Egy igazi operararitás (Kienzl: A bibliás ember)

WILHELM KIENZL: A bibliás ember

Friedrich Engel: Walter Fink
Martha: Alexandra Reinprecht
Magdalena: Janina Baechile
Johannes Freudhofer: Wolfgand Koch
Matthias Freudhofer: Jürgen Müller
A Bécsi Volksoper énekkara és zenekara
Vez.: Alfred Eschwé

Színpadkép: Johannes Leiacker
Kosztüm: Marie-Luise Walek
Rendező: Josef Ernst Köpplinger

A 2006. május 22-i, ill. június 8-i előadások felvétele

Capriccio
93516

Wilhelm Kienzl (1857-1941) nevét ma kevés zenebarát ismeri, elsősorban olyan lemezgyűjtők, akik historikus felvételek iránt érdeklődnek, hiszen az opera egy-egy részlete - főleg a híres tenorária - a múlt század elejének sellakkorongjain gyakori vendég volt.

Kienzl Felső-Ausztriában született, de a család hamarosan Grazba költözött. A gyerek itt zongorát tanult (mestere Chopin tanítványa volt), valamint hegedülni is. A helyi egyetemen filozófiát, irodalmat, zenetörténetet hallgatott, magántanítványként pedig zeneszerzést tanult. 18 évesen Prágában folytatta tanulmányait. Egy évvel későbbi első bayreuthi látogatása meghatározó élményt jelentett számára. Rövid ideig Liszt Ferenc is oktatta.
Elismert koncertpianistaként bejárta Európa nagyvárosait, egy évig az Amszterdami Német Operát vezette, ezután Graz, München, Bécs következett.

Számos kompozíciója, köztük kilenc operája közül egyértelműen az 1895-ben bemutatott A bibliás ember (Der Evangelimann) a leghíresebb.
A szüzsé egy rendőrfőnök novelláján alapszik: Matthias Freudhofer szereti Marthát, Engel bíró unokahúgát, aki viszonozza érzéseit. Ám a lányra szemet vetett Matthias testvére, Johannes is. A nagybácsi a lányt nem a nincstelen írnokhoz, hanem egy gazdag, nemes emberhez szánja, és elzavarja a fiatalembert.
A szerelmesek este titokban búcsúznak egymástól - a féltékeny testvér bosszúból felgyújtja a templomot, a bűncselekménnyel Matthiast vádolják, letartóztatják.
A II. felvonás harminc esztendővel később játszódik. Bibliákat áruló, Istent dicsérő öregember jelenik meg egy bécsi külvárosi kórház udvarában. Ő Matthias - börtönből való szabadulása után tudta meg, hogy Martha vízbe fojtotta magát. Magdalena, Martha egykori barátnője felismeri, és megkéri, hogy adjon vigaszt egy haldoklónak - de nem árulja el, hogy kinek.
Johannes az, aki halálos ágyán bevallja tettét. Testvére, szinte emberfeletti erőfeszítéssel, megbocsát a haldoklónak.

Kienzl zenéje meglehetősen eklektikus. Fellelhető benne Wagner hatása éppúgy, mint népzenei elemek, a zsánerképek szentimentalizmusra hajlanak, az értékes, szép részletek nem mindig állnak össze egésszé.
A dirigensnek, Alfred Eschwének, s főleg a rendezőnek, Ernst Köpplingernek köszönhető, hogy a darab nem a realitás és a giccs határán egyensúlyozik, hanem hús-vér dráma. A díszletek realisták (sőt, a második felvonás eleje szinte szocreál…), a rendező szándékosan - és a látottak alapján joggal - helyezi az egész cselekményt a XX. század elejére.

A szereposztás jó. Nekem leginkább Walter Fink tetszik - őt persze a Bécsi Állami Operából régóta ismerem, itt figura és hang tökéletes szimbiózisa jött létre, ez a sötét, száraz basszus, ez a kövér, kopasz alak együtt maga a Gonosz. Ahogy igazi \"rossz ember\" Wolfgang Koch tanítója is. Jürgen Müller amúgy kellemes színű tenorja kellemetlenül szűkké válik a magasabb tartományban. Alexandra Reinprecht rám kellemesebb benyomást tett, mint Szilgyóra a Bécsi Opera pesti vendégszereplése kapcsán, a kisebb szerepeket legalábbis adekvátan osztották ki.
A Volksoper zenekara persze nem vetekedhet a \"Nagy Testvér\" orkeszterével, ez elsősorban a matt vonóshangzásban tűnik fel, de Eschwé biztos kézzel, határozottan fogja össze a darabot, a nagy együtteseket is.
Kifogástalan a kép- és hangminőség.

Összegezve: a Wiener Volksoper és a Capriccio lemezcég összefogásának jóvoltából olyan csemegéhez jutunk, mely egy \"must\" (bocsánat: \"Mussz\") a raritások iránt érdeklődő operabarátnak, ám mérsékletes fogyasztása minden bizonnyal a \"hagyományos\" repertoár kedvelőinek gyomrát sem fekszi meg.