Zenék 48 húrra - A Berliner Philharmoniker 12 csellistája

\'Round midnight
Die 12 Cellisten der Berliner Philharmoniker
EMI Classics

Végy egy-két fantasztikus hangszerelőt, adj a kezükbe remekműveket a jazz, a Brodway musicalek és a filmzenék világából, nehezítsd meg a dolgukat azzal, hogy 12 csellistában kell gondolkodniuk, és ha még megfelelő - értsd átlag feletti - előadókat is találsz, máris biztos a kasszasiker.
Wilhelm Kaiser-Lindemann és társai pontosan azok az \"aranzsörök\". A Berlini Filharmonikusok Csellistái pedig pontosan ezek az átlag feletti előadók.
Lehet kaszálni!

Az idén harmincéves együttes második EMI lemezén minden van, ami szemnek és szájnak - helyesebben: fülnek - ingere. A nem túlságosan sznob klasszikus zene-fogyasztók épp\' úgy élvezhetik, mint az \"ellentábor\".
A hangzás kiegyenlített, az egyvonalas oktávban hangszerüket meghazudtolóan szőrtelenül, az alsó oktávokban recsegésmentes telt tónussal szólnak. Az előadásmód hajlékony, az egymásra figyelés, a szólamok vezetése, átadása tökéletes. Nincs ember, aki megmondaná, melyik pillanatban hányan is játszanak. Kamarazenélés felsőfokon.

A válogatás, szerkesztés gondos munka, az időben és zenekultúrában eltérő alkotások ebben a sorrendben kimondottan erősítik egymást.
A hangszerelések túlnyomórészt klasszikus hangzásúak, kicsit filmzenések. Ilyenek a spirituálék - Nobody Knows The Trouble I\'ve Seen és a Deep River vagy a Glenn Miller féle Moonlight Serenade. Máskor szeriőzebb, vékonyabb bár-dzsessz hangzásúak - Gershwin: Clap Yo\' Hands, Prelude No 2.

A képzeletbeli hangszerelési versenyt nálam Juan Tizol és Duke Ellington örökzöldjének a Caravan-nak a páratlanul izgalmas feldolgozása nyerte. A modern csellójáték teljes arzenálját felvonultató alkotás bár a legnagyobb tisztelettel nyúl az alapanyaghoz, szinte új művet hoz létre. Talán ezért is hat halványabbnak az ezt követő Amerika Rolf Kühn átiratában.
Igazi botrány lehetne Sergio Cárdenas Mozartnak ajánlott The Flower is a Key című kompozíciója, ha lennének még zenei botrányok. A mexikói zeneszerző sajátos rap zenével tiszteleg néhai kollégája előtt, s, hogy teljes legyen a skandalum, a szöveget maga a Berliniek művészeti igazgatója és vezető karmestere, Sir Simon Rattle zsolozsmázza. A darab jópofa, bár a visszatérő poénok lassan kifáradnak, és még a Lacrymosa idézet sem menti meg az unalomtól.
A lemezt Chick Corea Spain-je és Monk-Williams \'Round Midnight-ja (finom szárnykürtös segédlettel) zárja.

A lemez tovább szűkíti a határt a komolyzene és a dzsessz között, de ne ringassuk magunkat abban a tévhitben, hogy az ilyen kísérletek újabb, eddig mereven elzárkózó közönségrétegeket nyernek meg a klasszikus zene ügyének.
Akik a Tizenkettek mostani lemezét vagy a híressé vált Beatles feldolgozásukat koptatják a lézersugár alatt, nem fognak bemenni a koncertterembe Sosztakovicsot vagy Mahlert hallgatni.
De ez legyen az ő bajuk.
Mi mindenevők pedig örüljünk annak, ami egyszerűen csak jó.