Bejelentkezés Regisztráció

Opera

Pechszéria, vagy előre elrendelt szenvedéstörténet? (A Luisa Miller 1951-ből)

2012-08-21 08:56:24 - zéta -

A Luisa Miller 1951-ből VERDI: Luisa Miller

Giacomo Vaghi, Giacomo Lauri-Volpi, Miti Truccato-Pace, Duillio Baronti, Scipio Colombo, Lucy Kelston, Grazia Colarescu, Salvatore Di Tommaso
Orchestra Sinfonica e Coro di Roma della RAI
Mario Rossi

Warner
2564 66161-5

*

A Warner – készülve a jövő évi Verdi-bicentenáriumra – most újra elővette a fél évszázaddal ezelőtti különleges felvételsorozatot, melynek során nagyon rövid idő alatt a Maestro 17 operáját rögzítették a Cetra égisze alatt. Különös látlelet az 50-es évek első felének itáliai operakultúrájáról. A legnanoi csatáról már szóltunk néhány hónapja, most egy másik ritkább opuszt, a Luisa Millert tesszük nagyító alá.

A Luisa Miller előadás-történeti szempontból talán az egyik legpechesebb Verdi-dalmű. Az ún. középső korszak egyik bevezető operája (a Stiffelióval együtt), komponistánk legkiegyensúlyozottabb időszakában született. A színpadi alap a korábbi sok gyengébb tákolmány után ezúttal egy igazi remekmű, Friedrich Schiller mai napig színpadképes alkotása, az Ármány és szerelem volt. Mégis, az 1849-es bemutató viszonylagos sikere is csak néhány évre tudott lendületet adni az alkotásnak (Pesten alig másfél évvel később adták először), utána a többi Verdi-mű szép lassan kiszorította nemcsak a munkás hétköznapokból, de a ritka ünnepnapokból is.

Ez utóbbi tényt a zenészek (művelők és történészek) mai napig sem értik igazán. A Luisa Miller ugyanis nem átmeneti alkotás, hanem egy érett zseni aprólékosan kiérlelt remekműve. Verdi ebben az operájában viszonylag keveset kísérletezett, a korábban bevált eszközeit nagy biztonsággal kezelve dolgozta föl Schiller drámáját. A mű dramaturgiai színvonala pedig egészen kivételes Verdi addigi műveinek sorában, egyedül a Macbethéhez fogható minőségű. Dallaminvenciója alapján pedig az egyik legigényesebb operának minősül az életműben. Talán az utána követő RigolettoTrubadúrTraviata triász elképesztő sikere halványította el a Luisa Miller értékeit, de ez már a találgatás fölöttébb ingoványos területe.

A mű hosszú Csipkerózsika-álmát csak időnként szakították meg olyan futó epizódok, amikor valamely igyekvő dirigens műsorra vette, de ezen kísérletek általában elszigeteltek maradtak. Már az is sokat elárul, hogy jelen lemezünk rögzítésének idejéig, 1951-ig nem készült stúdiófelvétel a műről (élő is csak Karl Elmendorff egy 1944-es drezdai előadásáról). Ilyen előzmények után a jeles olasz karmester, Mario Rossi az említett Cetra-sorozat részeként vette védőszárnyai alá az addig lappangó remekművet.

Érdemes egyébként utólag rekonstruálni a Cetra korabeli szereposztási stratégiáját. Úgy tűnik, a cél a legszélesebb operai paletta bemutatása volt, amit már az is fémjelez, hogy a 17 operát összesen 11 dirigens vette lemezre, azaz a nagy többség mindössze egy, maximum két művel jelentkezhetett. Énekes szólisták esetében még nagyobb a szórás, ami néhol az üdítő változatosságot, máshol meg a színvonal jókora esését jelentette. Sajnos a Luisa Miller az utóbbi kategóriába került, ami tovább hosszabbította az alkotás elszigeteltségét. (A mű igazi újra-felfedezését végül az 1960-as évek közepe-vége hozta meg.)

A címszerepet egy bizonyos Lucy Kelston alakította, rettentő hullámzó színvonalon. Tudnunk kell, hogy a Cetra operafelvételeit akkoriban egyetlen nap alatt rögzítették. Hogy mi minden fért bele 1951. február 13-ába, azt hallhatjuk, de még azt is bizonyosan sejthetjük, hogy mi maradt ki. Kelston kisasszony ugyanolyan érdekes, fémes csengésű középregiszterrel rendelkezett, mint akkoriban egy másik díva, aki egyébként meghökkentő módon csak egyetlen felvétel (a Traviata) erejéig szerepel az említett jubileumi lemezsorozatban: Maria Callas. Persze a hasonlóság csak a középregiszter hangszínében van meg, a klasszikus szopránmagasságok elérésével Lucy Kelston hangja egyre szaporább vibratóval válik egyre élesebbé és egyre kellemetlenebbé. Áriájának („Tu puniscimi, o Signore”) kadenciája mai füllel vállalhatatlanul hamis és csúnyán összecsapott, Callas ilyet a legrosszabb korszakában sem engedett meg magának. A hullámzás túloldala, hogy egyes frázisokat olykor meghökkentő szépséggel fog meg, ilyenkor a hallgatóban felmerül: lehet, hogy pont a felvétel idején fogott ki irtózatosan rossz napot. (Ez a jóhiszemű felvetés megmarad feltevésnek, Lucy Kelstonnal ugyanis nem készült több felvétel.)

Luisa apját, az öreg Millert egy B kategóriás átlagbariton, Scipio Colombo alakítja. Lehet, hogy ő, mondjuk, a parmai színházban dicséretesen ellátta a hősbariton szerepkört, de ez a fapados hangadás, ez a szimpla hangszín egy lemezfelvételen (Tito Gobbi, Giuseppe Taddei és Ettore Bastianini kor- és fachtársaként) nem igazán tekinthető optimálisnak. És ez ezúttal nem annyira az énekes akarásán múlik, hanem sokkal inkább a genetikai adottságai nagyon is véges lehetőségein. Miller ebben az előadásban minden, csak nem lányát féltő apa, mert ilyen érzés a szimplán fölrakott dallamívekből egyáltalán nem rajzolódik ki a hallgató számára.

Az előadás nagy ászának a szervezők Giacomo Lauri-Volpi felléptetését gondolhatták egyik híresen nagy szerepében, Rodolfóként. Kevés patron sült el ennyire visszásan az operairodalom lemezfelvételei során, mint ez. Lauri-Volpi sokkal inkább hozza az ütődött olasz tenor szégyenteljes sztereotípiáját, mintsem a szerelméért halni kész ifjú figuráját. Ez az alakítás nem szól semmi többről, mint arról, hogy a tenorista milyen fantasztikus hangi képességek birtokában van. Tény, hogy a hangja páratlanul biztosan cseng, ritkán hallható könnyedséggel énekli át a legnagyobb együtteseket. (Mono felvételről lévén szó, ez különösen nagy dolog.) Lauri-Volpi öncélú alakításának legfőbb bizonyítékát a híres tenoráriában („Quando le sere al placido”) kapjuk, ahol frázisokon belül szélsőségesen és értelmetlenül trükközik piano és forte hangok váltakozó megszólaltatásával, majd „természetesen” egy falrepesztő magassággal zárja az amúgy lemondásról szóló áriát. Egyfelől elképesztő, hogy egy hatodik x-hez közeledő művész ennyire intakt hangon énekel, másrészt megdöbbentő az az erőszakos anakronizmus, amivel letarolja a szerző intencióit.

A két remek basszusszerepben, Walter gróf és Wurm (a név beszédesen „féreg” szót jelent) alakítójaként megint az olasz másodvonal mutatkozhatott be. Giacomo Vaghi és Duilio Baronti hozzák az átlagos szürke hangadást, alakításukat gyenge mélységek és sápadt magasságok szegélyezik. Ennek áldozatul esik néhány fantasztikusan megkomponált jelenet az előadás során.

Összegezve: ha lehet egy felvételre azt mondani, hogy a szereposztás a maga szerencsétlen módján eleve meghatározta a lemez (és a mű) későbbi karrierjét, akkor ez tökéletesen illik a Luisa Miller szóban forgó előadására. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a darabon végrehajtott húzások többnyire nem tettek jót a műnek. Jelentős részek maradtak el, fontos jellemrajzok maradtak ki.

Hogy mégis, mindezek ellenére fontos kiadványnak ítélem a Luisa Miller 1951-es lemezfelvételét, az kizárólag a dirigens Mario Rossi érdeme. Rossi mindent tud a középső Verdi-korszakról. Szenvedélyes és magával ragadó előadásmódja kivételessé teszi még ezt a zaklatott sorsú produkciót is.

A lemezt hallgatva pedig az operaszerető nagyközönség eltöprenghet rajta, hogy vajon egyedi pechszériának lehet a fültanúja, netán a darab előre elrendelt szenvedéstörténetének lett cselekvő részese?






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.