Nem félünk farkastól, a Mócárt Amadé Farkastól (Stefan Siegert Mozart-könyve)

Stefan Siegert: Mozart
A mágikus muzsikus
Képzőművészeti Kiadó 2003

Mozarttal foglalkozni jó üzlet. Személye megtestesíti a szabadúszó/szabadgondolkodó művész prototípusát; személyisége, életmódja azoknak is imponál, akik nem értenek vele egyet, zsenialitása kétségbevonhatatlan, és zenéjét azok is szeretik, akik nem feltétlenül hívei a klasszikus muzsikának. Schaffer drámája, illetve Forman filmje pedig igazi szupersztárrá avatta. Kultusza kimeríthetetlen. Életét - és persze halálát is -, akárcsak művészetét, belengi valamiféle misztikum. Márpedig a misztikus ember a mai értékvesztett, értékkereső világban a legbiztosabb gazdasági hívó szó.

Mozart, a lázadás példaképe sem úszhatta meg a gazdasági hasznosítást. Életéből a fent említetteken kívül számtalan színpadi (balett, musical stb.) feldolgozás készült. S egy-egy születési vagy halálozási évforduló újabb, és még újabb vásári bóvlikat dob a felszínre.

Nem nagyon tudom elképzelni, hogy mi inspirálhatta Stefan Siegertet, hogy - eredeti címe szerint - Képes életrajzi könyvét megírja/megrajzolja. A borítószöveg szerint ugyanis a korábbiaktól eltérő képet rajzol az évezred zsenijéről. De csak a borítószöveg szerint. Mert elolvasva az igen ritkásan szedett, rajzokkal dúsított(?), hígított(?) életrajzot, újdonság nyomára még véletlenül sem bukkanhatunk. Már akkor persze, ha nem számoljuk ide a könyv függelékében helyet kapott, roppant fontos kuriózumot, \"... a komponista kedvenc ételének receptjét, a kappanét.\"

Siegert ugyanis többnyire ollóval írta könyvét. Több mint harminc szerző Mozarttal foglalkozó könyvéből állította össze a magáét. Saját gondolatot - szerencsére - igen ritkán illeszt az egyébként korrekt módon, forrásmegjelöléssel ellátott idézetek közé, akkor is többnyire a tények közlésére szorítkozik. Ha viszont messzebb merészkedik, éktelen dilettantizmus jellemzi hozzászólását.

Persze igen nehéz megítélni, hogy ki követett el nagyobb mészárlást a zenei irodalom oltárán: a szerző, vagy a fordító? Az efféle mondatok:
   \"A zenei történés egyedülálló hordozói lettek a fafúvósok, a zenekar pedig fokozatosan járult hozzá a drámai kifejlethez.\" (58. oldal);
   \"A hegedűket, mert önmagukban is képesek lejátszani a hang finomságait, kórusban léptetik be, azaz a partitúra egyetlen hangját legalább négyen játsszák.\" (szintén 58. oldal);
   \"A homofóniában érvényesül a dallam és a kíséret; kettejük vertikális kapcsolatával az alaptónusban feszültség keletkezik, s ennek intenzitása és gazdagsága dönti el erős vagy gyenge zenéről van-e szó.\" (32. oldal)
minden bizonnyal Siegertet minősítik.

A könyv azonban hemzseg a félrebicsaklott, magyartalan, alanyt, állítmányt nem egyeztetett, rosszabb esetben fordítási hibáktól értelmetlenné vált mondatoktól, bekezdésektől is. A hangszerépítés kapcsán olyan, nyilvánvalóan a hegedűvonókra utaló kijelentés vált érthetetlenné és nevetségessé, mint: \"Az íveket hosszabb modellek váltották fel, hogy elviselhetőbb, színesebb hangzást adjanak (legato), mint a barokk diminuendo-ívek.\" (20. oldal), melynek megfejtésére ezúton pályázatot hirdetek.

Siegert (a könyv terjedelméhez mérten) igen hosszú bekezdést szentel annak kiderítésére, hogy hogyan is nevezték az 1756. január 27-én világra jött gyermeket. Hosszasan elemzi Mozart tréfás aláírásait, mint pl. Wolfgang de Mozart, Hohental lovagja, a fizetőházak barátja, Wolfgang Amadé Rosenkranz, a malacfarok lovagja, vagy Wolfgang Amadé. Egyébként ez utóbbi szolgált levelei, darabjai és adósságlevelei szignálására. Mindebből aztán megállapítja, hogy Mozart sohasem használta az Amadeus nevet, amit szerinte csak a 19. század aggatott rá. Ezek után aligha csodálhatjuk, hogy szerzőnk is mindvégig ezen a néven nevezi a komponistát.

A könyv, mely nagy lépésekben végigvezeti az olvasót Mozart életén, hosszasan elidőzik az utolsó operáknál. Tartalmi leírást és némi sablonos elemzésfélét ad a Figaróról és a Don Giovanniról (ez utóbbiban újabb rosszul fordított kifejezésekkel: \"basszusbariton hangfekvés\" basszbariton hangfaj helyett), a Cosí-ról és a Varázsfuvoláról. Megállapításai sablonosak, originális gondolatot nem tartalmaznak, s még csak azzal sem védekezhet, hogy nem a zenetudósoknak, hanem a zenekedvelő nagyközönségnek szánta művét, mert ember legyen a talpán, aki ezekből a műismertetőkből kiigazodik. (Arról már nem is beszélve, hogy jól használható operaismertetőkkel is Dunát lehetne rekeszteni.)

Ha már időből/pénzből nem futotta egy hozzáértő zenei lektorra, akkor legalább egy tisztességes olvasószerkesztőt ráereszthettek volna a kéziratra. Ez esetben ugyanis nem fordulhatott volna elő ennyi értelemzavaró mondat, amelyek kiakasztják a komoly dolgozatra vágyó zenebarátokat, és megakasztják azokat az olvasókat, akik megelégszenek olyan summázatokkal, mint a 24. oldalon olvasható eredeti Siegert-megállapítás, miszerint: \"De hiszen ő (mármint Mozart) nem volt olyan, mint a többiek. Õ Mozart óhajtott lenni.\".

Nem hallgathatjuk el, hogy Siegert könyve tele van saját rajzaival. A több mint 170 tollrajz között vannak jobbak és gyengébbek, eredetibbek és másodlagos frissességű gondolatokból születettek. Igen jelentős részük képregény formátumú. Ez nem minősíti, csupán behatárolja a könyv világnézetét, és egyben választ ad arra a feszítő kérdésre is, hogy miként jutott eszébe egy képzőművészettel foglalkozó kiadónak megjelentetni ezt a munkát.
A jó szándékukat egy pillanatig sem kétlem. A hozzá nem értésük viszont sokba került mind az olvasóknak, mind a kiadónak.