Egy lenyűgöző elme (Találkozások Ligeti Györggyel)

ECKHARD ROELCKE:
Találkozások Ligeti Györggyel
Beszélgetőkönyv
Ford.: Nádori Lídia
250 oldal
2480 Ft
Osiris Kiadó - 2005

A Zöldkártya című amerikai filmben van egy jelenet. A Gerard Depardieu alakította, Franciaországból érkezett, kétes egzisztenciájú férfi főszereplő azt állítja (hazudja?) magáról, hogy ő zeneszerző. Eljön természetesen az igazság órája: egy nagyobb társaságban, ahol zongora is van, felkérik, játssza el egy művét. Hosszas hatásszünet után a zeneszerző(?) elkezdi csapkodni a billentyűket, és néhány másodperc után a zenében járatosabb néző számára nyilván való lesz: a klasszikus dallamot és harmóniákat nélkülöző hangtömbök rendben állnak össze, valódi zeneművet hallunk egy-két percben. Hősünket megtapsolják, megnyugodhatunk.

Természetesen Ligetinek - tűnjék bár felületes odafigyeléssel akár rendezetlennek is zenéje - nem kell bizonyítania, hogy ő zeneszerző. A kérdés az, hogy ha felteszünk egy műveit tartalmazó lemezt, vagy elmegyünk egy műveiből összeállított koncertre, halljuk-e, hogy korunk egyik legnagyobbjának alkotásai szólalnak meg. Vagy egyáltalán: mit hallunk?

Mert azt nyilván mindenki tudja: úgy nem megy, hogy csak úgy elkezdi csapkodni a billentyűket egy akármennyire muzikális valaki, és zene lesz a vége. Az, hogy megtanulja mindazt, amit elődei tudtak, a gamelán zenészektől a névtelen gregorián szerzőkön-lejegyzőkön át Bachon keresztül Bartókig, Schönbergig meg az őket követőkig, elutasítókig; az egész európai zenetörténetet megszüntetni akarókig, vagy annak csak bizonyos részleteit elfogadókig - az csak az alap.

Akkor még ott marad a kérdés akár tudatosan, akár tudat alatt, háttérben megfogalmazódva: milyen nyelven, stílusban komponáljak, milyen úton induljak el én? A tonalitásnak annyi, az azon túl elterülő mező pedig végtelen. Az ezen keresztül vezető útnak a megtalálása akár egy élet munkája is lehet, maga a zeneszerzői munkásság. Mondja is egy helyütt Ligeti saját valamikori tréfásnak szánt mondását idézve, ha róla valaha utcát neveznének el, annak igazából helyesen Ligeti György tévút lenne a neve. Nem zsákutca, mert az valahova vezet, csak azután vége lesz, hanem tévút, ami eleve rossz irányba indul. Kérdés, van-e jelentősége a művészetben annak, hogy maga az életmű zárt, egész, tovább nem magasítható hegylánc. A darmastadti zeneszerzők kicsinyes veszekedéseinek egyik alapja - Ligeti elmondása szerint - az is volt, hogy ezt vagy azt a komponálási módszert ki alkalmazta először.

Nemcsak zenéről, hanem tudományról, építészetről, irodalomról is folyik a szó. Ekkor említi a zeneszerző Kertész Imre egyik novelláját, amelynek pontosan a nyelvezetét dicséri. Az éjszakán átívelő mulatozás után a Margit hídon hazafelé ballagó író mellett civil emberekkel megrakott teherautók húznak el. Katonák is ülnek velük, szuronyukon megcsillan a hajnali napfény. Na ez az, mondja a zeneszerző, ilyen látszólag jelentéktelen eszközökkel érzékeltetni az ötvenes évek világának hétköznapi szörnyűségeit.

A beszélgetések jó része néhány nappal a Tornyok elleni támadások után folyt. Akkor Kertész még nem volt Nobel-díjas író. Még egy éve volt hátra addig. Azóta Kertész Imre is sokat nyilatkozik, egyszer éppen arról hallottam beszélni, a Sorstalanság megírásában épp az volt a nehéz, tartott hosszú ideig, vagy tíz évig, hogy megtalálja azt a nyelvet, amelyen végül is a mű megszólalt úgy, ahogy - és amely miatt a díjat is lényegében megszerezte, tehetjük hozzá. És amely pont olyan, mint abban a Ligeti által említett novellában.

\"Beethoven óta fontos a zenében az eredetiség. (…) Mozartnak nem a nyelve volt eredeti, hanem amit kihozott belőle. A zenei nyelv adva volt. Debussy ezzel szemben olyan zeneszerző volt, aki új nyelvet hozott létre.\" - mondja egy helyütt Ligeti.

Kérdés, hogy mennyiben segíthet hozzá egy könyv, vagy milyen könyv segíthet hozzá egy zeneszerző nyelvének megértetéséhez. Lehet viszonylag kötetlen beszélgetések sorozata a szerzővel, lehet alapos életrajz a fontosabb műveket megvilágító elemzésekkel, lehet alapos zenetörténészi feltáró munka, amely az életmű egészére koncentrál, belső és külső összefüggéseivel - és mindezek elegye.

Most az első verziót kapjuk, elég részletes beszámolót a gyermekkortól kezdődően. Az első zenei emlékekről, a kémiai, biológiai érdeklődésen át a szinte kényszerű választásig; a numerus clausus miatt a természettudományi karra föl nem vett fiú egyre inkább a zene felé fordul. Családja a holokauszt poklában pusztul, ő maga többször csodával határos módon menekül meg a munkaszolgálatosként végigszenvedett háborúból.

Azután keserű-édes életéről a kommunista Magyarországon, amelyet a gyenge nacionalista zeneszerző, az önnön fontosságától eltelt, de jólelkű Kodály segített talán a leginkább átvészelni. A megérkezést az ötvenes évek közepén Németországba, ahol az avantgárd zene úttörői dolgoznak, az elviselhetetlenül nagyzoló, beképzelt Stockhausentől az önző Xenakisig. Sok mindent megtudhatunk róluk, persze egy velük egyenrangú alak szubjektív beszámolójából.

Nem is a zenetörténeti szempontok az irányadóak - pontosan elhelyezni őket a huszadik század második felének zenei világában -, hanem a megéltségből fakadó szubjektivitás. Fontos adalékok egy majdan megírandó, vagy talán már meg is írt nagy munkához Ligetiről és a többiekről, természetesen az ő beszámolóikat is forrásmunkaként kezelve.

Sok mindenről folyik tehát a szó az életrajzi elemek mellett, tudományról, politikáról, globalizációról; ennek kapcsán Amerikáról, amely a nemzetközi terrorizmus célpontjává vált - mint említettem, jórészt 2001. szeptember 11. után járunk a beszélgetések idején -, és amely országnak a normandiai partraszállás óta feltétlen híve a zeneszerző. Érthető, miért. Sarkos vélemények mindenről, egészen az építészetig.

Tehát Ligeti-nyelvkönyvet nem kapunk, illetve egy kicsit mégis. Érezvén talán, hogy ezek a felszínesnek egyáltalán nem tekinthető, de a műveket mélyen nem érintő beszélgetések - néhol egy-egy könnyed utalást leszámítva - kihagyják a legfontosabbat, egy zeneszerző magyarázatait saját zenéjéről, a szerkesztő minden különösebb magyarázat nélkül még egy párbeszédet csatolt függelékként a Roelckével folytatottak után, Manfred Stahnke által jegyezve, amely sokkal alaposabban, filozofikusabban kérdez rá a zenei történésekre.

Ami előtte olvasható, annak minden sora közérthető, segít megismerni az embert, és ezáltal közelebb kerülni zenéjéhez is. De a nyelvtanulás nem úszható meg: elő a lemezeket, partitúrákat, kottákat, és tessék nekiállni. Csuda dolgokat fogunk hallani, érezni is, és talán arra is választ tudunk adni, legalább magunknak, kivel állunk szemben.