Egy nem akármilyen élet (Winkler Gábor: Egy élet az operaszínpadon – Portré Melis Györgyről)
WINKLER GÁBOR:
Egy élet az operaszínpadon – Portré Melis Györgyről
215 oldal
4900 Ft
Tudomány Kiadó
A 125 esztendős Magyar Állami Operaház ünnepi koncertjének legfelemelőbb pillanata volt, amikor a publikum elragadtatott ovációja mellett a főigazgató egyesével köszöntötte a földszint páholysorban helyet foglaló örökös tagokat, mint az ötnegyed század diadalának legfőbb kovácsait. Olvasóink nyílván nem lepődnek meg azon, hogy e spontán auditív népszerűség-mutató akkor lengett ki leginkább, és akkor lett a leghangosabb, amikor a jobb hatos páholyban felállt egy elegáns idős úr, kópésan huncut mosollyal az orcáján: a 87. esztendejét taposó Melis György. Az ünnepelt előbb elfogódottan állt a tapsviharban, majd kedves integetésbe kezdett. Nyilván eszébe jutott valami jó, idevágó tót mondás, amit nyomban megosztott a mellette ülő örökös tagtárssal, a szintúgy megilletődötten tapsoló Molnár Andrással.
Szokás mondani, hogy Melis György maga egy intézmény. Egy legenda, aki e 125 évből az utóbbi 60 esztendőben kitörölhetetlenül írta (nem, inkább: véste) be nevét a műfaj aranykönyvébe. Aki mégsem legenda, hiszen itt van közöttünk, s néhány éve még aktívan közreműködött mindennapos operai estéinken, utoljára a tavalyi évadnyitón gyönyörködtette rajongóit meleg baritonjával.
A hat évtized tiszteletére a Tudomány Kiadó (mely már több ízben tett nemes és fontos gesztusokat az operaművészet irányába) gondos kiadásában jelentette meg Winkler Gábor új könyvét a jubiláns művészről. Winkler ugyan nem kimondottan szakmabeli (hiszen gyakorló orvos), de a Barangolás az operák világában című négykötetes munkája minden valamirevaló operabarát polcán ott fekszik, ezzel is igazolva a tételt, hogy ügyszeretet és szívós kitartás sokszor utolérhetetlen előnyöket tud biztosítani.
Winkler a legfontosabb erényeit e kiadványba is hozta magával: szabatos fogalmazás, precíz adatok. Páratlan érzéke a rendszerezéshez e hatalmas életmű feldolgozásában is jelentősen segítette. Tegyük hozzá (amit Winkler is többször korrektül említ), Melissel nagy szerencséje van a történésznek. A pálya legnagyobb részét ugyanis a művész maga dokumentálta, egészen 1995 végéig. A szerző pedig szép aprólékosan hozzáválogatott a kritikákból, korabeli beszámolók hosszú sorából, néhány pályatárs és a művész interjúiból szemelgetve.
Winkler nemigen értékel, ha úgy tetszik, nem szívesen téved számára bizonytalan területre, de egyszer-kétszer azért belefut a csapdába. Például feltűnően (és főleg indokolatlanul) csépeli Ljubimov legendás és akkoriban páratlanul népszerű Don Giovanniját. A ködös visszaemlékezésekre támaszkodva állítja, hogy a rendező még a bemutatót követően is a nézőtérről instruálta művészeit. Ezzel szemben a tény az, hogy az orosz rendezőzseni a bemutató után elköszönt a társulattól, így az Operaház igazgatósága már a második előadáson elkezdhette a merész rendezés óvatos lebontását. (Elsőnek a miniszoknyás hostessek tűntek el a mignonnal, s visszajöttek a köpenyes nénikék.) Kár ezért. Lehet, hogy maga a rendezés az akkor 59 esztendős művész addigi életútjával kevésbé egyezett, de tény, hogy fegyelmezetten végrehajtotta a számára szokatlan színrevitelt, s így részese lehetett a XX. század végének operai megújulásának.
Winkler nem az embert állítja könyve középpontjába, hanem a művészt. A művészt, aki évtizedekig vállán vitte a Házat, akire repertoárt lehetett építeni, és akire építettek is. Időrendben halad végig a hatalmas pályaíven, megemlítve a fontosabb előadások mindegyikét, az új premiereket és a jelentősebb vendégművészeket egyaránt.
Winkler szellemes levezetése szerint Melis pályája a Jánosok körül zajlott, s ebben van is valami. Háry, Don Giovanni, Gianni Schicchi, Sir John Falstaff szólamát Melis valami egészen magas szintre tudta emelni. E szólamokban betöltetlen űr maradt utána, akár bevalljuk, akár nem.
Egy fájdalmasan izgató kérdésre Winkler sem találta a választ, így inkább megkerülte: miért nem lett világsztár Melis György? Az említett Jánosok közül Falstaff és Schicchi kópés figuráját vajon miért nem kérte a nagyvilág? Tényleg csak a vasfüggöny állta útját e pálya nemzetközi kiteljesedésének? Persze, a Lajtán innen élők ezt nem bánták. Mint ahogy azt sem, hogy Melisen kívül Svéd Sándor, Székely Mihály (és persze mások is) pályájuk magaslatát e 93 ezer km2-en belül „kényszerültek” megélni – a mi mindennapos örömünkre.
Winkler precíz munkával dúsítja föl a művészi adathalmazt. Ugyanakkor egynémely lábjegyzetét túlzásnak érzem. A magyar zenebarátnak – úgy vélem – fölösleges mondjuk Réti József vagy Petrovics Emil honi operaművészetben betöltött szerepéről értekezni. Másutt meg – tán időhiány miatt – egynémely adat ellenőrzés nélkül kerülhetett a könyvbe. Például Gianandrea Gavazzeni ugyan fél évszázadot dirigált a Scalában, de messze nem volt mindvégig a főzeneigazgatója, mindössze néhány éven keresztül. S az a bizonyos milánói Kékszakállú Marton Évával nem lehetett 1971-ben, már az énekesnő (fiatal kora) miatt sem. De ezen hibák eltörpülnek a feladat nagysága mellett.
Winkler jókora adatsort mellékelt a függelékben: Melis György operai szerepeit, lemezfelvételeit, rádiós felvételeit és filmjeit sorolja 31 oldalon keresztül. Az információ különféle intézményektől származik, így azok némely tévedését, ismétlését és hibáját kár lenne Winkleren számon kérni, de a stilisztikai összefésülést nem. Így – egyebek mellett – olvashatunk például Jágó és Rigolettó [sic!] szerepéről.
Az adattárt olvasgatva néhány meghökkentő tényen elgondolkodhatunk: hogyan kerülhette el Melist a hangjára szabott Valentin szólama (a népszerű Faustból) vagy a Simon Boccanegra címszerepe. S hogy vajon egyszer a rádió (bocs: MR) leadja-e a művésszel készített komplett Winterreisét?
Páratlan érték, hogy a könyvet hatalmas mennyiségű fotó egészíti ki, s ezek többségét Melis személyesen bocsátotta a kiadó rendelkezésére, így megjelenésük vadonatúj publikációnak számít.
Bár a szerkesztők hasonló truvájnak szánták, számomra némileg csalódást okozott a mellékelt CD. A felvételek többsége a rádióból jól ismert, így különösebb újdonságot nem jelentettek. Marcel áriája (A köpeny) nem is a legsikerültebb, s a művész által sosem énekelt Gerald monológja (Andre Chenier) a gyönyörű dallamívek ellenére a vontatott tempó miatt nem érte el a kívánt drámaiságot.
Minden egybevéve, Winkler Gábor kellemes, olvasmányos, érdekes és főleg hasznos kötettel gyarapította mindannyiunk operatörténetét.