Bejelentkezés Regisztráció

Kommentár

A 100 éves hősszerelmes – Corelli 100

2021-04-08 10:55:35 - operatikus -

A 100 éves hősszerelmes – Corelli 100

Franco Corelli 100 Istenem, száz esztendős lett!

Pedig örökké szépnek és fiatalnak láttuk a színpadon, s amikor egy kicsit meglegyintette az öregedés szele, nyomban visszavonult. 1976-ban énekelt pár Bohéméletet Torre del Lagóban, van róla felvétel, s bizony nagyon egyenetlen. Szép frázisok mellett csúnya elcsuklások. Pedig csak 55 éves volt, és csak 30 évesen kezdte a pályát. De hát olyan hőfokon égett, amitől hamarabb elhamvadt ez a csodás hang.

Rengeteg anekdotát idézhetnék, csak néhány rövid eset a YouTube-ról. Számos élő és stúdiófelvétele hallható itt, lélegzetelállító ének-, és lélektechnikai bravúrokkal. Egyik pompás felvétele mellé írta be az egyik kommentelő: a felvételek ragyogóak, de el sem tudják képzelni, hogy milyen gyönyörű volt ez a hang élőben!

Sajnos tényleg nem - de mégis.

Franco Corelli azon nagyon ritka énekesmadarak közé tartozik, akiket rengeteget hallgatok, szinte az összes felvételét ismerem – mégis időről időre megdöbbenek, hogy milyen szép, is milyen elementáris hatással van rám! Egy átkötött frázis, egy melankolikus piano, egy lélekbemarkoló diminuendo. Nem lehet hozzászokni!

A 70-es években, 50 fölött állt be a MET-ben Massenet Wertherébe. Nagy sikere volt, turnékra is elvitték. Egy néző talán a dallasi előadásról írta, hogy a kakasülőn hallgatta. A diákok korábban a székek aljára ragasztgatták rágójukat, ami odaszáradt a fára, Amikor azonban Corelli megzengetett egy-egy magas hangot, a rágók berezonáltak, és furcsa zörgő hangot adtak.

Nagyszerű magassága volt. Amikor a MET-ben először énekelte Don Carlost, két C-t is hallhatott tőle a publikum. Az elsőt, a Szabadságkettős végén néha megkockáztatják a tenorok (néha Simándy is). A másikat a kerti képben, a tercett végén toldotta be, azt senki mástól nem hallottam.

Van egy másik hasonló sztori: 1964-ben a Giocondát adták elő Philadelphiában. Barnaba Cesare Bardelli volt. A kitűnő és nagyon becsvágyó bariton duettjük végén nagyon hosszan tartott egy közös egyvonalas G-t. A kottában nincs benne, remekül szólt neki. Franco azonban kicsit földühítette magát, kiszállt, vett egy nagy levegőt – és a számot egy hatalmas C-vel zárta. Hirtelen ötlet lehetett, mert ő sem énekelte máskor.

Van aztán egy híresen kényes állás a Romeo és Júlia III. fináléjában. Ott egy 1967-es előadáson olyan perzselő, lehengerlő C-t vágott ki, amilyent még ő sem tudott minden nap. Ha meghallgatja az ember, legalább kétszer vissza kell játszani, nem lehet betelni vele.

Franco Corelli 100 A trubadúr Strettáját (és Rodolfo áriáját a Bohéméletből) élőben mindig fél hanggal lejjebb kérte, ott csak H-t vállalt – miközben az összes általam ismert Trovatore első felvonásbeli tercettjét fenomenális magas Desszel fejezi be. (Állítólag egy pisai produkcióban a Di quella pira-t is elénekelte C-dúrban, de tudomásom szerint nincs róla felvétel.) Amikor nagy interjújában Stefan Zucker rákérdezett erre a transzponálásra, lényegében nem tudta megmagyarázni. Valami olyasmit dadogott, hogy a közönség nagyon várja ezt az áriát és nem akar csalódást okozni. Amikor Zucker azt kérdezte tőle, mi volt a legmagasabb hang, amit életében színpadon énekelt, egy magas D-t említett, amelyet a Scalában a Poliutóban énekelt, amikor Leyla Gencer volt a partnere. Sajnos, erről sincs felvétel, csak a másik előadásról, de azon Callas volt mellette. A szoprán ekkor nem volt csúcsformában, nem vállalta a D-t, ezért lovagiasan Corelli is lemondott róla.

A Tosca II. felvonásában mindig hatalmas Vittoriákat énekelt. 1957-es londoni bemutatkozásán a szóló magas Aisz-át 10 másodpercig tartja. Utána teljesen kifullad, az arioso többi részét alig tudja elénekelni. Tíz évvel később 12 másodperccel rekordot javít. Hogy utána maradt-e levegője, azt nem tudjuk, mert a publikum őrült őrjöngésétől a zenét egyáltalán nem lehet hallani.

Legendásan nem szeretett ismételni. A Tosca Levéláriája után esetében a taps általában sokkal hosszabb, mint maga az ária. A híres 1967-es pármai előadáson (amelyet ő maga nevezett élete legjobb Toscájának) valóságos tüntetés alakult ki, de mégsem ismételt. Egyszer egy New York-i koncerten megismételte a Strettát, 1960–ben Monte Carlóban pedig a Turandot Nessun dormáját is! „Az ő kedves közönségének” - mondja az egyik kommentár. A másik ok az lehetett, hogy a kaszinóvárosban nagyon-nagyon sokat fizettek neki.

Soha nem énekelte el Des Gieux-t, ami kiabált utána, sem az Álarcosbál Riccardóját, amiben bizonyára remek lett volna, és főképp Otellót, amire annyira kíváncsiak lettünk volna.

Én vagy 35 éve lettem lelkes rajongója, s lelkesedésem azóta sem csökkent, nem tudom megunni. Azt hiszem a közösségi csatornák hihetetlen gazdagsága nagyon jót tett Corelli nimbuszának. Nincs másik énekes talán, akinek ennyi nagyszerű, érdekes élő felvétele került volna elő, s mindegyik kicsit más, van benne mit fölfedezni, megcsodálni. Akinek lobogó temperamentuma ennyire átjönne a hangszórókon vagy ma már inkább fülhallgatókon. A nagy olasz stílus képviselője, de előadásmódját ma sem érezzük régiesnek.

100 évvel a születése, 40 évvel a visszavonulása, 18 évvel a halála után élőnek, elevennek hat. És talán még nagyobbnak, még utánozhatatlanabb tehetségnek, mint életében.

Franco Corelli 100






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.