyak, kemény csaták (Petrovics Emil: Önarckép)

2007-02-06 06:18:00 - zéta -

\"Petrovics PETROVICS EMIL:
Önarckép - álarc nélkül
1930-1966

518 oldal
3490 Ft
Elektra Kiadóház
2006

Petrovics Emil megírta memoárját. A szangvinikus természetűnek mondott komponistával az elmúlt évtizedekben (1966 után) vitába keveredettek még kaptak egy szusszanásnyi időt, ugyanis az Elektra Kiadóház által megjelentetett bő ötszáz oldalas kötet még csak az első rész. A kiadó tájékoztatása szerint tervbe van véve a második kötet is.

Egy nem szépirodalmár által írott önéletrajzban az a fenyegető, hogy a mondandó a hiányos nyelvi képesség okán részben (vagy akár egészben) elvész, vagy csak udvariassági körök végtelenül unalmas futására korlátozódik, netán olyan lesz, mint egy brigádnapló, mely alkotóján kívül senkinek nem mond semmit.
No, itt erről szó sincs! Petrovics írói képességei egészen nagyszerűek, udvariassági körökkel pedig a legkevésbé sem vádolható.

Nézzük szép sorjában! Petrovics hallatlanul érdekes, izgalmas és változatos életet élt, melyet rendkívül élvezetes stílusban tár elénk. És nemcsak a cselekménnyel, hanem az írói minőséggel is fenn tudja tartani az olvasó esetleg lankadó figyelmét. Petrovics - íróként - azt a technikát követi, hogy a memoárt időről időre átszövi az adott témához/történethez kapcsolódó különféle megjegyzéseivel, melyeket dőlt betűvel, s zárójelben olvashatunk. Egyféle értelmezési segítségként is felfoghatjuk, vagy utólagos értékelésnek, mely igen érdekes színt ad a szövegnek.

Ami pedig azokat a bizonyos köröket illeti, Petrovics viszonylag az elején (a kamaszkor eseményeinél) egyértelművé teszi, hogy se kedve, se szándéka udvariaskodni. Ezt maradéktalanul be is tartja! Ítél, méghozzá rettentő keményen. Pályatársat és családtagot, jó barátot és ellenséget egyaránt. Névvel, címmel, titulussal. Jelen sorok írójának a legkevésbé sincs rálátása ezen \"ítéletek\" megalapozottságára, mindössze kajánul gondol arra, hogy a hazai és nemzetközi kulturális élet - a könyvben oly gyakran kipécézett - prominenseinek bizony az elkövetkezendőkben is napi gyakorisággal kell jó képet vágniuk Petrovicshoz, s egyben úgy tenniük, mintha nem olvasták volna a könyvét. (Vagy lehet, hogy ők is hamarosan megírják a visszaemlékezésüket?)

Mert Petrovics Emilben tényleg nincs tekintélytisztelet. A tabudöntögetés messziről indul. Hubay Jenőt nem is igen ismerte, mégis ad neki rendesen. (S zárójelben, dőlt betűvel a rendszerváltás után alakult Hubay Társaságnak is.) Tanárai közül Szabó Ferencet (tanszékvezetője volt) helyenként szinte megsemmisítő, máshol megértő kritikával illeti, a marxista-leninista esztétikát tanító Újfalussy József csak kedves, finom fricskát kap. Az osztálytársak közül Szokolay Sándor több (számára nem éppen hízelgő) sztorival szerepel a könyvben. Bár jó megtudni, hogy a mindenható zeneszerző géniusz, Kodály Zoltán mit mondott a Vérnász premierjén sikerben (és verejtékben) fürdőző alkotónak, az nem derül ki, hogy a C\'est la guerre-t hogy fogadta az ősz mester, akit Petrovics szintúgy rendesen kritizál.

Osztálytársa volt Kurtág György is, akiről Petrovics - nem igazán lovagiasan - legtöbbet az 1953-as Koreai kantátája kapcsán ír. (Talán majd a második kötetben?) Kurtág későbbi nemzetközi sikerét (Durkó Zsoltéval egyetemben) inkább a jó kapcsolatok és a remek marketing javára írja. Durkó kapcsán külön említi, hogy a rendszerváltás táján alapított szekértábora kettészakította a magyar zeneszerző-társadalmat. S ebben - kilépve a recenzens szándékoltan semleges pozíciójából - kénytelen vagyok Petrovicsnak buzgón helyeselni.

Úgy tűnik, Petrovicsot a jellembéli hibák bőszítik fel leginkább - még sok-sok évtized eltelte után sem nyugvó vehemenciával emlegeti őket. A rendezők hosszú sorát említhetném, élen a sokszori harcostárs Szinetár Miklóssal (aki oly elegánsan lelépett a Petőfi Színház léket kapott hajójáról), de Horváth Ádámról és Békés Andrásról sem csak dicsérő szavakat olvashatunk.

De ne gondoljuk, hogy Petrovics a könyvben kizárólag elmarasztalja kortársait. Őszinte tisztelettel beszél haláláig körülrajongott tanáráról, Farkas Ferencről, a karmester (dr.) Lukács Ervinről, a legsikeresebb Petrovics-opusz szövegírójáról, Hubay Miklósról, későbbi műveinek segítőjéről, a filmrendező Maár Gyuláról, s a mai zenei közéletből is nagyon hiányzó Pernye Andrásról. S - bár vezetői gyávaságát felemlegeti - igen elismerően nyilatkozik Nádasdy Kálmánról.

Ha nem is túl sűrűn, de találkozunk a könyvben önkritikus mondatokkal is. Ilyen, amikor a Jónás könyve hanggyilkos tenor szólamát a bemutatóra két (azaz 2!) nap alatt megtanuló Szabó Miklóst mellőzte a későbbi rádiófelvételnél. De a megbánást olvashatjuk ki Devecseriné Huszár Klárával kapcsolatosan is, aki helyett Szinetár rendezhette meg a C\'est la guerre-t.

Amúgy Petrovics élete tényleg regényes volt. A könyv egyfajta történelmi kaleidoszkóp az elmúlt háromnegyed évszázad keserű Magyar Életéről. Amolyan történelmi tanulságok és bukdácsolások gyűjteménye egy fiatal, s egyre inkább felnőtté való ember életének tükrében. Mert mi másnak tekinthető az, amikor a szülőföldet érő második világháborús (s ráadásul magyar) bombázások elől a kiskamaszt édesanyja Magyarországra menekíti, s ezt követően teljesen új életet kezdenek (de már az édesapa nélkül). Vagy amikor a zeneakadémisták a katonai szolgálat során Sosztakovics-művel szórakoztatták a böhönyei lakosságot. S persze az is sorsszerűnek tűnik, hogy többhónapos jugoszláviai útjáról Petrovics 1956-ban épp október 22-én tért haza.

S milyen tanulságos lehetett (innen nézve persze, akkor biztos nem annak tűnt), amikor Benke Valéria (miniszter), Aczél György (miniszterhelyettes és \"kultúrpápa\") és még két alacsonyabb beosztású hivatalnok jelenlétében Petrovics egymaga elzongorázta-elénekelte új operáját, a bemutatóhoz kérve (s megkapva) a jóváhagyásukat. A párt amúgy rendesen rajta tartotta mindent figyelő szemét, a minisztérium zenei osztályának mindenható vezetője, Barna Andrásné (oly sokan emlegetik, vajon mi lehet vele?) például egy ízben azért állította meg a folyosón, hogy helyesléséről biztosítsa, amiért elvált a pártszempontok alapján nem igazán tökéletes múltú feleségétől.

S Petrovics ízzel-kedvvel-lendülettel mesél a film(zene) világáról, a számára országos ismertséget jelentő Ki Mit Tud?-ok zsűrizéseiről, országgyűlési képviselőségéről, közéleti szerepvállalásairól. Úgy sejlik (de biztosat majd a második kötet után), hogy pártonkívüliként egy nagyon-nagyon keskeny pallón próbált átevickélni a hatalom iránti minimális fokú lojalitásáért cserébe kapott elismertség és művészi önállóság irányába. Tanulságos kép egy tehetséges fiatalemberről, s egy igen ellentmondásos korról.

Két gondolatkör szövi át Petrovics könyvét. Az egyik a trauma az édesapa elvesztése (majd megtalálása és \"újra elvesztése\") miatt. A szerző megható sorokkal idézi fel a bizonytalan ismeretlenségben távollévő, szinte az egekbe magasztosult édesapával kapcsolatos érzéseit. S ez részben magyarázza elutasító érzéseit mostohaapja iránt.

A másik: a fiatal Petrovics kapcsolatai a nőkkel. (Innen a cikk kicsit szemtelen címe is.) Együttélések, házasságok, kalandok, flörtök. Petrovics - szemben a kollégáiról írottakkal - rendkívül lojális az életét kísérő nőkkel, mindegyikükről nagy tisztelettel és szeretettel emlékezik meg.

Persze azért nem ártott volna, ha egy szakmai és egy nyelvi lektor is átnézi a kiadványt. A szakmai kigyomlálta volna azokat az ártatlan tévedéseket, melyben Petrovicsot egyszerűen megcsalta az emlékezete. Pl., a Lysistrate nagy sikert aratott berlini főhősnője Ludmila Dvořakova volt, Ramon Vinay (aki a Férj baritonszólamát énekelte Nizzában) pedig nem csak egy alkalommal énekelt tenor szólamot, hanem huszonvalahány évig (nem is akármilyen színvonalon), s csak azután tért vissza a baritonfachba. De a 60-as, 70-es évek kortárs operáit felemlegetve tévedés Balassa Sándor Karl és Anna című művét felsorolni, mert az a 90-es évek közepén keletkezett. (Valószínűleg egy másik Balassa-operára, Az ajtón kívülre gondolt.)

A nyelvi lektor pedig bizonyára megpróbálta volna a nagy lendülettel mesélő szerző hosszú-hosszú mondatait esetenként rövidebbekre bontani. A helyenként 8-10 soros, többszörösen összetett és bővített mondatok ugyanis időnként összecsúsznak. Néhol az alany eltűnik - illetve, ha figyelmesen újraolvassuk, megtaláljuk néhány mondattal korábban. Egyébként érdekes összevetni Petrovics szövegét saját (bemásolt) 1956-os naplójának részleteivel, a harmincéves író kifejezetten tömör és rövid nyelvezetét a negyven évvel későbbi mondatokkal.

Bár gyaníthatóan még nagyobb port fog fölverni, én nagyon várom a folytatást, a második kötetet, benne a kétszeri operaigazgatásról, a rendszerváltásról és a többiekről.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.