Bejelentkezés Regisztráció

Könyvek

Álarc nélkül még egyszer (Petrovics Emil második könyve)

2008-04-24 09:05:00 - zéta -

\"Petrovics PETROVICS EMIL:
Önarckép – álarc nélkül
Második könyv, 1967–2007
Elektra Kiadóház
456 oldal
3490 Ft

Itt van, megérkezett, nemhiába vártuk már epedve. Immár boltokban Petrovics Emil önéletrajzi könyvének második kötete. Az indulatos vérmérsékletű komponista, operaigazgató, képviselő, kuratóriumi tag, zeneakadémiai tanár, televíziós zsűrielnök nemcsak ijesztgetett, tényleg megírta az utóbbi negyven esztendő történetét is – természetesen a maga saját és összetett szemszögéből.

A tavaly megjelent első kötet után már nem okozott meglepetést a szókimondó szerző vehemenciája, amivel ezúttal sem szűnik meg ostorozni kortársait. Meglepetést jelent viszont még mindig, hogy Petrovics mennyire könnyedén és szellemesen bánik a szavakkal. Persze egy olvasószerkesztő nem ártott volna, hogy a hatalmas mondatfolyondárokat darabokra vágja. Mert csak próbáljunk kezdeni valamit ezzel a rövidke mondattal:

„Zrínyi, Vörösmarty, Petőfi, Ady, József Attila, Bartók és Kodály megfellebbezhetetlen férfiasságát a jogosítványokat lassan megszerző másság képviselői ítélték abnormális tulajdonságnak, mert hát szerintük a csúnya a szép, a gusztustalanság a bódító, az érthetetlen a titok, a felfedhetetlen szépség szentimentális, az élmény a banalitás, a megkérdőjelezés már-már erotikus robbanás, Berlioz bombasztikus zsengéi között is legszebbek az egyértelműen dilettáns művecskék, Mozart a száznál magasabb Köchel-jegyzék számozásánál alig elviselhető, Mahler hagyján, de Bruckner az igazi, nem beszélve Ives „Megválaszolatlan kérdés” című korszakalkotó kompozíciójáról (csak tudnám, milyen korszakot alkotott; erre még rajongva szeretett és – szerencsémre – személyesen is jól ismert zseniismerősöm, Leonard Bernstein sem tudott meggyőző választ adni).”

Persze, ha nagyon figyelmesen olvassuk, értjük, milyen nyakatekert kalandokon keresztül jut el Petrovics Zrínyitől Bernsteinig, de azért egy nyelvi lektornak valószínűleg lettek volna ötletei. Bár most így a második kötet után azt sem tartom kizártnak, hogy az Elektra Kiadóház nyelvi lektora pusztán önvédelemből nem vállalta a hirtelen indulatú szerző esetenkénti kiigazítását.

A lényeg, hogy az olvasóval szinte hipp-hopp elröpül az a néhány nap, amíg a terjedelmes kötetet magáévá teszi. S amit kapunk, az nem kevés: vaskos korszakismertetőt a közelmúlt mára oly homályosnak látszó (vagy inkább: mutatott) eseményei tükrében. Nagy érdem, hogy Petrovicsot nem feszélyezik a tabuk, érezhető örömmel döntögeti is őket. Megtudjuk, ki és miért súgott (be) Lakatos Évának, Barna Andrásnénak, Aczél Györgynek és a többieknek. Hogy ki jutott protekciósan diplomához, álláshoz, fellépti lehetőséghez, hanglemezhez. S hogy kik és hogyan privatizálták (el) a Hungarotont és a Zeneműkiadót.

A felsorolásokban Petrovics rendesen osztja a csapásokat, s olykor még magára is mér egy-egy önkritikusat. Mert ugye nem feledjük, hogy a Tanár Úr az elemzett negyven esztendő alatt a szakmai tisztségek egész hosszú sorát töltötte be, melyeket hiánytalanul felsorolni bizony nem áll módomban. Petrovics tehát döntéshelyzetben volt. Életek, sorsok, alkotópályák és alkotások fölött. S bár a szerző a könyv zárszavában úgy érzi, nem ítélt, de ha véleményét csak feleannyira sarkosan fogalmazta meg a pálya során, mint ebben a könyvében, az már bizony felért egy ítélettel.

Petrovics hosszú évekig tanított a Zeneakadémián zeneszerzést, sőt huzamosabb ideig vezette a tanszéket is. Így a mai középgeneráció bizony szinte kivétel nélkül (ilyen is van azért) az ő köpönyegéből bújt elő, minden szépségével és csúnyaságával együtt. Amúgy tényleg nem lehetett könnyű Petrovics-tanítványnak lenni, a könyvből is süt a maximalizmusa, valamint sajátos véleményformálása. (Gondolom, majd 30-40 év múlva megírja valamelyikük a visszaemlékezéseiben.)

És hát persze az operaigazgatóság. Petrovics Emil az elmúlt három évtizedben a legfőbb operai szakértőnek számított. Mértéktartóan számol be első operai kalandjáról, némiképp elhallgatva, hogy igazgatásának vége pontosan egybeesett a rendszerváltással. A második, a 2005-ben csúfos megcsalatással zárult főzeneigazgatóságról pedig talán puszta szeméremből hallgat. Tényleg nem igazi sikertörténet. Mi viszont sokat tudunk meg művészeinkről, értékes morzsákat csipegethetünk föl a dalszínház hanyatlásának kezdeteiről, amiről akkoriban azt gondoltuk, hogy épp most ér véget.

A zeneszerzői pálya utóbbi évtizedéről szólva a vaskos köteten is átsüt a permanens sértettség a Ligeti-Kurtág-Eötvös trió látványos nemzetközi sikerei miatt, melyeket Petrovics leginkább a példás és szövevényes PR-tevékenységnek tud be.

Az önéletrajzi könyv legszebb pillanatai (éppúgy, mint az első kötetben) a magánéleté. A nehezen jött, de nagyon várt és rajongva szeretett gyermekről, s az egymást váltó asszonyokról, az édesanya és a testvér elvesztéséről. Szívszorító fájdalmak és megható örömök váltják egymást Petrovics Emil könyvében, no és olykor-olykor némi indulatos vihar.

S persze, mint az első könyvben is, Petrovicsot időnként cserbenhagyja a memóriája. Ez nem nagy baj, bár egy szakmai lektor könnyedén utánanézhetett volna egy-egy gyanús információnak. Így például nem Lukács Miklós igazgatása idején mutatták be Sztravinszkij dalművét, A léhaság útját, s nem akkor adtak Prokofjev-operát, hanem Mihály András direkciója alatt. S bármily nagyszerű volt is Zempléni Mária a Saloméban, azt már nem Petrovics alatt énekelte el, hanem csak két évvel később.

Mindenesetre ezen a prűd, alakoskodó, érdekhálókkal és -csapdákkal telített komolyzenei piacon Petrovics Emil őszinte és bátor könyve üdítő és izgalmas olvasmány, melyet – bár a benne foglaltakkal nem feltétlenül muszáj egyetérteni – olvasni kell.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.