Drámák, privát bejárattal (Fodor Géza: Magánszínház)

FODOR GÉZA: Magánszínház
284 oldal
2990 Ft
Magvető Kiadó

Tudjuk, nem pusztán Fodor Géza emlékére jött létre ez a könyv. Tudjuk, nem egyszerűen egy avatott vagy avatatlan szerkesztő gereblyézett össze néhány, különböző helyeken megjelent Fodor-írást, hogy a szerző pár hónap előtti halálának örve alatt megjelentethessék, gyengécske, de valamelyest mégiscsak kifejező fotókat aggatva a címlapra. Ezt a kötetet valójában maga Fodor Géza szerkesztette a jelen formára, kevéssel a halála előtt: terve volt egy témájában széttartó, de valamiképpen mégiscsak egységes arcot öltő esszégyűjtemény létrehívása, az őt leginkább foglalkoztató kérdéseket tárgyalandó.

Hogy mit is jelent ez az egység, mely az egymástól témájában, hangvételében, céljában és tárgyalásmódjában annyira különböző szövegeket összeférceli? Alighanem a személyesség, nem egyéb. Egy megbecsült, rangos tudós, egy széles műveltségű európai polgár egyéniségének ereje, gondolkodásának logikája, mely rendre „saját ajtót” nyit az emberiség nagy létdrámáinak falán.

Tudjuk, Fodor Géza mindenekelőtt operakritikus volt. És nem mellesleg jeles dramaturg, a magyar színházi élet jelentékeny személyisége, egyetemi oktató, a színházesztétika tudósa. Leggyakrabban napi feladatai szintjén találkoztunk a nevével folyóiratok belső lapjain, ahol mint operaelőadások, hanglemezfelvételek bírálója kapott helyet (Muzsika, Élet és Irodalom), vagy épp szerkesztőként olvastuk a nevét a Holmi címoldalán.

Ezenközben, a napi kritikai tevékenység megterhelő, de nélkülözhetetlen igája mellett elméleti munkája némileg háttérbe szorult.

E kötetben megjelent írásainak nagyobbik része is ún. Festschriftekhez (vagyis ünnepi könyvkiadványokhoz) készült rövidebb-hosszabb terjedelmű tanulmány, mely az emlékezés ürügyén dolgoz ki Fodort régóta foglalkoztató kérdéseket – távol a naprakész, sürgető operarecenziók gyors tollat követelő világától, közelebb a tudósi elmélyültséget kívánó befelé forduláshoz.

A kötet talán legjellemzőbb vonása e személyesség mellett a sokszínűség, a széles látókör hozadéka, hisz láthatóan igen tágas körből meríti és tárgyalja a témáit a kötet.
Ilyen, hosszan dédelgetett téma volt Fodor számára a Shakespeare-drámák egyes ellentmondásos mozzanatainak problematikája, mint a Hamlet- vagy az Othello-színművek textuális antagonizmusainak szövegközeli (szoros olvasatú) vizsgálata. Ezek az írások világítanak rá legélesebben: Fodor Géza érdeklődése nem elsősorban elméleti jellegű volt, sokkal inkább gyakorlati, helyesebben dramaturgiai kiindulású, amennyiben az ilyesféle dilemmákra kimondottan színházi-gyakorlatias-dramaturgiai válaszokat keresett és talált, hosszas teoretikus következtetésekbe, elvont vitákba sohasem bonyolódva.
Az „O statua gentilissima” című esszéje, melyben a Kővendég kérdését járja körül, éppen ilyen, a régi színházi konvenciókat leváltó újszerű előadások, mai színházi megoldások tükrében tárgyalja a Don Giovanniból ismert toposzt.

A legszemélyesebb gondolatok a kötet két utolsó fejezetében, a Blum Tamás- és a Petri György-portrék keretében nyernek megjelenést; közvetlen hangú, familiáris stílusban fogalmazott, személyes emlékektől átitatott írások formájában. De ezeket az emlékfolyamokat is a legtermészetesebb módon szövi át a zene, az irodalom, a színház termékeny légköre, szerzőjükben egy olyan entellektüel profilját rajzolva ki, kinek elemi létközege a legmagasabb rendű emberi képzelő- és alkotóerő, azaz a – magasrendű – művészet, melybe belépni könnyű, ám ajtót nyitni rajta sokszor igen nehéz.