Az utolsó romantikus? Az első posztmodern? - Glenn Gould: Tiltsuk be a tapsot!

Glenn Gould: Tiltsuk be a tapsot!
Európa könyvkiadó, 2004, 416 oldal, 2900 Ft

Glenn Gould kétségkívül zseni volt. Lángész, a szó régi értelmében; olyasvalaki, aki - Schiller szavával - naiv volt, vagyis maga volt a természet. És miként a természet sem sokat töpreng, csak teremt (és persze rombol!) szüntelenül, Gould sem tartozott a minden árnyalatot, minden mellékmegfejtést figyelembe vevő teremtők közé; ő egyszerűen megnyilvánult, és a kreatúrái közt éppoly sok félreszületés akadt, mint csodálatos újszülött.

Univerzális érdeklődésű és hihetetlenül kíváncsi emberként sok mindent megpróbált, mely meghaladta a puszta előadóművész kereteit. Sosem rejtette véka alá szélsőséges nézeteit, és a mostani kötetben is lelhetünk számos effélét. De figyelmesebb olvasás után rádöbbenünk, hogy mi sem állt tőle távolabb, mint a provokáció önmaga kedvéért; nem, Gould, egészen gyermeki naivitással, bármiféle rossz szándék nélkül gyalogolt bele a különféle porcelánboltokba.
Esszéit, interjúit többek közt ez teszi oly szórakoztatóvá, és persze bosszantóvá is néha. Egy pillanatig sem gondolkodott ilyen címekkel ellátni írásait: Glenn Gould interjúja Glenn Goulddal Glenn Gouldról; vagy: Húzzuk elő a romantikusokat?...Nem, ők csak múló szeszély.

A Wilheim András által nagy gonddal és szakértelemmel válogatott, névmutatóval szépen ellátott, Barabás András és Csuhai István fordításaiban prezentált könyvben lenyűgözően érdekes írások a legkülönfélébb műfajokat képviselik– ugyanakkor határozott dokumentumai Gould megdöbbentő műveltségének, mely felölelte a kultúra és a mindennapi élet szinte teljes egészét. Több öninterjú; néhány zenetudósokat is megszégyenítő elemzés Schönbergről, Bachról, Beethovenről, Bizet-ről, Sibeliusról, aztán egy tudóskodóan vicces, de más szempontból rendkívül komoly analízis a kanadai Zalatnay Sarolta, azaz Petula Clark dalairól; annak kifejtése, miért volt csapnivalóan rossz zeneszerző Mozart, akinek Gould szerint csak 12 éves koráig írt művei értékelhetőek; egy hihetetlenül szerény és empatikus, már-már szépírói erényeket felmutató emlékezés a nagy karmester, Leopold Stokowski személyére és művészetére.

Aztán egy nagy esszé A hangfelvétel kilátásairól, Gould gondolkodásának és tevékenységének egyik legfontosabb summája. Köztudott, hogy a művész 1962 után visszavonult a koncertezéstől és a továbbiakban kizárólag lemezek révén érintkezet a közönséggel. Ebben az írásában vezette be a \"termékeny csalás\" fogalmát, mondván, a lemez természetesen hazudik, de miért is ne élnénk a technikával, ha egyszer a birtokunkban vannak az eszközök? Miért ne lennénk olyan tökéletesek, amilynek egy hangversenyen soha sem lehetünk? Így gond nélkül megbocsátotta, sőt helyeselte, hogy a híres Furtwängler-féle Trisztán-felvételen a már fénykorán túllévő Kirsten Flagstad helyett Elisabeth Schwarzkopf énekelt fel bizonyos csúcshangokat.

Gould minden erejével a hangfelvétel mellett állt, ám – és ez is egyike roppant ellentmondásainak – a maga lemezein voltaképpen újrateremtette a hangversenyek életszerű hangulatát. Ugyanis ő volt az, aki - a lemezezés történetében először - az előadó dünnyögését-dúdolását is megjelentette a felvételeken, így aztán egy Gould-korongon a lehető legerősebb, legközvetlenebb a zongorista személyes jelenléte – mintha koncerten lennénk. Vagy sokkal inkább: mintha kettesben lennénk vele. És noha a középkori elvet hirdette, miszerint legjobb, ha a művész névtelen marad, ő maga mindenkitől eltérő és két hang után felismerhető felvételeket készített. Szóval, Mister Gould minden volt csak nem névtelen, személytelen mester.

Középkor ide, névtelenség oda, Glenn Gould önmagát előszeretettel nevezte az utolsó romantikusnak, mely éppenséggel a személyiség féktelen kiáradásának stílusa. Persze ez sem igaz, mert zenei megszállottsága és mindenevősége ellenére Gould kissé aszketikus alkatúnak is nevezhető, (máskor meg azt mondta magáról: az utolsó puritán), csillagtávolra a romantika Én-kultuszától. Ha már definíció kell, több joggal értelmezhető olyasvalakiként, aki a műfajok és stílusok radikális mellérendelésének híve volt, a híres-neves anything goes, a \"minden belefér\" legelső zenei hírnöke. Vagyis az első posztmodern előadó. De az ő nyughatatlan szellemében járunk el, ha a kötet elolvasása – és persze lemezeinek meghallgatása – után ehhez is odabiggyesztünk egy vaskos kérdőjelet.