Első salzburgi sörömet természetesen, szokás szerint, az Augustinerbräuban ittam meg.
Háromnapos sörünnep volt, óriási forgataggal, mint minden évben augusztus végén.

Este elcsíptem még az utolsó sétahajókázást a Salzachon. Csinos, szőke leányka a kapitány, lehet vagy huszonkét éves (nagykabátban). A koreográfia számomra már hosszú évek óta ismert: a Makartstieg magasságától déli irányba indulva a vízről csodálhatjuk meg Salzburg nevezetességeit, elsősorban a Belváros gyönyörű épületeit, s persze a Festung Hohensalzburgot. A hajó Nonntal magasságában fordul, visszafelé a Kapuzinerberg a fő látványosság. Kikötés előtt a szokásos attrakció: Strauss-keringőre „táncol” a hajó.
Visonganak a japán vénasszonyok, kiszállásnál potyognak a perselybe az Eurók.

Az este persze a Gewandhausorchester Leipzig koncertje miatt maradt emlékezetes. Egyetlen darab szerepelt a műsoron, Bruckner monumentális Nyolcadik szimfóniája. Az osztrák mester Hatodikja előző nap csendült fel a kilencvenharmadik életévébe lépett Herbert Blomstedt pálcája alatt, nagyon kedvező kritikai fogadtatással.

Andris Nelsons bő egy éve Gewandhauskapellmeister Lipcsében. Negyven évével akár Blomstedt unokája is lehetne. 2010-ben találkoztam először nevével, a Metropolitanben, le mertem írni az akkor még kevéssé ismert dirigensről: még sokat hallunk róla. És jóslatom bevált, Nelsons ma egyszerre „főnöke” a lipcseieknek és a Bostoni Szimfonikusoknak, a világ vezető orkesztereinek és operaházainak szívesen látott vendége.
Nelsons tud katartikus lenni – mint ezen az estén is. Mozdulatai időnként extravagánsak, ám ez az interpretáción nem mutatkozik. Egy klasszikusan felépített tolmácsolást kaptunk, finom részletekkel és óriási csúcsokkal.

A Grosses Festspielhaus a világ egyik legjobb akusztikájú hangversenyterme, Danke, Herr Karajan! Volt abban egyfajta viszcerális izgalom, amikor unisono szólt tíz nagybőgő, amikor nyolc üstdobot püföltek egyszerre ezerrel, mit ezerrel, tízezerrel.

Nem véletlen, hogy a koncertekre a világ nagy zenekarai mammutegyüttest kívánó opusokat hoznak – az idei évadban, messze a teljesség igénye nélkül, felcsendült Brucknertől a Hetedik is (erről később), Mahlertől az Első, Ötödik, Kilencedik szimfónia, Verdi Requiemje, Sosztakovics Leningrádi és Tizedik szimfóniája, Beethoven Kilencedikje.

Visszaemlékszem, huszonéve hallottam utoljára „élőben” ezt a zenekart Bécsben, akkori főzeneigazgatójuk, Kurt Masur pálcája alatt.
De mortuis nil, nisi bonum, azaz halottakról vagy jót, vagy rosszat. Masur hírnevét sosem tudtam megérteni. Emlékszem, mennyire „száraz” volt az orkeszter hangzása, mily lapos Masur Mahler Kilencedikje.

Bruckner zenéje sosem került igazán közel hozzám. De ezen az estén, dacára az egész napos fárasztó vonatozásnak, a koncert késői (21 órás) kezdésének, a bő másfél órányi és természetesen szünet nélkül játszott Bruckner-sziklatömbnek, egyetlen percig sem unatkoztam vagy éreztem magam fáradtnak.

Felvillanyozódva tértem aludni szállásomra.

2. nap, aug. 29.

Az időjárás hübschhesslich. Százágra süt a nap, hogy aztán öt perc szakadjon az eső, az ernyő sem nyújt védelmet.
Mozart szülőháza, már csak fekvése miatt, megkerülhetetlen Salzburgban, de most nem térek be.

Irány a Festung Hohensalzburg. A felvonó Ausztria legrégebbi kötélpályája (1892), de mindig elcsodálkozok, mily rövid. A Talfahrt végén el is méláztam, a személyzet egy tagja udvariasan megkérdezte, ismét felmennék?

Délelőtt 11 óráig garantáltan látogathatók a hercegi szobák, ezek talán a Festung legszebb részei. Ám én leginkább a teraszról lefelé szeretek bámészkodni, nézni Salzburg háztetőit. És hallgatni a harangokat, sosem egyszerre szólalnak meg, s persze mind más-más hangon szólnak.
Igazi harangszimfónia!

Kis pihenő a Siebensternbräu udvarában, nem tudom, vajon a tehén-szobor tejet, avagy sört ad. Jópár éve már, hogy ezek a “jószágok” megjelentek Salzburg központjában, nagy tetszést aratva a turistáknál.

Egy másik sörös hely, az 1492-ben alapított Stieglbräu. Ide is mindig elugrok, múzeumukat már betéve ismerem, ám minden nyáron előrukkolnak valami új főzettel, mely sokszor csak a főzdében kapható csapoltan.

Rövid látogatás a Panoráma-múzeumban, és a szomszédságában lévő Karácsonyi Múzeumban. Majd valami elborzasztó élmény. A Modern Múzeum belvárosi részlege, a Rupertinum.
Belépve az első “műtárgy” egy, teljes falat betöltő video. Meztelen nő, nyaktól lefelé, fanszőrzete szénfekete bozót. Hullahopp karikázik. Ám a fémkarika szögekkel van kiverve, a nő testét sebek borítják. Nem találom a megfelelő terminus technikust, talán nincs is. XXI. századi flagelláns hullahopp karikával?

Szerencsére már közeleg az esti operaelőadás ideje. Előtte lájtos vacsora, igen, ami a képen látható, mint zónaadag szerepel az étlapon. Egyik kedvenc éttermemben, a Wilder Mannban, Salzburg központjában.
A vendéglő a Getreidegasset a Hanuschplatz-cal összekötő passzázsban rejlik, így eldugva a turistahordák szeme elől. Igazi kockás abroszos hely, valóban Hausmannkosttal.

És a várva-várt Simon Boccanegra, új produkció.

Andreas Kriegenburg rendezése ambivalens. Janus-arcú. Vonz és taszít. Furcsa, különös, sablonos és szépen megkomponált.

Felmegy a függöny. A színpadképet fehér leplek borítják. Előtte feketébe öltözött férfiak. A zene még meg sem szólal, de elkezdenek sziszegni. Én is felszisszenek. Ismét egy opera-megerőszakolás? Aztán rájövök, si, si, nyilván Boccanegrára, mint potenciális dózséra gondolnak.
Az Amelia-ária előtt hölgyek duruzsolnak.

De fentiekkel, szerencsére, ki is merültek a nemzenei addendák.

A színpadkép Harald B. Thor munkája. Jobb oldalon egy multifunkciós toronyféle, amúgy szinte semmi a színpadon.
Gabriele Adorno egy zongoránál énekli belépő sorait. (A Café Momus Olvasói tárgyilagos tájékoztatása kedvéért: nem Steinway. Bösendorfer.)
Mai (holnapi?) ruhák, Tanja Hofmann kreálmányai. Konzekvensen, Amelia végig kékben, eltekintve persze az esküvő utáni obligát fehértől.
Smart-phoneok, brutalitás - Paolo kivégzése, hullaeltakarítás - gyönyörűen megkomponált Boccanegra-haldoklás és zárókép.

Időnként viszolyogtam Kriegenburg munkájától. De sosem untam.
Talán fontosabb a zenei megvalósítás.

Hölgyeket előre. Legjobb tudomásom szerint Marina Rebeka neve a magyar sajtóban úgy szűk tíz éve a Momus-n jelent meg, amikor a CG-ban beugrott Gheorghiu helyett a Traviataban.
A voce pianoban szép tud lenni, de mezzofortetól hajlik az élességre. http://www.momus.hu/article.php?artid=5654

Ideális volt Gabriele Adorno szerepében a negyvenes évei derekán járó amerikai tenorista, Charles Castronovo. A hang mediterrán színű spinto, időnként a fiatal Carrerasra emlékeztetően, de eszembe jutott Renato Cioni vagy Giuseppe Campora neve is.

René Papé basszusa még mindig intakt. A címszerepben pedig nagy meglepetéssel hallottam Luca Salsit, pár éve nem győzött meg az Ernaniban – most azonban a nemes hang mellé kiművelt éneklés, differenciált szerepformálás társult.

Az est azonban a Bécsi Filharmonikusok játéka és Valery Gergiev dirigálása miatt fog megmaradni az emlékezetemben egész életemben.

Ott voltam 1980 november 14-én Szegeden a Boccanegra bemutatóján, Pál Tamás nagyszerű irányításával (Gyimesi, Vámossy, Gregor, Réti).

A világ legjelentősebb karmestereivel láthattam a Boccanegrat. Pesten Patanéval, Bécsben Abbadoval, a Metben Levine-nal, Berlinben és a Scalaban Barenboimmal, Zürichben Carlo Rizzivel, Barcelonaban Massimo Zanettivel, a Covent Gardenben Pappanóval. Ám amit Gergiev ezen az estén nyújtott, az mindannyiuk fölé emelte.

Csak két példa: precizitás. A tanácstermi jelenetet lezáró “Sia maledetto” még hanglemezen is sokszor pontatlanul szólal meg. Itt mintha késsel vágták volna el. És vesszőparipám, a Fiesco-áriát lezáró zenekari rész. Már hazatérve kaptam meg Ildar Abdrazakov Verdi-árialemezét. Yannick Nézet-Séguin dirigálja - szépen, semmitmondóan szól itt a zenekar. Gergiev először a fehér izzásig hevített, aztán oldott. Ismét feszített, és ismét oldott.

Ha valaki meg akarja érteni, mit gondolok, hallgassa meg a Metropolitan 1939-es előadását Ettore Panizza vezényletével. Gergiev csak hozzá mérhető.

Zweigi Sternstunde volt ez az este.

A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.