Bejelentkezés Regisztráció

Könyvek

Geoffrey C. Ward - Ken Burns: A jazz története

2007-01-25 08:49:00 Flór Gábor

\"Geoffrey GEOFFREY C. WARD - KEN BURNS:
A jazz története
(Jazz - a history of america\'s music)
490 oldal
11 900 Ft
JLX Kiadó

A JLX Kiadó megjelentette az utóbbi évek legszebb jazztörténeti könyvét. Méretét tekintve afféle kézikönyvnek gondolná az ember, pedig nem az: olvasmányos, érdekes mű, ami egy amerikai televíziós sorozat alapján készült (régen ez valahogy fordítva volt: a tévésorozatok készültek könyv alapján, de hát mindegy, még mindig jobb, mint amikor a tévésorozatok alapján tévésorozatok készülnek). Ez a könyv semmiképpen nem arra való, hogy valamit gyorsan kikeressen belőle az ember, inkább neki kell ülni, és végigolvasni. Ehhez egy masszív asztal szükséges, de kézben tartva a könyvet igen tekintélyes bicepszre tehetünk szert, és akkor dupla haszon (már annak, akinek nagy bicepszre van szüksége). Ha nem merünk nekiugrani egy ekkora falatnak, akkor arra is jó, hogy korszakok közt szemezgessünk (mert nagyon jól korszakokra bontott a könyv, a fejezetek mindig valamely meghatározó időszak köré csoportosulnak), vagy képeket nézegessünk, hiszen ennyi jazztémájú, ritka, jó minőségű, nagy méretű képet nem sokszor láthatunk egy kupacban.

Amerikai szerzők által készített amerikai műről van szó, így nem meglepő, hogy A jazz története cím lényegében az amerikai jazz történetét takarja. Talán jobb is lett volna ezt a címet adni a könyvnek, csak akkor kiderült volna, hogy Európában is van jazz, sőt, Afrikában és Ausztráliában is (ráadásul milyen jó, bár ez nem derült volna ki). De akkor hová lesz a nimbusz, meg mi lesz az átlag amerikai átlagpolgárral, még véletlenül rájön, hogy nem mindent náluk csinálnak, és Európában az Eiffel-tornyon kívül van más is. Lazán kimaradtak a könyvből olyan nevek, mint Jean-Luc Ponty, Jan Garbarek, Niels-Henning Oersted Pedersen, Toots Thielemans, Adam Nussbaum, Szabó Gábor, hogy csak néhányat soroljak, akik így elsőre eszembe jutnak. Persze kimaradt még olyan \"jelentéktelen\" alkotó is, mint Joe Pass, aki az egyik legjelentősebb amerikai gitáros volt, valamint Jaco Pastorius, aki mindössze annyit tett, hogy új alapokra helyezte a basszusgitározást, és azóta is minden valamirevaló basszusos idolja, ráadásul ő is amerikai volt, ki érti ezt? (Persze sorolhatnám még az amerikaiakat is, de nem akarok másik könyvet írni.)

Leginkább az az érzésem, hogy a műnek így lett volna helyes a címe: Az amerikai jazz története Burns és Ward szerint, vagy: Akiket mi szeretünk az amerikai jazzben, esetleg: Ahogy mi látjuk az amerikai jazzt.

Django Reinhardtot nem tudták megkerülni, mert az azért ciki lett volna, ő ráadásul olyan személyiség volt, olyan életvitellel, aki a bulvár stílusú írások kedvelt alakja lehet bármikor, játszott Ellingtonnal is, Woody Allen meg filmet rendezett, kvázi róla, így kénytelenek voltak egy oldalt rászánni. (Bár bulvár szempontból Joe Pass és Pastorius is sok mindent \"tett le az asztalra\", úgyhogy ezt még mindig nem értem.)

Ez a könyv pedig igazi bulvár jazztörténet. És ettől jó, lényegében. A zenetörténeti művek ugyanis legtöbbször a szakmai közönségnek szólnak: szárazak, elemzők, tudálékosak, a rengeteg adattól az egyszerű olvasó számára unalmasak és riasztóak, és bár tartalmaznak történeteket, anekdotákat, nem erre fektetik a hangsúlyt. Márpedig egyszerű olvasóból van több: olyan érdeklődőkből, akik ismerik, szeretik a jazzt, de nem tudnak róla sokat, vagy nem ismerik, de szeretnék megismerni, viszont nem tudják, hol kezdjék - vagy egyszerűen csak érdekli őket a jazz története, de inkább \"sztorikra\" vágynak, nem adatokra és tényekre.

Nem mintha ebben a könyvben nem lennének tények és adatok, hiszen azért törekszik a történeti hűségre. Inkább a tények tálalása az, amiben eltér az átlagtól: itt kérem, mesélés folyik, a jobbik fajtából. Érdekes történetek követik egymást érdekes emberekről. Mert a jazzmuzsikus általában érdekes ember, vagy legalábbis érdekes volt, amíg a jazz forradalmi műfajnak számított, és nem illeszkedett be jól nevelten a többi műfaj közé. A régi jazz-zenészek nem voltak olyan konszolidált, elfogadott művészek, mint a maiak, hiszen ők voltak koruk lázadói. A hatvanas évektől végleg átvette tőlük ezt a lázadást a rock, így erre többet nem volt szükség, azóta csak szimplán zenélnek, jól.

Körülbelül eddig is tart a könyv, nagyjából a nyolcvanas éveknél zárul. A jazz-rockról és fúziós zenéről még tesz említést, és bár én sem szeretem a stílust, és nagyjából ugyanaz róla a véleményem, mint a könyv íróinak, azért nem intézném el néhány sorral, de ez egy szubjektív könyv, akár még némi részrehajlás is elnézhető neki (azaz elnézhető volna, ha a címe nem az volna, ami).

A könyv letehetetlen (azaz, méreténél fogva inkább abbahagyhatatlan), minden hibája ellenére hiánypótló alkotás. Éppen ezért nem ártott volna meg, ha legalább egy lektor akad a magyar változathoz. Még csak nem is a sokszor fura, magyartalan, rövid mondatok a zavaróak. Mintha a vesszőt, az összetett mondatokat nem ismernék. Lehet, hogy így írták az eredeti könyvet, de ez azért nem Proust, hogy mindent lehetőleg a legpontosabban kell fordítani, mert még a mondatszerkesztésnek is jelentősége van.
A vesszőhibák és értelmetlen fogalmazások már zavaróbbak.

De a legszembetűnőbbek a képaláírások. Mivel rengeteg kép van a könyvben, először nyilván azokat nézi meg az ember. Főleg az a néhány szöveg a föltűnő, ami nem a megfelelő kép alatt van, vagy éppen hülyeség. A kedvencem az 1945-50-es korszakról szóló fejezetben a következő aláírású kép: Egy este Cecil Taylor manhattani lakásában, valamikor a húszas években.
Nos, a fejezet alcímétől eltekintve, ami alaphelyzetben megcáfolja ezt a szöveget, az említett képen a zenészek föliratos pólókban (t-shirt), gézingben, farmerban próbálnak egy lakásban, úgyhogy a húszas évek itt látványban bukott. Még akkor is, ha nem tudnám, hogy Cecil Taylor a húszas évek legvégén maximum falepkézett, ha tudott már járni egyáltalán.

Vegyesek az érzelmeim. Az egyik szemem sír, a másik nevet. Meg hasonló közhelyek jutnak az eszembe.
De végül is, ha kicsit morfondírozom, azt kell mondjam, ez egy jó könyv. Minimális gondossággal pedig nagyon jó könyv is lehetett volna.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.