Bejelentkezés Regisztráció

Kamara

Az eltűnt idő nyomában (Chopin és Rahmanyinov csellószonátája / Knyazev, Luganszkij)

2007-01-16 06:34:00 BaCi

\"Cello CHOPIN: Cello Sonata in G minor, op.65
RACHMANINOV: Cello Sonata in G minor, op.19
Vocalise, op.34 no.14 (arr. Wallfisch)

Alexander Kniazev - cello
Nikolai Lugansky - piano

Warner Classics
25646 39462

Öreg, vagy fiatal? Ennek a kérdésnek a tekintetében nagyon sokat változott a világ az elmúlt 100-150 év alatt. Emily Brontë az Üvöltő szelekben 40 éves, \"megfáradt\" hősét már csak az élet után sóvárgó embernek tekinti. Manapság ebben a korban még gyerekeket vállal az ember. Szomorú is lenne a világ, ha pl. Ránki Dezső 40 éves korában leáldozottnak tekinti csillagát és eldobja a zongorakulcsot. Hiszen számára a 40-es évei utáni időszak még hihetetlen fejlődést rejtett magában.

Úgy tűnik, az egyén aktív életkora egyre hosszabb szakaszt ölel fel. Egyre hosszabb út szükségeltetik ahhoz, hogy szellemiekben elérjük korunk magaslatait.

Ezt látszik igazolni Alexander Knyazev és Nyikolaj Luganszkij 2006-ban készült felvétele. A két művész olyan úton indult el, amelynek csúcsa sokkal inkább az ötvenedik életévhez van közel, semmint a negyvenhez.

A 46 éves Knyazevnek nincs könnyű dolga a Chopin-szonátában. Chopinnél mindenek felett áll a zongora. Akár a zongoraversenyeit, akár ezt a csellószonátát tekintjük, úgy tűnik, mintha csak a zongora újabb arculatának felfedezése miatt foglalkozna a többi hangszerrel.
Legerőteljesebben a szonáta harmadik tételének hosszú hangokra épített, elnyújtott dallamával próbálja kiaknázni a cselló lehetőségeit. A nem túl leleményes, állandóan ismételgetett téma egyre elnyűttebbé válik. Nincs az az előadói lelemény, ami igazából érdekfeszítővé tehetné. Knyazev az egész szonáta folyamán nem nagyon tehet mást, mint hogy asszisztál Luganszkij páratlanul finom, briliáns játékához.

A 35 éves zongoraművész rettenetesen jól érzi magát a chopini miliőben. A romantika lengyel mesterének műve nemcsak eltűri Luganszkij apró időbeli ingadozásait, hanem egyenesen igényli azokat. A fiatalember teljesen szabadon és magabiztosan, a zenével tökéletes összhangban alakítja a darab lüktetését. Ez az időhöz való változatos viszony pedig eltereli az ember figyelmét a hangszínek, a billentésmód hiányosságairól.

Ez a viszony azonban a Rahmanyinov-szonátában már kevésnek bizonyul a tökéletesség látszatának megteremtéséhez. Hiányoznak a basszusok mélységei, a belső szólamok plasztikus kiemelése, a billentésmódok gyors váltása. Az időkezelés álarca itt-ott még kicsit zavaró is. Knyazev plusz tíz éve itt mutatkozik meg igazán. Nála rendben vannak a basszusok, sok helyen a hangszínek végtelen skálája, a jobb kéz \"virtuozitása\" lendíti tovább a zenét Luganszkij körülményességéből.

Az együttjáték ennek ellenére, sőt talán éppen ezért tökéletes. Valaki mindig tudja, hogy mi a helyes út. A Chopinben inkább Luganszkij, a Rahmanyinovban inkább Knyazev. A másik pedig nem vitatkozik, hanem elfogadja társát vezetőnek.

Luganszkij fent említett hiányosságai nem gyenge képességeiből fakadnak. Ellenkezőleg, azt jelzik, hogy olyan rendkívüli tehetségű, intelligens zenésszel állunk szemben, aki nem az üres virtuozitás számára könnyen járható útját választotta, hanem a zene beszédes tolmácsolását tűzte ki célul. Még nincs a végén, de ennyi idősen ez nem is várható el.
Most még a szabadság, a lendület, a fiatalság pótolja a hiányzó éveket.

A fiatalságért cserébe egy kis bohóság.... talán nem is olyan rossz ez így Luganszkijnak. Hiszen így is fantasztikusan zongorázik, és ennek a lemeznek így is a tavalyi év legjobbjai közt van a helye.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.