A végső kérdés (A Cosi fan tutte Salzburgból)

MOZART: Cosi fan tutte

Ana María Martínez, Sophie Koch, Stéphane Degout, Shawn Mathey, Helen Donath, Sir Thomas Allen
Konzertvereinigung Wiener Staatsopernchor
Wiener Philharmoniker
Manfred Honeck

Staged by Ursel Herrmann & Karl-Ernst Herrmann

Universal / Decca
44007 43165

A da Ponte-operák sorában mindig is a Don Giovanni volt a kedvencem. Ám ha azt kérdezték tőlem, szerintem melyik a legjobb, kapásból rávágtam: a Figaro házassága. Mindeközben bevallva-bevallatlanul a Cosít tartottam mind közül a legtökéletesebbnek. Csak valahogy féltem tőle sokáig. Meglehet, a kérlelhetetlen szimmetria riasztott. Vagy talán zavart a mű túlzott tökéletessége, s minden önfeledt komédia mellett mérhetetlen súlya.

Miközben a tizenkilencedik század a maga szemforgató moráljával nemritkán egyszerűen megvetette ezt az operát (talán nem ismerte fel a benne megbújó Laclos-paródiát), a huszadik század is sokszor méltatlanul bánt vele - hogy Magyarországon sokáig Rosina néven játszották Despina szerepét, különösképpen megmosolyogtató. A darab diszkográfiáját böngészve feltűnő, Toscanini, Furtwängler vagy Erich Kleiber nem hagytak ránk hangfelvételt a Cosíból. Szemben például Fritz Busch-sal, akinek 1935-ből az utókorra maradt Cosi fan tutte-előadása ma is pompás élménnyel szolgál. De ne menjünk el szó nélkül az opera talán leglelkesebb propagátora, Karl Böhm mellet sem, aki három különböző kiadónál három stúdiófelvételt is készített a darabból. Meg persze ott van Karajan, akinek \'54-es bejátszása sokak szerint abszolút etalon. Talán jelez valamit az a tény is, hogy napjaink egyik legkeresettebb dirigense, Simon Rattle ezidáig mindössze egyetlen Mozart-operából készített lemezt, s az éppen a Cosi volt. Idővel szépen lassan a húzások is el-eltünedeztek az előadásokból, jó ideje már csak a teljes, szöveghű változatot illik műsorra tűzni. S manapság már nem is tesszük szóvá lányos zavarunkat, ha a cselekmény primitív gyermetegsége vagy sikamlós volta felmerül. Ma ez sem szokás, sejtjük, vagy tudni véljük, ennél többről van szó.

A Salzburgi Ünnepi Játékok idei, valamennyi Mozart-operát fölvonultató gigantomán vállalkozásában Ursel Herrmann és Karl-Ernst Herrmann rendezésében került színre a Cosi fan tutte, utóbbi férfiú a díszlet- és jelmezterveket is jegyzi. A közreműködő Bécsi Filharmonikusokat pedig Manfred Honeck vezényli. Egy nem kimondottan látványos, vagy ötletgazdag, de korrekt megoldásokat kínáló, kereken \"megrajzolt\", világos kontúrokat kereső produkció ez, nem mellesleg igen jó képességű énekművészekkel.

Márpedig ami a szereplőket illeti (az ideális felállás: három női és három férfi karakter), az énekesek kiválasztása csak a legnagyobb körültekintéssel végezve vezethet igazán sikerre egy ilyen rendkívül kényes darab esetében. Ez, úgy gondolom, sikerült a készítőknek. Fiordiligit Ana María Martínez, Dorabellát Sophie Koch, Guglielmót és Ferrandót pedig Stéphane Degout és Shawn Mathey alakítják. Érdekesség, hogy a két férfi közreműködik a jelen DVD-vel párhuzamosan piacra kerülő Virgin-kiadványon is, melyen Patrice Chéreau rendezésében láthatjuk ugyane Mozart-remeket. A Puerto Ricó-i Martínez és a francia mezzó, Sophie Koch remek partnerek, hasonlóan Deguot és Mathey kettőséhez, akik (mint a mellékelt ábra mutatja) szintén kipróbált duót alkotnak. Nem állítható, hogy igazán rutinos énekesek volnának, sőt, reményteljes jövőjük minden bizonnyal fényesebb, mint szerényebb múltjuk, ám jelen vokális formájuk arra inti a nézőt, biztosan nem utoljára találkozik velük az operaszínpadon.

Nem így a két \"felnőtt\" szereplő, két régen látott ismerős, Sir Thomas Allen (Don Alfonso - korábbi remek Guglielmo) és Helen Donath (Despina), ők alighanem pályájuk végén járnak. Utóbbiakról is bízvást elmondható, remek hangi állapotban vannak. Különösen Donathra igaz, hogy nemcsak kifogástalanul szól ma is a hangja, de ragyogó komikát is tisztelhetünk benne.

A két Herrmann rendezése meglehetősen díszlettakarékos - mondhatni puritán. Az állandó színpadi kellék - a zongorát nem számítva - csupán egy hatalmas kőtojás, valamint egy laza paraván. Egyéb \"zavaró\" díszlet alig-alig látszik, de nincs is rá szükség; a készítők szerint talán nem volna szerencsés a kelleténél jobban igénybe venni a nézők türelmét vagy szellemi kapacitását. Ezek a jelek ugyanis nehezen félreérthetőek: a paraván a gyakori átöltözésekhez nyújt alkalmat, s egyszersmind jelképezi is magát a kétes átöltözős akciót, a színpadon elhelyezett hatalmas tojás pedig félreérthetetlenül a termékenység, az élet továbbvitelének szimbólumaként van jelen.

A kosztümök és maszkok is igen árulkodóak. Elsősorban Don Alfonsóé, akinek fehérre sminkelt, Mefisztó-szerű ábrázatot kölcsönzött a maszkmester. Tartalmas ötlet: a cselekmény mozgatója e koncepció szerint valójában egy, a paradicsomi állapotban leledző fiatalokat megkísérteni szándékozó, cinikus filozóf-Mefisztó, aki úgy csavarja, fűzi, hajlítja a szálakat, ahogyan neki tetszik, ahogy sátáni-sötét érdekei kívánják; az álruhás, párcserés komédia, a férfiakat gyötrő, maró kétely tehát az ördög műve, hogy a szerelmesek hűségét kikezdje, s jövőbeni boldogságukat meghiúsítsa. A tojásmotívummal szinkronba hozva hamar érthetővé válik, mi a tét valójában. Vagyis az egész párkapcsolati komikum egy olyan szimbolikus térbe kerül, ahol az \"ördögi\" akció sikerének tétje a lehető legnagyobb, sokkal több, mint pusztán a címben említett női hűség próbája - az élet maga.

Mitől is olyan tökéletes a Cosí? Nos, egyrészt a briliáns muzsikától és a perfekt, a klasszikus drámaírás szabályai szerint egyetlen napba sűrített pergő cselekménytől. De attól is, hogy Mozart, mint a legnagyobbak, a legvégsőre kérdez. És talán ezért nem érezzük nagy dobásnak, ha ezt egy rendezés a szánkba rágja.