Bejelentkezés Regisztráció

Filmek

Gutierreztől Garibaldiig (A Trubadúr Curával)

2006-09-07 06:36:00 Balázs Miklós

\"Trubadur, VERDI: A trubadúr

José Cura, Verónica Villaroel, Dmitrij Hvorosztovszkij
Royal Opera House Covent Garden
Vez.: Carlo Rizzi

Opus Arte / BBC
AO0848D

Az operaműfaj megszállottjainak, vagy azoknak, akik szívesen cserélik le megunt, elhasznált videofelvételeiket a korszerűbb DVD-kre, mára meg kellett ismerkedniük az Opus Arte és a BBC kiadványaival. A cég néhány éve Verdi Trubadúrjának új videójával jelentkezett, mely a Covent Garden és a madridi Teatro Real közös produkcióját rögzítette 2002 májusában, Elijah Moshinsky rendezésben, a londoni Királyi Operaházban jó ideje otthonosan mozgó Carlo Rizzi vezényletével. Az intenzív külföldi visszhang dacára a kiadvány a magyar szakírók és sajtótermékek érdeklődését nem keltette fel, pedig meglátásom szerint illett volna beszámolni róla. Ha későn is, de most ez a pillanat is eljött.

Verdi egyik legnépszerűbb operájának - nem véletlenül: végigtekintve a számokon, a Trubadúr valóságos slágerfolyam - szövegkönyvét a mesternek gyakorta dolgozó Salvatore Cammarano faragta, mi tagadás, alighanem a valaha született legostobább operaszüzsé az övé. (Ennek ellenére Cammarano négy librettót is szállított Verdinek, nála csak Piave írt többet, szám szerint kilencet.) Az első hallásra kuszának és zavarosnak tűnő szöveget mindig is divat volt meg-megdorgálni, nem elsősorban a múlt-elbeszélések és a jelen cselekmény viszonyának alig követhető komplikáltsága, mint inkább a mosolyt fakasztó lélektani valószerűtlenségek, a sűrű vérgőzös-romantikus drámai légkör mián. Meglehet, a felfokozott, a darab során végig jelen lévő fojtott szenvedély és tragikus atmoszféra ihlette Verdit az opera zenéjének ilyen formájú megírására; gyakoriak a 3/4-es, 3/8-os ütemek, a gyors ritmusváltások, s hasonló ízig-vérig romantikus megoldások.

Az alapdráma sajátosságait figyelembe véve a döntően konvencionális színrevitel mögött részletesen kimunkált koncepció húzódik meg. Moshinsky ötletgazdag rendezése mintegy négy és fél évszázaddal helyezte későbbre és legalább kétszer ennyi kilométerrel keletre a cselekményt. Az eredetileg az ezernégyszázas évek elején, Spanyolországban játszódó történetet a Risorgimento Olaszországának idejébe exportálta, a szerző korának, történelmi valóságának színhelyére. Antonio Garcia Gutierrez rémdrámájának kiszakítása a középkorból, nyugodtan mondhatni, szerencsés döntésnek bizonyult, nemcsak a Verdi-féle aktualitás-keresés realizálása végett, de meggyőződésem, az efféle, középkorba merevedett tragédiának kifejezetten jót tesz az ilyesfajta vérfrissítés.

De további indokai is lehetnek a \"transzportnak\". A tizenkilencedik század közepét megelevenítő díszletezés sajátos ízt ad a darabnak, és az értelmezés szempontjából is fontos mozzanatokat hoz felszínre. Érdemes egy pillantást vetni például a kolostorépület vázszerkezetére, vagy az első felvonás második jelenetének díszletében a méretes kőoszlopokra, melyek valóságos fenyegető felkiáltójelekként merednek a nézőre. (S ha nem megyek túl messzire, az oszlopok mellett a több jelenetben is felbukkanó hatalmas ágyúk - lévén, hogy a Luna-katonákhoz tartoznak - akár fallikus szimbólumként is értelmezhetők.) Ez a szcenika par excellence példája annak a sokak által nem kedvelt, filmes gesztusokkal hatni kívánó stílusnak, mely számos mai rendezésnek sajátja. Az akció-mozik koreográfiája szerint épülő vívásjelenetek csakugyan látványos képeket eredményeznek, ezenkívül azt is megtudjuk, hogyan lehet párbaj közben énekelni.

Luna katonáinak (a Habsburg seregnek) és Manrico embereinek (Garibaldi katonáinak) ruházatát figyelve izgalmas a kontraszt: a fekete-szürke, feszes egyenruhákkal szemben színes, könnyű, laza öltözet áll. Bizonyos köznapi aktusok, mint a dohányzás, vagy a krumplihámozás olyan gesztusokként bukkannak fel, melyek a természetesség, mindennapiság imitálásával közérthetően kirajzolják a rendezés főbb vonalainak irányát: a tizenötödik század elején ezek a tevékenységek az ismert okok miatt szóba sem jöhettek, ma viszont nagyon is jellemzőek, mindennél jobban érthetők. Mindemellett pedig az is az effajta produkciók jellegzetességéhez tartozik, ahogyan a bel canto érzéki szépsége sok korábbi előadáshoz viszonyítva könnyebben feloldódik a drámai sűrűségben, így gyakran lerövidülnek a romantikus ívek, az érzelmek skálája egyre szűkebbre vonódik.

A főbb szerepekben egytől egyig világsztárok láthatók, valamennyien itt debütálnak a szerepükben. A Manrico jelmezében remeklő José Cura most igazán önmaga lehet: \"Castróról mintázott Garibaldi\", ahogyan ő fogalmaz. Cura legnagyobb erénye a - meglehet látszólagos - spontaneitás, s noha a szólam egyes pontjai áldozatul esnek az énekes pedánsnak cseppet sem mondható stílusának és habitusának: Cura bizony könnyedén és erőszeretettel átsiklik apró finomságokon. A szerepformálás ezzel együtt is elsőrangú: nagyvonalú, lendületes és vibráló. A tenorista sokak által homlokráncolva figyelt, popsztárokat idéző attitűdje, melyet magam, ha ízlésesnek nem is, de érdekesnek és feltétlenül figyelemre méltónak találok, e rendezésben remekül helytáll. Tudatosan vállalja a rendezésből is következő, megint csak Cura saját szavaival: \"latino macho\" szerepét. S ha hiányzik is belőle Carreras frissessége vagy Domingo eleganciája, Manrico szerepe remekül áll Curának.

A Leonorát éneklő chilei szoprán, Verónica Villaroel egy árnyalattal halványabb argentin kollégájánál, de így is meggyőzően teljesít. Szerepformálása kissé merevnek és körülményesnek tetszik ugyan, s hallhatóan komoly küzdelmet vív minden hangért, minden pontos intonációért, mégis megéri, mert az eredmény rendre pompásnak mondható. Amellett, hogy érezhetően kitűnő formában énekel - s nem utolsósorban szép hangja is van - hiperérzékeny alakítása, a tragikus karaktert kiteljesítő játéka komoly nyeresége a produkciónak. Noha nagyobb atmoszférateremtő erővel rendelkezik, Villaroel mégis nélkülözni kénytelen például Barbara Frittoli fluiditását, énekhangjának páratlan drámai vivőerejét.

Dmitrij Hvorosztovszkij, a kilencvenes évek egyik legkeresettebb baritonja itt is feltétlenül igazolja rátermettségét, pusztán erőteljes művészi jelenlétével is hatni képes. Hangjának a szerephez illő sötét színezete, férfiasan lírai artikulációja és elegáns énekstílusa a legnagyobbak közé utalja, Luna szerepében legelsősorban is ő a felelős a felforrósodó drámai szituációk, a nyers érzelemkitörésekben megmutatkozó, sötét izzású, roppant erő felszínre hozásáért. Hvorosztivszkij Luna gróf karakterének mind tragikus, mind lírai énjét gyönyörűen, hiánytalanul képes kibontani.

Az opera korántsem elhanyagolható szereplője természetesen Azucena, a cselekmény tulajdonképpeni mozgatója. Az őt megszemélyesítő Yvonne Naef is, ahogyan mondani szokták, minőségi orgánum. Mezzója nem kimondottan dús, \"terjedelmes\" hangjával mégis tökéletesen uralja a szerepet, remek vokális teljesítmény az övé is.

A DVD technikai mutatói nem kevésbé kiválóak, a kép és a hang minősége minden igényt kielégít (igaz, csak sztereó), emellett egy csokornyi extra teszi színesebbé a kiadványt. Illusztrált szinopszis, \"highlights\" gombnyomásra, a csatolt interjúkban a szereplők, kivitelezők vallanak a darabról, van \"designing\", plusz még egy, a vívásjelenetek koreográfiáját bemutató kisfilm. Ennyi elég is egy délutánra.

Nem volna fair steril stúdiófelvételekkel, sem pedig az aranykor legendás produkcióival összemérni a Covent Garden előadását. De ha a piacon kapható, már nem is olyan szerény Trubadúr-videó kínálaton végigtekintünk, alighanem ez a felvétel viszi el a pálmát.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.