Bejelentkezés Regisztráció

Opera

Johanna - A Salzburgi Ünnepi Játékok 2013-as koncertszerű előadásának felvétele

2014-10-21 17:58:17 Heiner Lajos

Verdi: Giovanna d’Arco Verdi: Giovanna d’Arco
A Salzburgi Ünnepi Játékok 2013-as koncertszerű előadásának felvétele

Anna Netrebko, Plácido Domingo, Francesco Meli, Johannes Dunz, Roberto Tagliavini
Philharmonia Chor Wien
Münchner Rundfunkorchester
Paolo Carignani

DGG 00289 479 2712

Nem véletlen, hogy beszámolóm címének Verdi operájának magyarosított változatát választottam.

Egyrészt szeretetteljes köszöntésnek szánnám Szerkesztőségünk szürke eminenciása előtt.

Másrészt amikor a Szegedi Nemzeti Színházban 1979. május 4-én sor került a darab magyarországi bemutatójára, a magyar fordítás így került fel a plakátokra és az ismertetőkre (szűk három év múlva aztán a társulat az eredeti olasz nyelven is eljátszotta a művet).

Ez volt az első operaprodukció, melynek megszületését a színházi próbáktól kezdve szinte egészében végig tudtam kísérni. Akkoriban, a Nagyszínház felújítása miatt, a Szabadság (ma: Belvárosi) mozi épületében játszott az együttes, messze nem ideális színpadi és akusztikai viszonyok között.

Emlékszem, Csikós Attila zseniálisan, gyakorlatilag egyetlen körbefutó frízzel oldotta meg a színpadképet. És arra is emlékszem, hogy ha a rendező, Horváth Zoltán kilométerpénzt kapott volna, akkor milliomossá vált volna. Még most is előttem számos instrukciója (az I. felvonásbeli áriája előtt egy kősziklára leülő Karikó Terézhez: „Terikém, ne úgy ülj le, mintha napozni akarnál!”).

Dalos László fordította a librettót, helyenként furcsa megoldásokkal. Így például az előjátékban Carlo áriája „Pondo é letal, martiro il serto al capo mio” kezdetű szövegének első változata „Trónomnak súlya koronám” volt, kedves barátommal (ma körorvos Somogyban) szóltunk, ez talán nem túl szerencsés, így lett a végleges változat „Tisztemnek súlya trónom” – hát ez is elég suta megoldás. („Végzetes teher, kínszenvedés az én fejemnek a korona” – így Csákovics Lajos nyersfordítása).

A szegedi bemutató, Pál Tamás vezényletével, a főbb szerepekben Bajtay Horváth Ágotával, Juhász Józseffel, Gyimesi Kálmánnal és Gregor Józseffel hatalmas siker volt, a Magyar Rádió felvette (a nyitány „eltolt” zárórészét rögtön a premier után újra rögzítették).

Különös érzés volt közel negyedszázad múltán ezt a Verdi-opust (a Mester hetedik operáját) ismét átélni, ezúttal hangversenyszerű előadásban, a tavalyi Salzburgi Ünnepi Játékokon (Salzburgi impressziók). És furcsa érzés volt most ezt CD-ről meghallgatni.

Véleményem csak minimálisan változott. Nem lehet nem észrevenni, hogy rövid idő alatt mennyit változott Anna Netrebko hangja (ne feledjük: egy évvel korábban még pazar Mimit énekelt Mozart városában!). Mezzoforte-forte tartományban keményebb lett, de megmaradtak a bársonyos pianissimók, a fantasztikus decrescendók. Nőtt a voce vivőereje, szerintem már ideális Carlos-Erzsébet. A Metes Macbeth-közvetítést nem láttam, de barátaim (és egy ellenségem is) dicsérték. És most olvastam a bejelentést jövendő Elzájáról…

Netrebko számomra – e felvétel alapján is – korunk par excellence Verdi-szopránja.

Lemezen kevésbé tetszett Francesco Meli (Carlo), mint a helyszínen. A hangmatéria imponáló, de éneklése monoton, alkalmaz ugyan dinamikai árnyalásokat, de feltűnő, hogy a kettősökben, együttesekben sokszor úgy bőg, mint a hajókürt, mintha félne, hogy társai „leéneklik”. Ám e koncert idején mindössze 33 éves, reméljük, az idő múlása majd árnyaltabbá teszi éneklését – és, ha semmi gubanc nem jön közbe, itt van bő évtized múlva egy potenciális Otello.

És akkor ismét Domingo, megint fogok kapni hideget-meleget, de le kell írnom: Giacomója hatalmas alakítás. Egyedül nála találom úgy, hogy teljes mértékben érzi, és érti a figurát. A hang persze nem a warreni, ruffoi, svédi, vagy akár Cappuccilli-féle bariton - ám majdnem intakt. Némi lebegést egyedül és időnként fortéban érezni.

Ha csak két rövid példára van idejük, hallgassák meg első felvonásbeli áriájának gyors részét „Franco son io, ma in core”, (első CD 15. szám), a Verdi-éneklés magasiskolája, vagy a II. felvonás hármasából „Compiuto é il rito”, (második CD 5. szám), Giacomo rövid ariosoját, „Comparire il ciel m’ha stretto”, első részében Domingo játszi könnyedséggel énekel, második részében szinte”harap” a hangja.

Több. mint adekvát Roberto Tagliavini Talbot szerepében, és a Philharmonia Chor Wien (karigazgató Walter Zeh).

Sajnos, a CD-felvétel még jobban kihozza a zenekari játék alkalmatlanságát. Természetes, hogy a Müncheni Rádiózenekartól nem várjuk el a Bécsi Filharmonikusok, vagy akár a Mozarteum zenekarának kvalitásait, de az együttes túl sokszor szól úgy, mint egy (rossz) katonazenekar, és ez érzésem szerint elsősorban a lélektelenül, mechanikusan dirigáló Paolo Carignani hibája – ismét felvetődik a kérdés, mi alapján szerződtet Salzburg dirigenst (és erre a produkcióra miért nem Pál Tamást?).

A felvétel elegáns papírdobozban, kísérőfüzettel (a darab keletkezéséről szóló esszével, a cselekmény ismertetésével, és négynyelvű librettóval) került kiadásra.

Ez a lemez nyilván sokkal több, mint egyszerű szuvenír azoknak, akik meghallgathatták a tavalyi előadások egyikét. Kérdés, hogy hol a helye a Giovanna d’Arco-diszkográfiában?

Meglepő, hogy Verdi e viszonylag ismeretlen operájáról több „élő” felvétel jelent meg, olyan művészekkel, mint Ricciarelli, Flaviano Labo, Mario Sereni, sőt, Karsten Steiger „Opern: Ein Verzeichnis aller Aufnahmen” című könyve szerint egy Serenissima elnevezésű cég publikált a Bécsi Operából egy 1985-ös „élő” Giovanna d’Arcot Gruberovával a címszerepben, de ennek nem találtam nyomát a Wiener Staatsoper archívumában. Talán egy Gruberova-fan több információt nyújt majd…

Sajnos, hangminősége okán csak raritás a RAI 1951. május 26-i előadásának felvétele, de még a gyatra technikán is átjön, Carlo Bergonzi első tenorista évében is milyen elegáns énekes volt már, hallható Renata Tebaldi hangszépsége, és impozáns a fiatal Rolando Panerai is (most október 17-én kilencven esztendős!).

A mű két videofelvételét láttam, de a Chailly-féle verziót túl régen, míg Bartoletti 2008-as dirigálását csak a Tubusról, így nem lenne fair ezekről nyilatkozni – abban bízom, hogy Búbánat hatalmas tapasztalatával és gyűjteményével kiegészíti majd ezt az írást.

Verdi Giovanna d’Arco című operájának etalon felvétele egyértelműen az EMI 1972-es lemeze marad, James Levine vezényletével, Domingóval (itt persze még mint Carlo), Montserrat Caballéval és Sherril Milnes-szel. Ezzel a klasszikus koronggal a DGG új kiadványa nem versenyezhet. Mégis, ha valaki szereti Verdit, javaslom, illessze be ezt az új változatot is gyűjteményébe, hiszen a Mester egy ritkán játszott, és talán még mindig felfedezésre váró fiatalkori művéről van szó, és az ezüstkorongocskák két nagyon nagy énekes, a közel csúcsformában lévő Netrebko és Domingo alakításait őrzik.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.