Alapvető mű (A Szegedi Szabadtéri Játékok kézikönyve)

NIKOLÉNYI ISTVÁN:
A Szegedi Szabadtéri Játékok kézikönyve, 1931-2006

A \"Kezdeti évek\" fejezet Kovács Ágnes munkája
Adattár: Polner Zoltán
Fotók: Kátay László, Liebmann Béla, Vajda M. Pál, Siflis József, Enyedi Zoltán, Kanyó Béla, Veréb Simon

Bába és Társai Kiadó
Szeged Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala
2006
319 oldal
1667 Ft

Amíg át nem tanulmányoztam a kötetet, azt hittem, hogy ős-szegediként, harmincvalahány éve látogatva előadásait, mindent tudok a Szegedi Szabadtériről.
Alaposan tévedtem.

Nem tudtam, hogy a Játékok \"csecsemőkorában\" Max Reinhardtot is megkörnyékezték a főrendezőséggel - finoman, de határozottan visszautasította.
Csak homályosan rémlett, hogy a Mascagni dirigálta Parasztbecsületben (a tények kedvéért: 1935. augusztus 10., 12., 15.) az akkor már világhírű Apollo Granforte énekelte Alfio szólamát.
Hogy az 1966-os Faust-előadás kapcsán (végül is sikertelen) tárgyalások zajlottak Gyaurovval, Christoffal, így \"csak\" Carlo Cava, mellette Juan Oncina és Virginia Gordoni léptek fel.

Az tudtam, hogy 1969-ben (és rá egy évre) a Háry Mária Lujzájának nyúlfarknyi szerepében egy pályakezdő énekesnő, bizonyos Marton Éva lépett fel (és lehet, hogy apokrif - a történet tanúja sajnos már nincs közöttünk, hogy szükség esetén mellém álljon -, de állítólag a művésznő igen keményen összekülönbözött az akkori igazgatóval, akivel közölte, hogy térden állva fog majd könyörögni pár év múlva, főszerepekben lépjen itt fel... hát erre harminchat évet kellett várni).

A kötet a II. világháború előtti kezdeti éveket ismerteti először, majd szól a felújításról (1959), az idő előrehaladtával egyre részletesebben számol be a produkciókról (rendszerváltozás után, majd \"Új évezred küszöbén\"). Az ezután következő Adattárban valamennyi színre került darab teljes szereposztása megtalálható (még az Aida-előadások Hírvivőjének személyét is megtudhatjuk), s a könyv részletes névmutatóval zárul.

Bármennyire is próbálok kekeckedni, egyetlen tárgyi tévedést találok, s ebben sem vagyok 100%-ig biztos - emlékezetem szerint 1976-ban Tiborc szerepét a meghirdetett szereposztástól eltérve Melis Görgy vette át az akkor már beteg Radnai Györgytől (aki pár hónap múlva meg is halt).

Nikolényi röviden, velősen kommentálja a Szabadtéri háború utáni előadásait (néha talán túlságosan is jószívűen, a megszépítő messzeségből visszaemlékezve - az 1998-as Háry prózai címszereplőjével kapcsolatban én bizony jóval kínosabb emlékeket őrzök).
A szerző 1987 és 1999 között vezette a Fesztivált, közismert operarajongóként, s hála kiterjedt nemzetközi kapcsolatainak, számos világhírű énekest sikerült a Dóm előtti deszkákra megnyernie. Fellépett itt Kaludi Kaludov, Boiko Zvetanov, vagy - maradjunk a tenoroknál - a pályakezdő Marcello Giordani (ugye manapság mily sokat hallani a Met közvetítésein?), vagy a pályája alkonyán lévő, de még mindig impozáns Gianfranco Cecchele, aztán még egy tenoristát kell említeni, Mario Malagninit, de persze más hangfekvések is: Gail Gilmore, Adelaide Negri, Szilágyi Károly. Jelen volt a magyar operakultúra élvonala (messze a teljesség igénye nélkül: Buday Lívia, Gregor József, Ilosfalvy Róbert, Miklósa Erika, Misura Zsuzsa, Tokody Ilona és sokan mások, megható volt a nyolcvanéves Szabó Miklós búcsúja a színpadtól Altoum császárként, és a dirigensek: Erdélyi Miklós, Piergiorgio Morandi, Oberfrank Géza, Pál Tamás).

Nikolényi volt az is, aki felismerte, hogy egy új közönségréteg megnyeréséért a nívós operajátszás mellett a repertoár megújítására, megváltoztatására is szükség van. Színre vitte a Nyomorultakat, Webber Requiemjét, Tolcsvay Magyar miséjét (jellemző a színvonalra, hogy utóbbit Pál dirigálta, Pittit és Begányit lehetett hallani), a veszprémi Petőfi Színház a Képzelt riporttal vendégszerepelt, óriási siker volt a Macskák, még nagyobb a Miss Saigon (a színpadra leszálló helikopterrel), több évadon át repertoáron tudott maradni az Elisabeth, üde színfoltot jelentett a Városháza udvarán a Kisopera, raritásokkal, s persze ott voltak a prózai produkciók, a népzenei összeállítások.

Nikolényi távozását követően a könnyedebb szórakoztatásra irányuló trend felerősödött, a szegedi operabarátok nagy bánata, hogy Miskolc \"elhappolta\" a nyári operajátszást.
Én úgy vélem, hogy a két fesztivál nem hasonlítható össze, a háromnegyed évszázados Szegedi Szabadtéri tradíciója, a Dóm tér hangulata páratlan. És ez a kötet történetének kincses tárháza - befejezésül a Szerző előszavából idéznék:

\"A dómszínpadon forgó, előtte mélyebb zenekari árok, korszerű fény- és hangtechnika, telepített mobil nézőtér, amit a nyár két hónapja után elvisznek, hogy a városlakók birtokba vehessék a kontinens egyik legszebb terét, melyet Pietro Mascagni a velencei Szent Márk térhez hasonlított. Egyszóval, modern csillagtetős színház, valamelyest csökkent férőhelyeivel is Közép-Európa legnagyobb népszínháza. E sorok írója négy és fél évtizede követi figyelemmel Szeged mindmáig legnagyobb hatású kulturális-művészeti vállalkozását. Meglátásai olykor direktek, szubjektívek, mindazonáltal megrögzötten vallja, semmi a világon nincs meg kontroll nélkül, művészetek sem élhetnek kritikátlanul.\"