A Mozart űrhajó

Dolinszky Miklós: A Mozart-űrhajó Esszék Ars Longa Jelenkor kiadó Pécs, 1999

"A Mozart-űrhajó" - Blikkfangos cím, nem mondom. Talán túlságosan is az.
Szerencsére nem marcipános golyóbisok társaságában láttam - arra már nem kapom fel a fejem. A zeneműbolt könyvespolcán azonban komolyan kellett vennem, legalábbis érdemesnek tűnt kézbevenni, megforgatni, körbeszaglászni és belenézni.
Aztán lassan világos lett, hogy nemcsak a cím blikkfangos. Az utóbbi évek legizgalmasabb kötetét tartottam kezemben. Egy olyan zenetudós munkáját, aki nem azzal próbálkozik, hogy perifériális jelentőségű kérdések részletes kibelezésével tűnjön bennfentesnek és "szakértőnek". Egyszerűen leírta a véleményét erről-arról, meg amarról. Mégcsak nem is feltétlenül zenei kérdésekről. Lehet, hogy nem is zenetudós? "Csak" egy gondolkodó - és publikáló - elme. Vehetjük úgy is, hogy egy Karinthyval, illetve Hamvas Bélával foglalkozó esszét ráadásba kaptunk, de az írások java azért releváns zenei kérdéseket feszeget.

Nem célom kiszedegetni a mazsolát, ahhoz túlságosan nagy ez a kalács, de néhány rövid paragrafust idéznem kell, például a "Legyen-e a zene mindenkié?" című esszéből :

"A Kodály-pedagógia utóélete nem kis részben a pedagógiai kriminalizmus és pszichopatológia tárgykörébe tartozik..."

" A (felelősség elhárításában) pálmát a zenetudomány, legalábbis a régi vágású európai komolyzenetudomány viszi el, amely jogot formál arra, hogy tárgyát saját maga határozza meg: százmilliók egyetlen, azonosságtudatot is ébresztő zenei élményét rekeszti ki ama dolgok köréből, melyek megérdemlik a zene nevet."

"...az állam érdeke a hivatalosan elfogadott értékek konzerválása. Az intézményrendszer megmerevedése miatt még arra is hajlok, hogy ha már, akkor a morális előnyt az egyébként ugyanilyen torz helyzetű szórakoztató-szféra oldalán lássam: ez legalább, ha tárgyától megfosztva is, de képes őrizni a tradicionális zenei viselkedés spontaneitását, a zenében való játékos, de megjátszhatatlan otthonosságot..."

Vagy mit szólnak például ahhoz a kiragadott bekezdéshez, ami a sokat vitatott szerző-előadó viszonyt fogalmazza meg:

" Nem ő (a komponista) az ősforrás, sokkal inkább az első interpretátor. Az egyetlen különbség, hogy amíg az előadó, a közreadó és a befogadó a már lejegyzett művet értelmezik, addig a komponista a még nem létező művet igyekszik megérteni. Ennek az erőfeszítésnek nyomjelzője a mű szövege. A szöveg nem valamiféle ősigazság tehát, hanem már maga is interpretáció. A megszólaltatás viszont nem az interpretáció interpretációja, hanem egy másik, a szöveggel egyenrangú interpretáció, mely kettejük közös forrásához zarándokol, vagyis nem követi a szöveginterpretációt, hanem egyidejű azzal..."

Fiatalosan provokatív megállapítások, öregesen bölcs tálalásban.
Izgalmas lenne megvitatni őket. Igencsak érdekelne, mit szólnak hozzá az érintett tanárok, zenetudósok, illetve Önök, kedves zenebarát olvasók.

Egyszóval figyelemre méltó olvasmány, érdemes megvenni.
Ha egyáltalán kell valami negatívumot mondanom ezekről az írásokról, hát azt teszem szóvá, hogy a stílus időnként német filozófiai traktátusokra hajaz. Szerzőjük valószínűleg anyanyelvi szinten képes Kantot olvasni, ami természetesen dicséretes dolog önmagában, de sajnos időnként németül is gondolkodik és fogalmaz, annak egzaktságával  - és izzadságszagával - együtt.  Az ilyen szinten független gondolatok nem csupán megengednék, hanem néha meg is kivánnák a kevésbé szabatos - szárnyalóbb - fogalmazást.