Encores... (David Ojsztrah felvételei)

Encores
David Oistrakh, Vladimir Yampolsky
EMI CLASSICS - Great Recordings of the Century

ENCORES - Francia eredetű kifejezés, mely a műsorban nem szereplő ráadást jelenti. Érdekes módon éppen francia nyelvterületen a \"bis\" bekiabálások vannak szokásban, de amerikában is inkább a \"bravo\" jelzi a közönség tetszését és külön igényeit. A Ráadás szónak azonban a szótári jelentésen túl van látens, átvitt szimbolikája is. Azokat a virtuóz, de könnyen értelmezhető, befogadható darabokat értik alatta, melyek alkalmasak a szólista tudásának csillogtatására, de nem veszik túlzottan igénybe a főműsortól elfáradt közönség koncentrációját. Ennek ellenére nem hiszek a műfaj pejoratív megítélésében, ugyanis a közönség elég jó érzékkel csak azoktól a nagyságoktól várja, követeli a ráadást (bis!, bravo!), akik fajsúlyos teljesítményük után megérdemlik, hogy \"játsszanak\" is, ha lehet könnyedén, mutatósan, szépen.

Ojsztrah természetesen már régen eljátszotta a főműsort, válogathatunk szonáta és versenymű felvételeiből. Diszkográfiáiból külön bibliográfiát lehetne írni, ezek közül mi most csak egyre utalunk, de erre is csak azért, hogy eszükbe ne jusson egyedül eme kiadvány alapján megítélni Ojsztrah művészetét. Ezen ugyanis valóban csupa ráadást játszik. Nagyrészt \"lektűr\" darabokat, ahogyan azokat kell. Könnyedén, mutatósan, virtuózan - és modorosan.

Nem könnyű megmagyarázni, de az első hallásra feltűnő modorosság most nem feltétlenül negatív jelző. Második hallásra, de harmadikra biztosan rájön az ember, hogy az egyszerű eszközökkel megfogalmazott, behízelgő előadás ezúttal éppen Ojsztrah stílusérzékét dicséri. Nem állít semmi olyat a darabokról, ami nincs bennük, csak éppen bemutatja őket - és saját képességeit.
Tény, hogy ilyen hegedű-hang nem nagyon hallható máshol. David Ojsztrah felvételén az üveghang végre nem hangszóró-sértő nyiszorgás, hanem fuvolaszó. Többszólamú motívumokban (például a Kodály feldolgozásban) már nem azon csodálkozik az ember, hogy hegedűn egyáltalán lehet ilyet, hanem azon, hogy az egyes szólamok külön is milyen beszédesek, függetlenek. Ugyanott az akkord-pizzicatók kiegyenlítettek és dinamikailag annyira árnyaltak, mint másnál vonóval. Egyszóval ráadás, különműsor, ragyogás.

Még egy szó a zongoristáról. Az, hogy Jampolszkij nevét csak Ojsztrah felvételeiről ismerjük, ne lepjen meg senkit. Az egykori Szovjetúnióban csak a Csajkovszkij verseny győztesét engedték - időnként - külföldre. Nekik se mindig jutott hírnév, azaz rengeteg kiváló zongorista élt és él szerte Oroszországban a teljes, vagy majdnem teljes ismeretlenségben. Jampolszkij nagyon jó zongorista, ráadásul kamarapartnerként az. Ha zenekari átiratot kell játszania, akkor szimfonikus hangszín-gazdagsággal szól, ráadásul árnyalatai mindig kiegészítik, kiemelik, ellenpontozzák a szólistát. Aki azt hiszi, hogy a \"kisérőnek\" csak annyi a feladata, hogy minden hangot lejátsszon és ne nőjön a szólista fölé, ezt a felvételt kellene megmutatni neki. Ezt tanítani kellene.

A felvételek 1956-ban készültek a híres londoni Abbey Road stúdióban. A borító szerint sztereó, én viszont nem hallom annak. Határozottan közelről mikrofonozták, és minden a tér egy körülhatárolható, bár bizonytalan kiterjedésű pontjáról szól. A felújítás mindazonáltal sokat segített a régi szalagokon, a lemez végső soron technikailag is kielégítő, élvezhető.

A EMI sorozatcíme szerint ez egyike a huszadik század nagy felvételeinek.
Nincs okunk vitatkozni...