Bejelentkezés Regisztráció

Kommentár

Abbado 80

2013-06-26 08:38:58 Balázs Miklós

Claudio Abbado Az a hír járja, nem állja, ha maestrónak szólítják. Hogy miért, pontosan nem tudni, de sejtjük. Minden jel szerint híres-hírhedt „radikális demokratizmusa” nem engedi, hogy így helyezze őt már a puszta megszólítás is a többiek fölé – a muzsikusok vagy a közönség fölé. Holott ha valakinek, Claudio Abbadónak kijár ez a titulus. Különösen manapság, amikor oly sok a kiérdemesült hadastyán dirigens téblábol e jobb sorsra érdemes glóbuszon, mégis oly kevés az igazi Mester. Márpedig az olasz dirigens valódi mester, ha ingerli e fontoskodó címzés, ha nem, méghozzá a szó legnemesebb értelmében. Azaz nem pusztán megkérdőjelezhetetlen mesterségbeli tudása és irigylésre méltóan gazdag és tartalmas pályafutása révén dukál neki e rang, hanem mindenekelőtt az emberi tartása okán.

A milanói születésű Abbado egészen kis gyermekként még abban a kiváltságban részesült, hogy jelen lehetett Toscanini, majd Furtwängler próbáin a Scalában. S, mint a mesében, elhatározta, hogy ő is ezt akarja csinálni. Mármint: vezényelni egy zenekart, nagy, hosszú pálcával, és muzsikálni. De éppen nem azért, hogy a beosztottjai alázatosan maestrónak szólítsák, s elhalmozzák százféle érett babérral, azután ha alkalmuk engedi, megvetően összesúgjanak a háta mögött. Abbado kezdettől fogva megvetette a tirannusokat, beleértve a tirannus karmestereket is. Eredendően gyűlölte a tekintélyelvű irányítást, az egyeduralkodói zsarnokságot, elborzasztotta az a hangnem, ahogyan Toscanini, majd – némi szordínóval – Victor de Sabata kommunikált a nekik kiszolgáltatott zenészekkel. Az ifjú Abbado csodálta a nála két-három generációval idősebb karmesterek eredményeit, de megvetette despota, autokratikus munkamódszereiket.

Ő nem ilyen családból származott.

Apja, Michelangelo Abbado, egészen a XII. századig visszavezette a családfáját, egy Abbad nevű arab harcosig, aki egykoron a sevillai Alcazart építtette. Az édesapa maga is összekötötte életét a muzsikával: elhivatott koncertszervező volt, hegedűművész, továbbá hivatásszerűen foglalkozott zenetörténettel, amennyiben a Verdi Konzervatórium tanáraként viselt fontos hivatalt. Michelangelo Abbado elkötelezett antifasiszta volt, az új művészet lelkes támogatója, aki a világháború idején zsidókat mentett, amiért idejekorán Mussolini börtönében és kínzópadján találta magát. Claudio fia csorbítatlanul vitte tovább az apai örökséget: atyja nyomdokait követve maga is sokáig támogatta az Olasz Kommunista Pártot, s az ellenállás és a modern művészetek melletti tántoríthatatlan kiállása jeléül „Viva Bartók!” feliratokat mázolt milanói középületek falára.

Szülővárosának konzervatóriuma volt az első iskoláinak sorában, majd 1955-ben költözött Bécsbe, hogy nagy tervét, miszerint dirigens lesz, végbevigye. A legendás Hans Swarowsky karmesteriskolájában pallérozta tudását, s ez idő tájt alkalma nyílt a szakma legjobbjaival megismerkedni. Barátságot kötött az extremista osztrák zongoraművésszel, Friedrich Guldával, s csodálva hallgatta Bruno Waltert, Karl Böhmöt és Herbert von Karajant a Bécsi Filharmonikusok élén, s ha tehette, örökkön ott ült ezen idolok minden próbáján és előadásán a Musikvereinban vagy a Staatsoperban. A romlott bécsi társasági élet, a szemforgatás és a szüntelen intrika „kultúrája” kezdetben nyomasztotta, de erőt vett magán, és megtanult élni és érvényesülni a zene fővárosának hegyes tövisei között. Megismerkedett a nála csupán három évvel fiatalabb, vitathatatlan tehetségű indiai muzsikussal, Zubin Mehtával, akit azután maga mögé utasított az 1958-as Koussevitsky Karmesterversenyen. Korai bécsi éveiben többnyire csupán néhány Schilling csörgött a zsebében, általában vacsoraidő tájt jelent meg ismerősei lakásán, s nem lehetett benne biztos, hogy futja-e majd a következő havi lakbérre – mégis rendületlenül kereste a kiugrás lehetőségét.

Az 1963-as diadal, melyet a Dimitri Mitropoulos Versenyen aratott, ugyan hat hónapra New Yorkba szólította, de nem igazán lendített a karrierjén. A kiugrás esélye akkor találta meg, mikor felfigyelt rá a nagy Karajan, s felkérte egy salzburgi fellépésre (1966). Az immár a harmincas éveiben járó Abbado azonban volt olyan krakéler, hogy a kegyesen felajánlott Cherubini-mise helyett kikövetelje magának Mahler II. szimfóniáját. Nem volt könnyű meccs, de hajthatatlansága eredményre vezetett: zöld utat kapott.

A salzburgi Mahler-est dörgő sikert hozott, ami felkeltette a milanói Scala intendánsának érdeklődését. Általános meghökkenésre a harmincöt éves Abbadót 1968-ban kinevezték az intézmény zenekarának vezetőjévé, később az operaház művészeti igazgatójává. Nem pusztán egy jeles dalszínház élén találta magát, de a világ egyik körberajongott, ikonikus operaházát bízták rá. Suttogták, hogy politikai kapcsolatainak és a közismerten befolyásos olasz szakszervezetekkel ápolt jó viszonya segítette őt ebbe a kivételes pozícióba – hozzá kell tenni, ekkortájt bátyja, Marcello Abbado volt a milanói Konzervatórium igazgatója –, s mint általában, a pletykáknak nagyon is volt alapjuk. Abbado pedig meghálálta elvbarátai hathatós közreműködését. A Scala puccos patrícius közönsége ezután joggal érezhette úgy, hogy végérvényesen elveszik tőle szeretett színházát. Az új zeneigazgató által kikövetelt szervezeti és művészi változások csakugyan mélyrehatóak voltak: Abbado ugyan nem akarta fenekestül felforgatni a Házat, mindazonáltal új, korszerűbb fazont szabott a hagyományos, bejáratott daraboknak, s minden korábbinál nagyobb teret engedett az újító szellemű dalművek bemutatásának. S ami még ennél is fontosabb: növelvén az előadásszámot, meghosszabbította az évadot, csökkentette a helyárakat, kifejezetten munkások és diákok számára szervezett operaelőadásokat, sőt a társulatnak új játszóhelyeket keresett – például működő gyárak tágas üzemcsarnokaiba vitte el Verdi és Bellini muzsikáját. Abbado irányításának tizennyolc esztendeje alatt a Scala repertoárjára Ligeti, Berio, Nono és Penderecki művei kerültek föl, s olyan vendég dirigenseknek tapsolt a közönség, mint Barenboim, Ozawa vagy Carlos Kleiber. A pénzes-kiváltságos „operabarátok” belterjes elitklubja helyébe egy nyitott szellemű, plebejus teátrumot teremtett.

A másik nagy szerelem ekkortájt London lett Abbado számára: a Londoni Szimfonikus Zenekarnál már 1971-ben első vendégkarmesterré avanzsált, 1979 és ’87 között pedig első karmesterként szolgálta az együttest. Talán a legtöbb lemezfelvételét is az angolokkal készítette. De tárt karokkal fogadták Chicagóban is, Solti György zenekaránál, ahol ugyancsak első vendégkarmesterként számítottak rá a ’80-as években. A lemeztársaságok pedig szabályosan versengtek a kegyeiért: kezdetben a Deccánál (1966-tól), később a Deutsche Grammophonnál jelentek meg a munkái, s volt idő, amikor három nagy kiadó (DG, EMI, Sony) egyszerre kereste a szolgálatait. Milánó után az egykor félve rajongott Bécs operaháza is szélesre tárta a kapuit az olasz muzsikus előtt: 1986-tól 1991-ig a bécsi Állami Operát igazgatta Abbado.

Azután jött Berlin. Az újabb nagy, s ezúttal is váratlan fordulat.

Karajan 1989 nyarán meghalt, s Berlini Filharmonikusok vezetősége ősszel összeült, hogy az utódlásáról tárgyaljanak. A döntést a világ zenei közvéleménye lélegzetvisszafojtva figyelte. Riccardo Muti, a nagy honfitárs és ellenlábas, miután megszimatolta, hogy a nyugati szelek nem neki kedveznek, visszalépett a kandidálástól, így a legesélyesebb jelöltekként Lorin Maazel és James Levine nevei keringtek a bukméker-irodákban. (A pályázók közt volt még Bernard Haitink és Daniel Barenboim is.) Végül Abbado maga is meglepődött, mikor hírét vette, ő is versenyben van a felkérésért, mely a világ e kivételes zenekarának élére szólítja. A nyugat-berlini potentátok hathatós támogatása és a zenekar nagy vágya, hogy a hosszú és nyomasztó Karajan-éra után egy gyökeresen más időszak következzen a zenekar életében, eleget nyomott a latban, hogy az akkor ötvenhat éves Abbado – against all odds – fusson be győztesként, s legyen a nagynevű Berliner Philharmoniker zeneigazgatója. 2002-ig töltötte be ezt a pozíciót Abbado, s ez alatt kimondva-kimondatlanul a legnagyobb magasságokba szökött a hírneve és a reputációja, a berliniek pedig végleg maguk mögött tudhatták Karajan és a Reich lidérces örökségét.

Claudio Abbado széles körű megbecsülése máig töretlen, s a mester sokat tett és tesz is azért, hogy nimbusza még inkább emelkedjék: rendszeresen dirigálja az Európai Kamarazenekart, valamint a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekart, illetve az Európai Unió Ifjúsági Zenekarát, melyeknek életre hívásánál maga is bábáskodott. 2003-ban megalapította a Luzerni Fesztivál Zenekarát, mellyel nyaranta koncertezik a svájci üdülőparadicsomban, továbbá a közelmúltban egy bolognai székhelyű régi hangszeres együttest szervezett Orchestra Mozart néven. De bármelyik társulatát gondozza is, legyen az a professzionális berlini élcsapat vagy egy zsenge ifjúsági zenekar, Abbado mindig afféle primus inter pares, vagyis első az egyenlők között – pálcával a kezében és halk, bíztató szavakkal, évtizedes tapasztalat szülte tanácsokkal a nyelvén.

Nyolcvan évesen, túl egy súlyos rákbetegségen is töretlen lelkesedéssel dolgozik. A tekintet, mely a korai fotóiból sugárzik ugyanaz, mint ami a mai Abbado tekintetét jellemzi. Tisztán kiolvasható a szemeiből a tűz, a fáradhatatlan elhivatottság, a lelkesedés, a zene és a muzsikálás iránti olthatatlan szeretet. Az ő útja nem a lélektelen perfekcionizmuson, hanem a részvétteljes humánum, az együttérzés parancsán át vezet a kezdő taktustól a zárlatig, az eredettől a végkifejletig. Produkciói elegánsan rugalmasak, sosem túlfeszítettek, alkalmazkodóak, meleg hangúak, emellett bensőségesek és higgadtak, valamiféle puritán belső békét és nyugalmat közvetítenek. A megtett út szépsége, egyszerisége és varázsa kínálja Abbado olvasatainak igazi, elvéthetetlen vonzerejét. És egyfajta gyermeki, szinte kisfiús rácsodálkozás, mely egész művészetét jellemzi, s munkáinak őszinteséget, nemességet és mesterséges pátosztól és öncélú modorosságtól mentes eredetiséget kölcsönöz. Abbadónak alighanem nincsenek igazi titkai. Ha van titok, mindössze annyi, hogy Abbado, az ember és Abbado, a muzsikus nem különböznek, nem válnak szét egymástól. Interpretációiban egy mélyen szociális lény, egy gondolkodó, művelt, de sosem tudálékos elme hangja szólal meg, mely folyvást keresi az ösvényét a felszínre, mely a nagy zeneszerzők, Mozart, Schubert, Verdi vagy Mahler művein keresztül artikulálódik és mutat fel folttalan bizonyosságot egy szebb, emberibb világ felől.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.