Szvjatoszlav Richter Chopin-felvételei

Sviatoslav Richter Archives
Chopin Recitals, 1954-1990
DOREMI - DHR 7738

Köztudott, hogy Szvjatoszlav Richter nem szerette a stúdiómunkát. Poláris ellentétével, Glenn Goulddal szemben a nagy orosz feltehetően nem hitt a tökélyben, az embert gyarló, tévedékeny lénynek fogta fel, az előadóművészetet pedig túlságosan forró dolognak, melyet csak az esztétikai anyag komoly roncsolódása árán lehet mélyhűteni, vagy bedobozolni. Megint rettentő ellentétben a jeles kanadaival, aki nyilatkozataival, egész művészi gyakorlatával szinte elriasztotta az embereket a koncertre járástól, Richter mindent megtett azért, hogy odacsábítsa őket. Így aztán nem csoda, hogy az általa autorizált felvételek legnagyobb része koncerten készült.

Olykor sok a mellékzörej, néha úgy érezzük, maga a művész köhögött, olyannyira közelről hallatszik a torokmunka, és manuálisan sem mindig makulátlanok ezek az interpretációk, akad jó néhány melléütés, bizonytalan futam.
Ám kárpótol az előadás valószínűtlen spontaneitása, hihetetlen hőfoka, egyszeri, megismételhetetlen mivolta. Richternek e téren aligha akad vetélytársa.

A nagy orosz zongorista koncertjeit közreadó sorozat (The Sviatoslav Richter Archives) harmadik darabján Chopin művei hallhatók. A legkülönfélébb időszakok felvételei kerültek egymás mellé. A legkorábbi (1954) Varsóban készült, a legkésőbbi (1990) Franciaországban, ehhez kapcsolódik egy 1963-as londoni, és egy 1976-ban Helsinkiben rögzített koncert.

Évszám alapján mégis nehéz lenne elkülöníteni a felvételeket, Richternek, ha jól sejtem, nem voltak korszakai. Igaz, olykor makacsul ragaszkodott bizonyos művekhez, de például Chopin műveit állandóan repertoárján tartotta. Fiatal korában kétségtelenül megfelelt a démonikus, az eszelős orosz látnokról kialakult közhelyes elképzelésnek, a CD-n szereplő egyik koncerten (London, 1963) például olyan vadul zongorázza az op. 10-es etűdsorozat No. 1-es darabját, hogy égnek áll a hallgató haja. De a következő (No. 6) már ködösen meditatív és a legkevésbé sem tépett - hogy aztán a No. 4-es darabot olyan gyors tempóban játssza, hogy Maurizio Pollini poroszkáló lónak tűnik mellette.

A hatalmas Polonéz-fantázia mellett (Helsinki, 1976) a lemez csúcsa talán az 1954-ben Varsóban rögzített 24 prelűd részletei. Richter nem szerette teljes egészében eljátszani e romantikus sorozatokat (Schumann Fantasiestückéjéből is mindig válogatott), most is csak tizet ad elő a huszonnégyből. Sajátos ciklus keletkezett így; Richter a maga ízlése szerint rakta egymás mellé a darabokat, figyelmen kívül hagyva az eredeti sorrendet. Ráadásul az eredeti dúr helyett egy moll darabbal (fisz-moll, No. 8) indít, ez meghatározza az újraalkotott sorozat gyászos, befelé forduló, szinte depressziós karakterét.

Ritkaságértékű a kései, 1990-es felvétel, itt Richter a roppant ritkán hallható, csodálatosan rezignált Trois nouvelles études mellett két impromtu-t játszik. A Fisz-dúr (op. 36) középrészének ostinátós fokozását hallgatva felemelkedünk a székből és kirepülünk a kozmoszba.
De aztán Richter visszavezet, visszaültet a helyünkre: csak lassan a testtel, elvégre emberek vagyunk, hölgyeim és uraim…