Tojásból kikelő hegedű, verekedő zongora, Rimszkij nevű klarinét (és Korszakov nevű szaxofon), hangjegylovaglás a cirkuszban… - egyéni hangvételű és látványvilágú mesekönyv.

1956 őszén sok zenész is elhagyta az országot. Az új és bizonytalan helyzetben megváltást jelentett számukra az emigráns zenekar, a Philharmonia Hungarica létrejötte, amely 1957-től 2001-ig működött. Szőke Cecília arra vállalkozott, hogy a nem mindennapi történetet az utolsó előtti pillanatban könyvben örökítse meg.

Az első harmadban Gyémánt Csilla elemzi Karikó Teréz pályáját, a második részben Kovács Ágnes gyűjtötte csokorba a művésznő életútjának főbb állomásait, s legvégül Pacsika Emília mélyinterjúját olvashatjuk. A Tóth Attila szerkesztésében létrejött munkát számtalan kitűnő fotó kíséri - sajnos csak fekete-fehérben.

Talán sok, inkább zenetörténeti értesítők lapjaira tartozó adatot, eseményt ír le Braunbehrens tanulmánya, de ez mindenképpen indokolható, hiszen nem egyszerűen csak elő kellett adni egy zeneszerző történetét, és felvázolni a kort, amelyben élt, hanem egyszer s mindenkorra helyre kellett tenni félreértelmezések alapjául szolgáló tényeket.

Amióta megjelent, én még jó véleményt nem hallottam erről a könyvről. Valószínűleg azért, mert akik bírálják, sosem szoktak rosszakat mondani pályatársról, pletykálni kollégáról, egyiküket sem motiválják a piszkos anyagiak, és hát nem is értik, hogyan létezhet olyan ember, akire ez jellemző lehet. Pavarottiról meg aztán végképp nem tudnak mondani semmi becsmérlőt.

A könyv alaptézise: a könnyűzene és komolyzene fogalmak nem képesek lefedni a valóságot, mert pontatlanok, és eleve értékítéletet hordoznak magukban; a valódi különbség a szórakoztatózenei tucattermék és az egyedi művészi alkotás között van. Ez a határ pedig nem az egyes műfajok között, hanem a műfajokon belül található.

Az írónő vélhetően nem pontos életrajzot szándékozott írni, hanem egy érdekes, olvasmányos regényt, amelyben persze a valóságból merít, ötleteit, gondolatait történelmi tényekre alapozva. Bár a mű alapvetően a négy Weber lány története, Mozartról is igen szemléletes és elgondolkodtató képet rajzol.

Az ötlet díjazandó: írásos és tárgyi emlékek, régészeti-történettudományi tanulmányok alapján bemutatni a pengetős hangszerek jelenlétét, szerepét a magyarság kulturális, társadalmi életében. A baj ott kezdődik, amikor a szerzőt nem az ismeretterjesztés és az objektív tájékoztatás igénye hajtja, hanem a küldetéstudat hevíti.

1997-ben minden előzmény nélkül jelent meg Szolomon Volkov tollából, Dmitrij Sosztakovics szokatlanul nyílt és őszinte szavaival a Testamentum, idén pedig, a zeneszerző születésének centenáriumán - mintegy a Testamentum kommentárjaként - a Sosztakovics és Sztálin. A két könyvet immár együtt kell olvasnunk.

Minden, amit a vonósnégyesről tudni kell - akár ezt a címet is kaphatta volna a könyv, azaz a szerző tulajdonképpen a lehetetlenre vállalkozott, mikor formába próbálta önteni a témához fűződő gondolatait. Valljuk be, ez nem is sikerült neki, de ez egyáltalán nem baj.