Szolid tisztesség békeidőben (Parsifal ’81 / Bayreuth)

WAGNER: Parsifal

Bernd Weikl, Matti Salminen, Hans Sotin, Siegfried Jerusalem, Leif Roar, Eva Randova
Chor und Orchester der Bayreuther Festspiele
Horst Stein

Staged by Wolfgang Wagner

Universal / Deutsche Grammophon
2 DVD
073 4328

A Parsifal kitüntetett szerepet játszik a Wagner-játékok színhelyén, Bayreuthban is. Ezt a darabot a komponálás kezdetétől eleve ide tervezte alkotója, s azt követően harminc esztendeig nem is adhatták (volna) más színházban. Örömmel tettem hát be DVD-játszómba a Deutsche Grammophonnál most megjelent bayreuthi Parsifal-felvételt, a mű 1981 nyarán rögzített változatát.

Ám a kezdeti lelkesedés hamarosan alábbhagyott. Az első végzetes meglepetés a nyitóképben ért: a függöny felemelkedésekor a Magyar Állami Operaház 1983-as felújítására ismertem, s a fura érzés az előadás végéig nem múlott el. Mintha a bayreuthi produkció ama Mikó-rendezés kópiája lenne, persze egy-két fokkal pontosabb és gazdagabb kivitelezésben. Pedig dehogy, pont fordítva. Csak most állt össze, hogy amikor az elmúlt évtizedekben Mikó András ellentmondásos életpályájáról különböző helyeken vitatkozva elmarasztaltam a valamikori főrendezőt, a tisztesség okán mindig hozzátettem, hogy a leginkább gondos és előremutató rendezése a Parsifal volt. S most kiderül, hogy a Magyar Állami Operaházban majd huszonöt éve futó darab egyszerűen Wolfgang Wagner munkájának finoman szólva szimpla lekoppintása. Hát, az ilyen felfedezésektől inkább megkíméltem volna magamat!

Maga az eredeti rendezés egyébként tisztes és korrekt, de nagyszabású új ötlet kevés van benne. Ha valamit lehet benne dicsérni, akkor az inkább a végigvitt gondolatokra vonatkozna. A fesztiváligazgató Wagner unoka egyetlen fölösleges mozdulatot nem hagyott az előadásban, minden a végső letisztultságot szolgálta. 1975-ben (ekkor mutatták be eredetileg) ennyit tudott egy alapvetően konvencionális zenés színház felmutatni. Persze, ez nemcsak általában igaz, hanem elsősorban Bayreuthra vonatkozóan.

A darab 1981 nyaráig volt színen, a felvétel ideje az utolsó békeévnek tekinthető. 82-ben már ebben a műben is merőben új, mondhatni forradalmi gondolatkör telepedett a bayreuthi falak közé, a darab ugyanis Götz Friedrich rendezésében került színre. (S ez azért nem volt már teljesen új a Festspielhausban, mert 76-ban mutatták be Chéreau Ringjét, s épp 81-ben debütált Ponnelle Trisztánja is.)

A felvétel tehát az utolsó konvencionális Parsifal-előadásokon készült. Amiben lehetett bízni, az tehát inkább a perfekt zenei megvalósítás magasrendűsége. De sajnos itt bicsaklott meg harmadszor a gondolatmenet. Bár Bayreuth a Wagner-játszás máig elsőszámú fellegvára, a nagy számok törvénye alapján bizony itt is előfordul szereposztási tévedés, elvétve gyengébb produkció. Valahogy úgy érzem, jelen előadásban ebből a szokásosnál jóval több jutott.

A címszerepet a híres-neves Siegfried Jerusalem alakítja. Számomra ő mindig rejtély volt, az is marad: vajon miért is juthatott oly magasra? Ezen az sem változtat, hogy tudjuk, az igazán jó Wagner-tenor akkoriban (is) hiánycikk volt. Az amúgy jó kiállású német tenorista minden produkciója magán hordoz egyfajta fura amatőrséget, vagy másképp fogalmazva: kívülállást. Mintha az adott darab a legkevésbé sem mozgatná meg, tisztességgel leénekli a megfelelő hangot a megfelelő helyen, de semmi több. Mi másra gondolhatnánk a zeneirodalom egyik legmegrázóbb jelenete, a II. felvonás végén, ahogy a Klingsor-vár elsüllyedése után finoman megigazítja Sassoon-frizuráját, és kellemesen kikocog a színpadról? Hol van itt az a fantasztikus átváltozás, amikor Parsifal (Kundry csókja nyomán) hirtelen megérti Amfortas szenvedését, s ráébred saját feladatára? Nincs az sehol, csak egy unatkozó yuppie szépfiú kántálgat.

A helyzet nem sokkal jobb a női főszereplő esetében sem. Eva Randova kétségkívül mutatós színpadi jelenség, aki ráadásul (Jerusalemmel ellentétben) jó színésznő. Éneklésében viszont merev korlátokba ütközik. A hang maga nem elég vivőerős, de ez a segítőkész dirigens jóvoltából nem feltűnő. Annál nagyobb gond, hogy a dallamíveket helyenként széttördeli, sejthetően a levegőtechnika sem igazán ér fel a szerep (és a helyszín) követelményeihez. Így a legmegrázóbb jelenetek csak óvatosan, kimérten szólalnak meg Randova előadásában.

Gurnemanz rettentő szólama Hans Sotin nemes basszusán mívesen, de némiképp távolságtartóan, s néhol – mondjuk ki: – üresen szólal meg. Egyrészt érthető, partnerek híján sokkal nehezebb megrendítőnek lenni, másfelől meg tán az énekes ezzel védekezik a hatalmas anyaggal szemben. Nincs irigylésre méltó helyzetben amiatt sem, hogy Titurel rövid szólamára nem kisebb nevet szerződtettek mellé (mögé?), mint Matti Salminent.

Leif Roar Klingsora is nélkülözi a grandiozitást, mindössze egy pimfli szélhámos benyomását kelti. Ez akár még lehetne koncepció, de a rendezői gondolkodás érzésem szerint inkább a Faragó András-típusú, nagyformátumú figurát kívánna.

Az előadás messze legjobbja, akiért mégis érdemes ezt a DVD-t megnézni, Amfortas alakítója, Bernd Weikl. Hatalmas és meleg hangon közvetíti a király szenvedését. Az orgánum valószínűleg az egyik legmarkánsabb, ami valaha is Bayreuthban megszólalt. A basszbaritontól a magas baritonig egyforma intenzitással zengő homogén hang, amihez kivételes adományként remek színpadi játék is társul.

Abban, hogy a produkció öt főszereplőjéből négynél komoly interpretációs problémák voltak, nagy szerepe lehet a dirigensnek, Horst Steinnek. Az egyébként jó nevű német karmester talán túlságosan megilletődött a bayreuthi környezettől (bár a felvétel idején már tizenkettedik évadját töltötte ott). Mindenesetre az elvártnál messze alázatosabban szolgálta énekesei különféle hibáit/allűrjeit. Olyannyira, hogy a zenekari kíséret egy idő után kifejezetten jellegtelenné válik. Nagy kár érte, mert az ennyiből is pontosan hallatszik, hogy az Ünnepi Játékok Zenekara remek hangzású együttes. Persze, ezt eddig is tudtuk.

Mindent együttvéve: tisztes távolból nézve egy szolidan korrekt, még a békeidőkből származó előadásnak lehetünk tanúi.