Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Nagyesszé a szerelemről 2.0 – A Szöktetés a Szegedi Szabadtérin

2021-07-29 17:33:53 - zéta -

A Szöktetés a Szegedi Szabadtérin 2021. július 23.
Újszegedi Szabadtéri Színpad

MOZART: Szöktetés a szerájból

Szelim pasa – Szabó Győző
Konstanze – Kolonits Klára
Blonde – Nánási Helga
Belmonte – László Boldizsár
Pedrillo – Szerekován János
Ozmin – Cseh Antal

Szegedi Szimfonikus Zenekar
Szegedi Nemzeti Színház Énekkara

vez. Dinyés Dániel

A Coopera égisze alatt létrejött Szöktetés Debrecen és Győr után, ha némi késéssel is, de befutott Szegedre. Előbb a szabadtérre, majd az évadban várhatóan a színházban is bemutatják Mozart korai remekét. Az Újszegedi Szabadtéri Színpad pompás helyszínnek bizonyult. Jelen sorok írója először jutott el ide, a hangosítástól eltekintve örömmel „vette birtokba” az új terepet.

De mindjárt álljunk meg a hangosításnál, mint technikai részletnél, még mielőtt a magas művészetben elmerülnénk! A hazai komolyzenei hangosítások alapproblémája (ritka kivételektől eltekintve), hogy olyanok végzik, akik az egyéb, zömében prózai és könnyűzenei műfajok erősítését is. Márpedig a komolyzenei feladat jelentősen különbözik a másik kettőtől. Valószínűsítem, hogy a szegedi szabadtér menedzsmentje megbízott egy céget az egész szezonra, onnantól a néző már nem az Isten, hanem a hangtechnikus kezében van. Persze vannak helyszínek, ahol nélkülözhetetlen, (ne menjünk messzire, például a Dóm tér ilyen, már méreteinél fogva is), de erős a kétely, hogy az Újszegedi Szabadtéri Színpadon muszáj-e operát hangosítani? Az egyik Pedrillo-Ozmin duett elején a műszaki kolléga későn kapcsolt és az egyik részvevő hosszú másodpercekig mikroport segítsége nélkül szólalt meg – csodák csodája, teljesen tisztán érthetően.

Tavaly, épp a járványt megelőzően hozsannáztam egy sort Juronics Tamás rendezéséről, aki egy meglehetősen mozgalmas Szöktetés-előadást hozott létre (a cikk itt olvasható Nagyesszé a szerelemről címmel: https://momus.hu/article.php?artid=7255). A hozsanna elsősorban annak szólt, hogy korunk színpadi formanyelvén úgy tudta színpadra állítani Mozart lassan 240 esztendős daljátékát, hogy egy pillanatig sem éreztem, hogy megerőszakolná a darabot. Ellenkezőleg, mintha Mozart műve pontosan arról szólna, amit Juronics megkreált a mozarti gondolatokból. Előzőleg elég sok meddő Szöktetés-kísérlet szem- és fültanújaként nem titkolt pesszimizmussal közelítettem meg a produkciót Győrben. Váratlan meglepetésként ért tehát, hogy sem az unott sztereotípiákkal, sem az idegesítően modernkedő, ám darabtól idegen megoldásokkal nem találkoztam.

Alig egy hónappal az előadás után tanultuk meg a karantén fogalmát, s gyakoroltuk majd másfél esztendőn keresztül. Azóta még többet tanult és okult az emberiség a szerelemről, a bezártságról és az egymásrautaltságról, azaz mindarról, amiről a Szöktetés a szerájból szól. A darab aktualitása, ha lehet így fogalmazni, még egyértelműbb, mint volt másfél évvel ezelőtt. De ez egészen a szegedi előadásig eszembe sem jutott.

Mert Juronics Tamás rendezése még feszesebb lett az idő elteltével. Vagy azért, mert mostanra a néző jobban sajátjának érzi Konstanze, Blonde, Pedrillo és az őket kiszabadítani igyekvő Belmonte sorsát, legalábbis sokkal inkább, mint azt korábban tette. Lehet, hogy az elzártság okozta, de számomra még intenzívebbé vált például az a jelenet a második felvonás végén, amikor a lányok – ki-ki a saját stílusában – megválaszolnak a fiúk hűségüket firtató kérdésére. Eddigi operarendezéseiből egyértelmű volt, hogy Juronics nagyon érti a férfilélek bugyrait, de ezúttal a nők oldaláról tudott nagyon egyértelműen fogalmazni.

A tavalyi rendezéséhez képest a finálé legvégén változtatott egy fontos pillanaton a rendező, felpuhítva a korábbi végkifejletet. Számomra a korábbi változat hatásosabb volt, azt gondolom, hogy a szabadtér, pontosabban a függöny hiánya miatt választotta ezt a megoldást a rendező.

A Szegedi Szimfonikus Zenekar élén az a Dinyés Dániel állt, aki ugyan már bő esztendeje a Szegedi Nemzeti Színház zeneigazgatója, viszont – a vírushelyzet miatt – közönség előtt csak most tudott bemutatkozni. Keze alatt a zenekar kiemelkedő precizitással szólt, kifinomultan megvalósítva az ideálisan könnyű, sokszínű Mozart-zenekari hangzást. Dinyés pompás, lendületes tempókat vett, de egy pillanatig sem tűnt hajszoltnak. S a megfelelően elmélyült pillanatokban idilli pillanatokat teremtett a pókháló-finomságú zenei szövet megfestésével. A dirigens remekül kísért, változatosan alkalmazkodott a szereplők egyéni képességeihez. Csak szurkolni tudunk a folytatáshoz.

A Szöktetés a Szegedi Szabadtérin A szereposztás ezen az estén jónéhány ponton elérte a hazai csúcsot. Elsőként László Boldizsár lépett a színre. Tavaly Győrött nem volt szerencsém hozzá, de alapvetően szkeptikusan közelítettem: egy tenor, aki Radames és Bánk bán után kapja meg Belmontét, ehhez azóta még behúzta Otellót is. Tavalyi karantén-interjúnk alkalmával trükkösen kibújt a kérdés elől, hogy lehet egy torokkal ezeket a változó szólamokat bírni. Nos, László Boldizsár nem egy par excellence Mozart-tenor, de tisztességgel, néhány kisebb elcsuklással kísérve becsülettel legyűrte a rettentően kényes szólamot. (Persze tudjuk, Réti József óta nincs magyar Mozart-tenor.) És László még tud valamit, ami jó Belmontéhoz: van a hangjában valami „lovagi máz”, ami nyilván a spintoszólamokból „jött át” és a figurának kifejezetten jót tett. A produkció nem hibátlan, de szól, az énekes meg sem próbálta alibi-énekléssel letudni a feladatot, inkább dicséretesen belevetette magát a sűrűjébe.

Ozmin szerepében Cseh Antalt szereposztási tévedésnek érzem. Mondom ezt akkor is, ha elismerem az énekes rendkívüli színpadkészségét. Ez az Ozmin maximális mértékben mai, nem a hagyományokon beidegződött buffo, hanem a szituáció és a rendezés által megkívánt kortárs figura. De mindez nem pótolta, hogy Cseh ezen az estén adósunk maradt a mélyebb tónussal és a hang homogenitásával. Már olyan sokszor leírtam, hogy magam is unom, hogy Cseh a magyar operakultúra áldozata, akit persze nevezhetünk Jolly Jokernek, hiszen az egyik este Kecal, a másikon Figaro a Sevillaiban, hol Sarastro, hol meg Scarpia, attól függően, mire van épp szükség. De ezt nem lehet (szabadna) végletekig csinálni.

Pedrilloként számomra élete legjobbját nyújtotta Szerekován János, a szólam minden sztereotípiája mellett precízen hozta a rendezői kívánalmakat is. Hangban pontosan megfelel a második tenor szólam igényeinek, játéka pontos és találó volt.

Kolonits Klára, mint Konstanze már tavaly is lenyűgözött, ezt a szólamot ma világszerte kevesen tudják ilyen biztonsággal, zeneiséggel tolmácsolni. Puha hangképzése, az irreálisan nagy ambitusú szólam homogén birtoklása, a hatalmas dallamívek lágy megformálása csak eszköz ennek a törékeny, de mégis sziklaerős lány személyiségének a zenei megformálására. Nagyon hatásos a prózai jelenetekben is.

Blondét – akárcsak tavaly – Nánási Helga keltette életre nagy lendülettel, elképesztő vitalitással. Esetében is nyugodtan használhatjuk a szerep és személyiség nagy egymásra találása formulát.

Szabó Győző Szelim pasa prózai szerepében talán még a korábbinál is hatásosabban hozta a depressziós értelmiségi figurát.

A Szegedi Szabadtéri Játékok tehát az idén sem maradt opera nélkül, a produkció minőségben nyugodtan vállalhatja az összehasonlítást a korábbi időszak sikerdarabjaival. A publikum nagy lelkesedéssel élvezte az előadást, működött az előadás közbeni folyamatos visszacsatolás, ami a vígoperák legfőbb éltető eleme.

A Szöktetés a Szegedi Szabadtérin






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.