Elbeszélhető-e az Idő? – Mozart: Piano Concertos, Argerich-Abbado
Mozart Piano Concertos
K. 503, K. 466
Martha Argerich – piano
Orchestra Mozart
Claudio Abbado
UNIVERSAL 479 1033
*
A címben szereplő kérdés Thomas Mann híres regénye, A varázshegy legfontosabb kérdése, de nagyon aktuális, minduntalan előtüremkedik, ha Martha Argerich és Claudio Abbado legutolsó közös lemezét, az Universal által minap megjelentett Mozart-zongoraversenyeket feltesszük CD-játszónkra.
Amikor idén januárban elhunyt a nagy itáliai dirigens, ugyan a szerkesztőség szinte minden tagja Abbado-fannak számít, mégis mindegyikünk ódzkodott attól, hogy búcsúztassa a Maestrót (aki persze sosem engedte maestrózni magát, Őt csak Claudiónak lehetett hívni). Túl mély volt a seb, túl fájó, túl közeli, hiszen nemrégiben még budapesti koncertjének örülhettünk. De az Idő – ez a furcsa és sokszor megfoghatatlannak bizonyuló talány – megint segített. Hogy mennyire furcsa és megfoghatatlan, talán a Zenében pont ezen a lemezen demonstrálhatjuk legbiztosabban.
Ahogy távolodunk, egyre inkább a misztika ködébe vesznek a testközeli Abbado-élmények, így jó, ha lehetőség van valami kapcsán felidézni ezeket az előadásokat. Vajon napvilágra kerül-e valaha a tavaly március 27-án, a Bartók Béla Hangversenyteremben adott Mozart-Beethoven koncert felvétele, melyet az általa alapított Orchestra Mozart élén adott? A lemezen hallható két zongoraverseny ugyanis alig pár nappal korábban került rögzítésre velük, és Martha Argerich-csel.
A No. 25-ös C-dúr, valamint a No. 20-es d-moll zongoraversenyt igen sokszor vezényelte Abbado, lemezre vette Friedrich Guldával, Argerich legfontosabb tanárával (1975/76-ban), valamint Rudolf Serkinnel (1982/84-ben), majd a C-dúrt Guldával még egyszer, 1987-ben is.
Argerich a lemezein sokáig feltűnően kerülte Mozartot, de azért a C-dúrt még 1978-ban rögzítette (Szymon Goldberg vezényletével), a d-mollt húsz évvel később, 1998-ben (itt Alexandre Rabinovitch dirigált). De ugyanezzel a d-moll zongoraversennyel van vele egy szenzációs rádiófelvétel 1950-ből (nem elírás!), még Buenos Airesből. Mi ez, ha nem maga a történelem? A két produkció között 63 esztendő, a pianista az egyik előadáson 9 esztendős, a másikon 72.
Argerich és Abbado kapcsolata szintén történelmi távlatokba nyúlik, bár ennyire nem régi. A 60-as évek közepétől rendszeresen muzsikáltak együtt, készültek lemezeik is: 1967-től folyamatosan, eleinte főleg Chopin, Liszt, Prokofjev, Ravel művei, majd 2004-ben Beethoven zongoraversenyei. De valahogy Mozart elkerülte őket, mígnem 2013-ban – most már tudjuk, hogy tényleg az utolsó pillanatban – a Luzerni Fesztiválon az osztrák mester is felkerült a közös listára.
Az Időről szól tehát ez a lemez. A C-dúr zongoraverseny első tétel (Allegro maestoso) közepe felé van egy impozáns, felfelé kúszó melléktéma, amit a zongora szólaltat meg először. 1978-ban Argerich csillogó, diadalmas hangon, majdhogynem ünnepi fénybe burkolva, büszkén és vidáman szólaltatja meg. Gyönyörű, nemes formálással, legteljesebben Mozart jegyében, azt gondolhatjuk, nem is lehet ennél autentikusabban. Majd 2013-ben – ugye ekkor már Argerich is bőven 70 felett van – ugyanez sokkal-sokkal visszafogottabb. A felfelé ívelő dallam sokkal bátortalanabb, tétovább, töprengőbb, s a záróhang kifejezetten finom, alig üti meg a zongorista. És most is azt érezzük: ennél mozartibb megközelítés már nem is lehet. Vajon melyik előadásmód az igazibb? Azt hiszem, egyik sem és mindkettő…
Persze tegyük hozzá, hogy Abbado azonnal reagál, mert az oboa, amelyik visszaválaszol erre a futamra, ugyanolyan visszafogottan, szemérmesen és okosan ismétli a dallamot. Két nagy muzsikus szoros és bölcs együttműködése ez a lemez: két életmű tapasztalatainak leszűrődése. S persze tegyük hozzá, hogy Argerich és Abbado zsenialitása fölött ott ragyog Mozart örökérvényűsége, s a munkásságára oly jellemző sokarcúság.