Pályák, szerepek VIII. – Egy igazán indulatos portéka: Faragó András

Nincs évfordulója, hiszen a kerek századikat három és fél éve bűnös módon elszalasztottuk (sajnos más is), s már 29 esztendeje nincs közöttünk. Pedig régi operabarátok ma is párás szemmel emlegetik legmarkánsabb alakításait, ezek közül számos a mai napig etalon, s ez sejthetően sokáig így is marad. Jelen sorok írójának operai eszmélése első másfél évtizedében volt nagy-nagy szerencséje élőben látni/hallani ezt a legendát, Faragó Andrást. Ezen cikkhez az utolsó lökést egy nemrégiben felfedezett lipcsei Walkür-előadás részletének hangfelvétele adta, helyesebben a felismerés: Úristen, ma letarolná a világot! Ehhez képest alig találni bármi információt az Operaház örökös tagjáról, egykori Kossuth-díjas művészéről.

„Tartok az indulat nélküli emberektől…” – mondta egy kései interjújában. Igen, Faragó András vállaltan indulatos művész volt, akkor is, ha – mint látni fogjuk – ez olykor nagyban hátráltatta karrierjét. Pedig megfontolt, mondhatni, spirituális gondolkodó volt, aki – nem tipikus énekesként – kevésszámú interjújában filozófiai mélységeket volt képest megfogalmazni.

Az énekesi lét számára mindent meghatározott. Már-már anatómiai aprólékossággal dolgozta ki szerepeit: „Nomen est omen: amolyan ’faragó’ fajta vagyok: mindig formálok, csiszolok egy kicsit minden szerepemen...” – vallotta 1969-ben. De nemcsak szerepeit, a mindennapjait is így építette fel. Pályáját elképesztő tudatossággal tervezte – ebbe még a korral, az áldott-szidott-belterjes Rákosi-Kádár-korszakkal vívott „harcait” is beleszámíthatjuk. Tegyük még ide ezt a fontos önvallomást, melyet Gách Marianne-nak mondott 1967-ben: „És az ars poeticám: nem váltom aprópénzre a hangomat. Nem haknizom, visszautasítom a könnyű pénzt, a könnyű dalokat. Csak olyan feladatot vállalok el, amely művészi és etikai emelkedés számomra.”

Tanítani való interjúiban a humora is minduntalan felcsillant: „Kijelenthetem: Faragó nem romlandó áru, erre garanciát vállalok…” mondta 1987-ben. Amikor erre a riporter, R. Szántó Judit visszakérdezett, hogy akkor miért látja olyan ritkán a kirakatban, így felelt: „Efelől ne nálam érdeklődjön, én a portéka vagyok, nem a kereskedő.”

Faragó András 1919 március 16-án született Budapesten. Családjáról keveset tudni, édesapja a két világháború között köztisztviselő volt (amit utóbb nem feltétlenül díjaztak). A polgári neveléshez tartozott, hogy zenét tanult, összesen 12 évig zongorázott. 16 éves kora után, a mutálás befejeztével fordult érdeklődése az éneklés felé. Érettségi után felvették a Zeneakadémiára (nota bene, jelentkezéskor Sarastro F-dúr áriáját énekelte), majd Walter Margit, s később dr. Sípos Jenő növendéke lett. Közben pedig jogot is hallgatott. Mégsem lett belőle dr. Faragó, mert az utolsó jogi szakvizsgáit már nem tette le. Viszont a Zeneakadémiát sem fejezte be, mert jött a II. világháború és behívták katonának. A harcokat végül katonaszökevényként bujkálva fejezte be.

A felszabadulás után András Béla Vígoperájánál jelentkezett meghallgatásra. A mára teljesen elfeledett Vígopera a Zeneakadémia mai Solti Kamaratermében működött. András (korábban Endre) Béla az 1930-as évek végén a Városi és a Nemzeti Színház karmestereként dolgozott. Karnagyként is jelentős lehetett, 1937-ben Ő mutathatta be Bartók Elmúlt időkből és Kodály Felszállott a páva c. férfikari műveit. 1941–1944 között a Kolozsvári Nemzeti Színházban vezényelt, s egyebek mellett Tamási Áron Énekes madár c. színművéhez szerzett kísérőzenét. 1945 után visszatért Budapestre. 1946–1949 között a Vígopera igazgatója és karnagya volt, később az Irodalmi Színpad (mai Radnóti Színház) zenei vezetője lett. A Vígopera 30 fős zenekarral a klasszikus operairodalom kamaradarabjaira specializálódott. A színpadképek felelőse Varga Mátyás volt, s olyan (később) neves énekművészek indultak itt, mint például Czanik Zsófia, Galsay Ervin, Gencsy Sári, Kishegyi Árpád, Mindszenti Ödön, Sándor Judit és Werner Mária. Vendégként rendszeresen felléptek olyan neves operaházi művészek is, mint Ernster Dezső, Gyurkovics Mária, Osváth Júlia vagy Svéd Sándor.

A Vígopera vezetősége helyesen ismerte fel, hogy a kisebb kamaraoperáknak az Operaház és a Városi (mai Erkel) Színház erre nem tud teret adni és ezt a hiányt próbálta „meglovagolni”. (Nagy kár, hogy később e kezdeményezés elhalt.) Donizetti, Mozart, Pergolesi és Rossini ismert dalművei mellett itt adták először hazánkban Schenk: Csodadoktor, Méhul: Kincskeresők, Kadosa Pál: A törvény is tévedhet és Rimszkij-Korszakov: Mozart és Salieri című operáját.

Faragó első színpadi szerepe a Don Pasqualéban egy néma inas volt, majd A sevillai borbély Őrtisztjeként és a János vitéz Strázsamestere énekes szerepében lépett színpadra. Az említett Rimszkij-Korszakov bemutatón pedig már Salieri főszerepét énekelte.

30 esztendős elmúlt, mikor a jó szimatú Tóth Aladár szerződtette az Operaházhoz. Későbbi legendás operájában, a Borisz Godunovban alakított egy kisebb szerepet (Székely Mihály volt Borisz), majd második estéjén, a Carmen új bemutatóján Zunigát énekelte (ekkor lépett először színpadra Melis György is). 1950-ben kapta meg először Monterone kicsi, de nagyon fontos szerepét a Rigolettóban (utoljára 1989-ben énekelte). Ugyanezen a tavaszon találja meg az első operaházi főszerep, Don Alfonso a Cosi fan tuttéban, a karmester Otto Klemperer volt.

Don Alfonsot Paolo Albiani követte a Simon Boccanegrában, a karmester megint világnagyság, Francesco Molinari-Pradelli. Ez már egy igazi harapós Faragó-szólam, remek kritikákat is kapott rá és két évtizedig gazdája lett. Az első évadjában összesen 13 szerepben mutatkozott be. A többségük kis feladat, de már volt főszerep is. Az Operaház égisze alatt eltöltött bő négy évtized alatt összesen 67 alakban lépett közönség elé.

Hangfaja basszbariton volt, ami egy viszonylag ritka, köztes hangi állapot. Nagy vonalakban azt láthatjuk pályatársaknál, hogy vannak énekesek szép számmal, akik a magasabb baritonfachban kezdik és később, az idő haladtával fokozatosan mélyül, súlyosbodik a voce, a pálya második felében jutnak el a mélyebb fekvésbe. Faragó viszont ezzel ellentétben már fiatalon nagy mélységeket tudott áténekelni, s idősen is megmaradt a csengő biztos magassága. (Ezekre csak két példa: a Főinkvizítornak lent nagy E-t kell énekelnie, míg Petúr bán híres Bordala végén az férfikarral [amúgy opcionális] egyvonalas G-t szólaltatott meg. A művész érdekes módon mindkét szerepet 1957 és 1988 között, azaz 38 éves korától 69 éves koráig tartotta repertoárján.)

Egy interjújában Faragó utalt is arra, hogy egy énekesnek 40 éves korára kell felérnie a csúcsra, maga nem siettette ezt a folyamatot, hanem tanult, tanult és tanult. Mérnöki pontossággal tárta fel, melyik szólam fekszik neki és azokat, amelyeknek realitását érezte, megtanulta. A bolygó hollandi címszerepét 39 évesen énekelhette el, de már évtizedekkel korábban tudta. Néha elővette, majd újra félretette. Ott voltak előtte a példák a hosszútávfutó énekesi pályákra, sorolta: Fodor János, Losonczy György, vagy Maleczky Oszkár, aki Faragó szerint 63 évesen volt a legfélelmetesebb Telramund. (Erről még negyvenes éveiben beszélt, majd látni fogjuk, a Sors milyen módon jelzett vissza.)

Érdemes még egy pillantást vetni testalkatára, mely igazolja, Faragó eleve énekesnek teremtődött. Markáns zömök, de nem alacsony, csontos testszerkezet, nagy koponya, széles arccsontozat jellemezte. Mintha az egész ember rezonáns felület lett volna. Énektechnikája ezen képességeinek kiaknázására épült. Ahogy a kései utód és jóbarát Berczelly István fogalmazott: „tökéletesen képzett hang volt, nagyon iskolázott voce. Sokat alkalmazott fejrezonanciát, ’beburkolta’ a hangját.” Markáns alkata nagyban szolgálta alakításait, rendkívül szuggesztív tekintet, szinte festői megjelenés. A ’60-as években divatos, széles pajeszt idős korában is büszkén viselte.

Tudatosan készült Wagner szerepeire, 11 hőst alakított életében a német Mestertől. Az elsőt, az Éji őrt a Mesterdalnokokból még Klempererrel, az első évad végén, de a többi főszerep volt. Tíz évvel később egymást követte A bolygó hollandi címszerepe, majd Wotan A Walkürből, épp, hogy elérte a maga által is kitűzött 40. életévét. Mindkettőt (a lehetőségekhez képest, mert a vasfüggöny aktívan működött) sokat énekelte külföldön is. A Hollandit idehaza több, mint két évtizedig, a Walkür Wotanját negyedszázadot meghaladóan tartotta repertoárján, mindkettőt addig, amíg a színház le nem vette a repertoárról (s az új bemutató idején a művész már nem volt az élők sorában).

Faragó Wagner-alakításai szempontjából sokat jelentett, hogy 1966-tól az a Lukács Miklós lett a direktor, aki élt-halt a német Mester műveiért. Hamarosan ki is tűzte a komplett Ring több évadon átívelő felújítását (ami akkor már több, mint két évtizede nem ment). A négyestés sorozat onnantól egészen Lukács igazgatói időszakában (azaz 1978-ig) folyamatosan ment. E döntésben közrejátszott, hogy az igazgatónak sikerült kinevelnie gyakorlatilag két szereposztásnyi énekesgárdát erre a rendkívüli feladatra, ez ilyen minőségben sem előtte, sem azóta nem jött össze senkinek. Lukács Wagner-előadásaiban oroszlánrésze volt (mások mellett) Faragó Andrásnak.

A Walkür Wotanja nagyformátumú alakítás volt, nemzetközi szinten is kimagasló. Amikor külföldi vendégművész lépett föl (pl. Ludmila Dvořáková, Ingeborg Zobel, Berit Lindholm, Ingrid Bjoner Brünnhilde szerepében) a pesti előadáson, Faragó mindig németül énekelte a szólamot. Alakítása a töprengő-tépelődő főisten figurájára épült. A szólam sosem okozott számára hangi nehézséget, minden energiáját a kifejezésre tudta fordítani. A szerep kezdetén, a II. felvonás elején Wotan súlyos dilemma elé kerül, mely az egész Ring talán legizgalmasabb jelenete: Fricka követeli tőle Siegmund bukását. Kettősükben, ebben a különös házastársi vitában rejlik minden Wotan-értelmezés kulcsa. Hogy mennyire nagyformátumú az énekes, miképpen tudja a főisten önmagán túlmutató konfliktusát ábrázolni.

Minden hangi és színpadi gesztusnak jelentősége van. Faragó nem az ügyeskedő-alkudozó uralkodót, hanem a világ iránt mélységes felelősséget érző főistent jelenítette meg. Akinek minden hangjából az aggódás csendült ki. Ez az attitűd jellemzi a kép második felét is, amikor Wotan „gyón” kedvenc leányának, Brünnhildének, megosztva vele a világ elbukása iránti aggodalmát.

A harmadik felvonásban haragvó főistenként jelenik meg, aki dühödten kéri számon lányán, miért nem teljesítette parancsát. Itt volt szükség Faragó elképesztő hangi töménységére, amivel a zenekari hangorkánt (s a Walkürlányok kórusát) is áténekelve rendkívül hatásosan mutatta be ellentmondást nem tűrő, félelmetes alakját. A művész a darab záróképében, Brünnhildével kettesben maradva fokozatosan engedett fel keménységéből, majd Wotan búcsúja hatalmas dallamívekkel, nagy hangon, de rendkívül puha dallamvezetéssel minden alkalommal katartikus lírai pillanatokat eredményezett. Nem véletlen, hogy a szerepet több, mint százszor keltette életre.

A következő Wagner-szerephez 1968 tavaszán jutott. A nürnbergi mesterdalnokok suszter-poétája abszolút testhezálló szólam volt. Ide tartozik, hogy híresen rossz viszonya volt az Operaház mindenható urával, Mikó Andrással, aki minden főszerepet foghúzva adott neki és sokszor tört borsot az orra alá azzal, hogy sikerszériáit megtörve elvett feladatokat tőle. Erre példa Hans Sachs szólama, melyet Faragó csak öt évig birtokolhatott Budapesten. (Hasonló helyzet alakult ki később a Kékszakállúval is.) A kiosztott, mások által elénekelhetetlen szólamokkal, XX. századi operákkal nem tudott vele kibabrálni, mert Faragó mindent elsőosztályúan teljesített. „Cserébe” a váratlan riposztjairól mindig híres művész rendszeresen nagyhangon kritizálta az egykori főrendező rendezési bakijait. Nyilván nem véletlen, hogy a nagy elismerést jelentő Kossuth-díj megérkezte pontosan egybeesett Mikó visszavonulásával.

A korábban említett új Nibelung gyűrűje-ciklus a már énekelt Walkűrön kívül új szerepeket hozott Faragónak: 1969-ben A Rajna kincse, majd 1971-ben a Siegfriedben énekelhette el Wotan szólamát. 1980-ban ehhez csatlakozott Hagen mélybasszus szólama Az istenek alkonyából, ami nemzetközi szinten is ritka (mert a nagy-nagy többség vagy Wotan vagy Hagen).

Nagyon érdekesen nyilatkozott Faragó Dalos Lászlónak Wagner-szerepeiről már a pálya késői szakaszában visszatekintve: „Nekem a legnehezebb a Siegfried Wotanja, a Vándor. És aki végigénekelte ezt a repertoárt, igazat ad nekem. A Siegfriedben ugyanis három torokállással kell énekelni. Az első kép: csupa tartott hang, majdnem basszus fekvés — istentelen magasságokkal. Az Erda-jelenet pokolian magas, és igen hangos ott a zenekar. Az egész szerephez egy basszus, egy basszbariton és egy bariton torok kell. Viszont A walkür Wotanja fáraszt a legkevésbé! A walkür egy-egy előadása után olyan friss vagyok, hogy akár még egyszer elénekelném az egészet.”

Az istenek alkonya idején a művész már túlhaladta 60. életévét, ami a hagyományos énekesi pályák esetén a visszavonulás időszaka. Ám a későn kezdő, lassan érő Faragó András számára ekkor nyíltak meg újabb és újabb ajtók.

1981-ben a felújításra már bezárt Operaház két-két koncertszerű előadásra újra fogadott közönséget (a színpad és a nézőtér ekkor még érintetlen volt). Áprilisban A Rajna kincse került színre két alkalommal. Jurij Szimonov karmester rábeszélte Faragót, hogy ezúttal ne Wotant, hanem Alberichet énekelje. Várnai Péter kritikájából idézzünk: „Az énekesgárdában Faragó András döbbenetes erejű Alberich-alakítása járt az élen. A valamikori Wotan hangi ereje teljes birtokában énekelt, s olyan szuggesztivitással, annyira sugárzó egyéniséggel, mint színpadi pályafutása során talán soha. Főszereplőjévé lett a Rajna kincsének; éreztük Alberich megalázottságát, hipertrófiás bosszú- és hatalomvágyát, kozmikus gyűlöletét. S ő volt az egyetlen, aki csúcsjeleneteiben becsukta a kottát. Teatralitás? Persze, hogy az. De az a fajta teatralitás, ami nélkülözhetetlen, amit a műfaj megkövetel.”

És még messze nincs vége a Wagner szerepek sorának, mert 1982-ben az Operaház új Lohengrin-produkcióra szánta el magát, amiben feladatot kapott a színház veterán basszbaritonja. Már elindultak a próbák, amikor menetközben kényszerűen változott a szereposztás, több szereplő kiszállt a produkcióból. A nehéz helyzetbe került Operaházat két lovagias művész mentette meg, nem is akárhogyan. Berczelly István és Faragó András vállalták azt a ritka bravúrt, hogy a mű két mély férfiszerepét Madarász Henrik és Telramund szólamát egymást váltva testesítik meg. Ha a színház ma 138 éves történetén végignézünk, ehhez hasonló megoldást nem nagyon találunk. A kettős premier karmestere Giuseppe Patané volt.

Faragó a bemutatón Telramund szerepét énekelte, éppúgy 63 évesen, mint az egykor ebben a szerepben általa példának hozott Maleczky Oszkár. A darab második előadásán már Madarász Henrik jelmezébe bújt. És így ment ez még három éven keresztül, összesen 19 előadást énekelt felváltva Berczellyvel. Fodor Géza a Muzsikában a premiert követően kicsit „megcsipkedte” Faragót, jelezve, hogy a szólam extrém magasságai már érezhetően nehezek neki. Néhány hónappal később egy „mezei” előadás kapcsán viszont kénytelen volt korrigálni (de ezt örömmel tette), mondván, hogy a művész addigra minden regiszterében birtokba vette a szerepet.

1983-ban Ferencsik János végre keresztülvitte régi tervét: négy évtizednyi szünet után bemutatta a Parsifalt. Faragó boldogan vett részt benne, a negatív hős Klingsor démoni szólamát énekelte.

Bár Faragót hangi és testi alkata a drámai repertoár irányába vitték, egyáltalán nem állt távol tőle a vígoperák világa, örömmel szerepelt bennük. (Többek között főszerepet énekelt Haydn: Aki hűtlen, pórul jár, Rossini: Ory grófja, Poldini: Farsangi lakodalom, Millöcker: A koldusdiák, Verdi: Falstaff c. operáiban, ez utóbbiban Ford szerepét.) Elképzelhetjük, hogy a súlyos drámai sorozatok között (mint pl. Kékszakállú, Hollandi, Wotan, Borisz vagy Főinkvizítor) milyen jól esett neki bolondozni egyet Ollendorf ezredes kupléját énekelve. A korabeli kritikák egyébként Ford alakításáról kivétel nélkül kiemelték szarkasztikus öniróniáját, mely bizony nem állt távol a művésztől. Hosszú évekig énekelte is a szerepet.

Faragó András pályája során kiemelkedően fontos volt néhány szláv alakítás. Elsőnek Borogyin Igor herceg c. dalművében kapta meg Galickij herceg szerepét. Előtte ezt a szólamot olyan „nagyvadak” kapták, mint Fodor János vagy Losonczy György. Már Wagner-alakításainál szóba került e két jelentős basszbariton neve, szerepkörük átvétele hosszú sorában első volt Galickijé 1951 őszén. A művész még csak két éve tagja az Operaháznak, de az előrelátó Tóth Aladár már elkezdte a „szoktatást” későbbi, igazi szerepköréhez. Galickij szólamának legjelentősebb része az első felvonásbeli, rendkívül karakteres bordal. Faragó szélsőséges hangsúlyozással tette a jelenetet még groteszkebbé. (Lehet, hogy ez is közrejátszott, hogy pár évre rá már Mefisztó szerepében tündökölhetett.)

Muszorgszkij két drámai alakja, Ivan Hovanszkij és Borisz Godunov szintén párját ritkítóan hatásos volt az előadásában. A Hovanscsina főhősét egészen fiatalon kapta meg Faragó, még 36 évesen. Ebben a szerepben is Losonczy és Fodor után következett, amikor 1955-ben debütálhatott benne. Később, 1972-ben új rendezésben került színre az opera. Faragó egész alakítását a gyötrődő, de mégis önző figura összetett ábrázolása jelentette. Ahogy Albert István kritikájában kiemelte, hogy a művész „nagy muzikális biztonsággal találóan érzékeltette az oligarcha elvakult kevélységét, s kalandor hatalmi vágyát.” Hovanszkij halálát elképesztő tömény drámaisággal mutatta be.

A pálya egyik csúcsaként aposztrofálható a Borisz Godunov címszerepe, melyet 1967-ben alakított először. Akkor ez egy menetközben történő beállás volt, az 1962-es – még Székely Mihály nevével fémjelzett – produkció új betanulása. Székely halálát követően Faragó lett a szerep első számú gazdája.

A figurával való következő találkozás váratlan helyen zajlott. Kertész István karmester 1956-ban hagyta el az országot, s egészen rendkívüli nemzetközi karriert tudhatott magáénak. 1972-ben, a Kölni Opera főzeneigazgatójaként vitte színre a Borisz ősváltozatát (egy 1928-as leningrádi előadást leszámítva) gyakorlatilag elsőként a világon. A mű rendezésére egy másik világnagyság, Jean-Pierre Ponnelle vállalkozott, aki díszlet és a jelmez felelőse is volt. Borisz korhű koronázási jelmeze 35 kg-ot nyomott és Faragó szerint soha nem érzett feszültség jellemezte a rendkívül intenzív próbákat. A helyi kritika pedig ünnepelte: „Faragó András Borisza emberábrázoló művészetével a cári trón félelmetes despotáját mutatta. Baritonja cári ridegséggel, uralkodóan hangzott és eggyé forrott szerepével.”

1976-ban azután az Operaház is elővette az ősváltozatot (de az abban nem szereplő lengyel képpel kiegészítve), természetesen Faragóval a címszerepben (a második szereposztásban Begányi Ferenc énekelte Boriszt), nagyszerű partnerekkel. Az előadás a színház egyik legerősebb produkciója lett, az énekes 1983-ig, amikor levették műsorról, összesen huszonhatszor öltötte magára a cár jelmezét. A premier elképesztő sikeréről egyébként rádiófelvétel tanúskodik. Az időszakra jellemző egyébként, hogy vendégként olyan világnagyságok is megfordultak néhány éven belül Boriszként Budapesten, mint Stefan Elenkov, Nikola Gjuzelev, Jevgenyij Nyesztyerenko, Nicola Rossi-Lemeni vagy Martti Talvela. Faragó pedig minden jelentős alakítást a nézőtérről is megnézett, bejárt a próbákra, igyekezett ellesni a titkokat. Alakítása ugyanakkor az idők során kialakult, rá, színpadi létezésére és hangi formálására leginkább jellemző stílusjegyeit tartalmazta.

Borisz-alakítása már kezdetektől, az első színrelépéstől fogva magában hordozta a keserűség, a zaklatottság, a belső tépelődés nyomait. Ez a dalmű során végig állandó kísérője marad, még gyermekével történő évődés idején (a monológ előtt) is jellemzi. Faragó hősét folyamatosan gyötri a lelkiismeretfurdalás, a művész látszólag kiszámíthatatlan (valójában nagyon is pontosan kidolgozott) kitörésekkel, szélsőséges hangi effektekkel operál. Borisz figurája az interpretációjában előbb apa és csak utána uralkodó. A szólam hangi szempontból jelentéktelen pillanata, amikor alamizsna osztogatás közben összetalálkozik Bolonddal, aki emlékezteti a cárevics meggyilkolására. Faragó alakításában ezen a ponton omlik össze igazán Borisz.

Hangi szempontból Borisz nagymonológja és a halála tett elképesztő hatást a közönségre. A monológban szinte hangszerszerűen kezelte a hatalmas dallamíveket, a jelenet csúcspontja a „mert lelkem vigasztalan”-frázis és az azt követő hatalmas csend. Crescendoja minden nagyzenekari hangzáson átjött. A drámai haláljelenetben, azon a ponton, amikor Borisz velőtrázóan felkiált („még cár vagyok!!!”), a kifejezés szinte felülírta a zeneszerzői szándékot, elhitette, hogy a látomásai ölik meg a cárt.

Faragó erős színpadi jelenlétére világít rá egy „hétköznapi” Borisz-előadáson történt hátborzongató eset. Az előjátékban a Koronázási jelenet kezdődött éppen. Ebben a rendezésben Borisz egy középső, 4-5 méter széles járásban, mint egy hídon kimegy egészen a rivalda elé, míg a nép két oldalról az árokból ujjongja a cár beiktatását. Azon az estén Faragó Boriszként, már talpig díszben elindult hátulról a grandiózus bevonulási zene kíséretével. Ekkor, valami súlyos technikai malőr következtében a zsinórpadlás tetejéről, kb. 12-15 méter magasról leszakadt egy ott tárolt hatalmas kereszt, egyike azoknak, amin egy későbbi jelenetben a keresztre feszített statisztákat „szegeztek” fel. Az állvány óriási puffanással, port felverve csapódott a színpad elülső részére. Az ügyelő már nyúlt is, hogy leeressze a függönyt, de keze megállt a levegőben. Faragó ugyanis változatlan lendülettel, a tőle megszokott nagy és ünnepélyesen lassú lépteivel haladt tovább a színpad eleje felé. Átlépett a földön heverő kereszten és elkezdte monológját. Hibátlanul végigénekelte a jelenetet, kiszórta a pénzt a népnek a rendezés szerint, majd a jelenet végén megfordult, ismét átlépett az akadályon és a következő lépés után elájult. De ekkor már nyugodtan jöhetett a függöny, mert véget ért a jelenet.

(A művész utólag azzal ütötte el az erről kérdezősködőket, hogy nem ért rá éppen kezdődő uralkodását ilyen jelentéktelen apróság miatt megszakítani. Egy másik alkalommal viszont elmondta, hogy menetközben kiszámította, hogy a súlyos kereszt olyan magasról a 9,81 m/s² gyorsulási erővel számolva vajon hány tonna erővel csapódott be előtte. Egyik válasz sem tipikus.)

Faragóról amúgy is számos szóbeszéd keringett, mennyire mélyen átéli szerepeit. Az egyik anekdota szerint beszállva egy taxiba a sofőr megkérdezte a mindig kifogástalan eleganciával öltözött (s talán ismerősnek tűnő) utastól, hogy kit tisztelhet benne? Faragó pillanatnyi gondolkodás nélkül válaszolta: „választhat a germán főisten és minden oroszok cárja között”. A történet szemtanúja, Faragó személyes ismerőse szerint ezt az adott pillanatban teljesen komolyan is gondolta.

Természetes, hogy a precízen tanuló, muzikális, nagy teherbírású és színpadilag szuggesztív művészt megtalálta a kortárs operajátszás is. Az ’60-as évektől kezdődően évente legalább egy új kortárs opera került színre, s ezekben szinte mindig akadt feladat énekesünk részére. S ahogy lenni szokott, egyik feladat behúzta a másikat. Szokolay Sándor nyilatkozta is, hogy öngyilkosság lett volna nem gondolkodni benne és a Vérnász hatalmas sikere után már Faragóra gondolva alkotta újabb hőseit. (Szerepelt még a Hamlet, a Sámson és az Ecce homo c. operáiban is.)

De az egész kortárs operai sorozat igazából a Kékszakállúval indult. Bartók Béla operáját 1961 májusában énekelte először. Akkor A kékszakállú herceg vára már túl volt a hazai elismertségen. (Az 1918-as bemutató nem igazán hozta azt meg, Sergio Failoni 1936-os felújítása kellett az átütő sikerhez.)

A címszerep szinte Székely Mihály privilégiuma volt, az ősbemutató címszereplőjén, a rég visszavonult Kálmán Oszkáron kívül egyedül Fodor János énekelte rajta kívül a szerepet egészen 1961-ig, pedig az opera folyamatosan műsoron volt 1936 óta. Judit szerepén már többen osztoztak. Az 1961-es új betanulás karmestere a mára teljesen elfeledett Tóth Péter volt (1967-ben elhagyta az országot), s Judit szólamát ekkor énekelte először Szőnyi Olga. Talán nem született ennél ideálisabb páros Bartók operájára. A tépelődő-töprengő, belső gondolataival viaskodó férfi és az egyszerre szende, ugyanakkor kacér, de tetterős nő. Ugyan addigra már Székely és Palánkay Klára jóvoltából külföld is kezdett barátkozni a művel, a nagy nemzetközi áttöréshez kellett ez a fiatal páros. Faragó 42, Szőnyi 32 éves volt ekkor.

Innentől kezdve, ha a világon bárhol szóba került Bartók operája, évtizedekig ők jutottak a koncertrendezők eszébe.

Varsóban, Londonban (több ízben is), Edinburghban, Párizsban, Luzernben, Rotterdamban, Chicagóban, New Yorkban, Salzburgban, Stockholmban, Bécsben, Wiesbadenben, Berlinben, Montrealban, Washingtonban énekelték közösen, s valószínűleg a sor messze nem teljes. Clevelandben akkora sikerük volt, hogy díszpolgárrá választották őket. Karmesterük volt mások mellett Kertész István és Doráti Antal is. De énekelt más Juditokkal is: Prágában például Kovács Eszterrel, míg Antwerpenben egy holland énekesnő, Athénban Eszenyi Irma, más alkalmakkor olykor Palánkay Klára és később Kasza Katalin is volt a partnere.

Feuer Máriának 1969-ben így vallott a szerepről: „…én Kékszakállú alakját, énekes megformálását sötétnek, hősi színezetűnek képzelem, s véleményem szerint az a hősbariton-alkat tudja jól megszólaltatni, aki Wotannak is ideális. Theo Adamnak például kiválóan illenék ez a szerep.”

Ugyan évtizedekig Faragó járta a világot a Kékszakállúval, az Operaház a ’70-es évektől szép lassan leválasztotta a szereptől. Ez rosszul esett a művésznek, de tudta az okokat és csak néha lázadt ellene.

A Kékszakállún kívül számos klasszikus magyar szerep is megtalálta. Erkel hősei szép sorban, A Bánk bánban volt Sólom mester, Biberach és II. Endre, majd 1957-től több, mint három évtizeden keresztül Petúr bán. A Keserű Bordal utánozhatatlan keserűsége generációknak máig az Ő hangján csendül fülébe. Ehhez társult a Brankovics György félelmetes-fájdalmas címszerepe (mint amolyan Borisz-előkép) és a pálya végén, a 60. életévében megkapott Gara nádor a Hunyadi Lászlóból. Olyan hátborzongatóan még sosem szólt az a darab végi felszólítás, „Sújts bakó!”, mint Faragónál. Magyar alakításainál fontos még megemlíteni a Székelyfonó Kérőjét, melyet hosszú ideig nagy sikerrel alakított.

Egyszer megkérdezték, melyik a kedvenc szerepe és általános meglepetésre nem az eddig említett klasszikus hősök valamelyikét választotta, hanem egy sok énekesnek „muszájfeladatot” jelentő alakot: „Az intellektuális, elvont, logikus szerepeket szeretem, mint amilyen Wozzeck volt.” 1964-ben kapta meg s rettentően sajnálta, amikor lekerült a műsorrendből.

De ugyanabban az interjúban mondott egy „nemszeretem szerepet” is: Escamillot a Carmenben, melyet ugyan 1958-től két évtizedet meghaladóan alakított. Ezt így indokolta: „A szimpla szerepek, amelyekben csupán az éneklés, az önmutogatás fontos, azok nem valók nekem.”

Voltak viszont kiemelkedő és sokszor megélt Mozart-alakításai: Guglielmo a Cosi fan tuttéban, Figaro a Figaro házasságában, s az Öreg pap A varázsfuvolában. Az egyéb német szerepek közül nagyon erős jelenléte volt a Fidelio Pizarrojaként, melyet hosszan énekelt, több, mint két évtizedig. Sajnos R. Strauss Saloméjából az igazán testhez álló Jochanaan érthetetlen módon elkerülte, pedig a mű sokat szerepelt az Operaház színpadán.

Faragó sokoldalúságának titka a tanulás volt. Maga így magyarázta: „Mindenkinek azt tanácsolom: nagyon, nagyon, a gyötrődésig készüljön fel minden szerepből! Annyi teher nehezedik a művészre egy három-négyórás szereplés közben! Legelső kötelessége, hogy félelmetesen tudja a szerepet. A saját érdekében. Nekem az a legnagyobb önvédelmem, hogy istentelenül tudom minden szerepemet. Szinte oda-vissza. Másként hogyan tudnék közben embert ábrázolni?! Csak akkor lehetek a színpadon görcstelen, ha az anyagnak teljesen birtokában vagyok. Ha csak egyetlen hang miatt fél, szorong az énekes az előadás alatt, máris lebénul…”

Faragó András önsorsrontó temperamentumáról szólt az első amerikai színpadi fellépés. A Metropolitan előszobájának tekintett Philadelphiában énekelte A walkür Wotanját olyan illusztris nevek társaságában, mint Jon Vickers (Siegmund), Régine Crespin (Sieglinde), Anita Välkki (Brünnhilde) vagy Mignon Dunn (Fricka). Wotan a második felvonás elején, egy zeneileg rendkívül összetett jelenetben lép először színpadra. Az első felvonás utáni szünetben egy bőbeszédű hölgy rontott be az öltözőjébe mindenféle biztosítási papírokat lobogtatva. Faragó a kottájába mélyedve jelezte, hogy nem érdekli, s amikor a hölgy továbbra is csak mondta a magáét, egyetlen szó nélkül kitette-lökte az ajtón kívülre. A vele egy öltözőben készülődő Vickers csak a nagysikerű előadás után mondta neki, hogy ez rossz ötlet volt, mert az illető szervezi az aktuális MET-turnét ugyanebből a darabból. Persze, ki is maradt, a fantasztikus kritikák ellenére is.

Verdi számos baritonhőse magasabb fachra íródott, így többségük elkerülte Faragót. A Simon Boccanegra negatív hősét, Paolo Albianit már említettük, ahogy a lóvá tett Fordot is, a Falstaff második baritonját (másodiknak mondjuk, pedig van neki egy elképesztő monológja). A legintrikusabb Verdi-hős címe viszont kétségkívül Jagoé, melyet 1960-ban kapott meg. Ekkor debütált a címszerepben Simándy József is. Egy bő évtizedig énekelhette.

A legjelentősebb Verdi-szerepe a Don Carlos Főinkvizítora volt, melyet három évtizeden túl énekelt, úgy, hogy a darab szinte végig műsoron volt. Ez a szerep is Fodor-Losonczi „hagyaték” volt. Már 1957-ben megkapta, s amikor egy évvel később a színház a legjobb erőivel a moszkvai Bolsojban vendégszerepelt a Don Carlossal, már az ifjú titán énekelte az idős főpap szólamát mind a négy este. A Főinkvizítornak két kisebb, de fontos jelenete van és egy hatalmas kettőse II. Fülöppel. Micsoda kettős, egyszerre a mű lélektani és mértani középpontjában! Ebben a duettben Verdi már szakított a hagyományos kettősök sztereotípiáival, a dallamfűzés másodlagos (a legjelentősebbeket a mélyvonósokon halljuk), a két basszus között elképesztő harc dúl. Durva párbeszéd arról, ki a világ ura. Mindez hangban is, hatalmas dallamívek, nagy mélységek és csúcsmagasságok egyaránt szerepelnek mindkét fél „eszköztárában”. Semelyik színház nem engedheti meg magának, hogy a szerep rövidsége okán comprimariora bízza a Főinkvizítor szólamát. (Arról az említett 1958-as moszkvai vendégjátékról készült egy elképesztő hangfelvétel, igazolja, hogy nem véletlenül mondták azt az időszakot második aranykornak.)

A Főinkvizítornak két oktávon túli szólamot kell igen intenzíven megszólaltatni ebben a jelenetben, melyben bizony lebirkózza az uralkodót. Fülöp is a rendkívül nehéz zárófrázisban két oktávot énekel, miközben azt bizonygatja (magának), hogy nem hagyja, hogy az egyház meghajlítsa derekát. A kettős hatalmas harc és ott dől el nemcsak az ország és a nép, de Carlos és Posa márki sorsa is. Faragó közel száz alkalommal énekelte a szólamot. Külön öröm lehetett a hazai operabarátoknak, amikor olyan nevekkel zajlott a nevezetes duett, mint Ernster Dezső, Nikola Gjuzelev, Cesare Siepi, Alekszandr Vegyernyikov vagy Jevgenyij Nyesztyerenko. Ezek a pillanatok a dalszínház aranylapjait jelenthették. Nem véletlenül fogalmazott Abody Béla Nicola Rossi-Lemeni 1959-es vendégfelléptéről: „Faragó András igencsak próbára tette partnere formálását: érződött a nagy pillanat, hogy mekkora erők csapnak itt össze és mekkora egyenrangú erők.”

Idekívánkozik még Kőháti Zsolt jóval későbbi, 1984-es elemzése: „Mellőzte a szerephez tapadó alapvető manírt: úgy tudott vak lenni, hogy nem hadonászott a láthatatlan tárgyak idegen birodalmában. Külső vakság helyett belső elvakultság sugárzott róla; testi fogyatékosságát inkább leplezte: tapogató kezei - imára kulcsolódtak…”

Híresen szókimondó ember volt, de mégis sokszor tudott előre gondolkodni. Számos megszólalásában találta fején a szöget, akár műről, akár komponistáról, akár szerepről beszélt. Vátesznek bizonyult ezzel az 1969-ben hangoztatott véleményével is: „A mai operaelőadásokon nem a zene az elsőrendű tényező, hanem a színpad. A produkciók az akrobatika felé tolódnak el, s a szó szoros értelmében „produkcióvá” válnak. Azelőtt hangjának árnyalatával, énekének differenciálásával ábrázolt elsősorban az énekes, ma egyre inkább a látványosságok, a színészi alakítások javára billen a mérleg. S éppen ezért a fiatal énekesek sem tartják fontosnak, hogy muzikális képességeiket fejlesszék, hogy legalább egy hangszeren megtanuljanak valamennyire játszani, úgy érzik elég, ha a rendezőre bízzák magukat.”

Ha Faragó pályáján végigtekintünk, megállapíthatjuk, hogy ugyan par excellence Wagner-énekes volt, de ugyanígy kiemelkedőt alkotott a számára kijutott Verdi-operákban, Mozart-operákban, szláv operákban, magyar operákban, régiben és modernben egyaránt. Bár szinte azt mondhatnánk, Wagneren kívül szinte minden kakukktojásnak bizonyult számára, a zeneirodalom egészét mégis hihetetlenül otthonosan lakta be. És amikor azt gondoltuk, hogy nem fog már újat mutatni, akkor jött a legnagyobb kakukktojás: Scarpia.

Puccini kevés fontos baritonhőst alkotott, de ezek elkerülték Faragót. Sokáig úgy tűnt, hogy a pálya első éveiben kapott két kisebb szereppel (A pillangókisasszony Bonzojával és a Bohémélet Schaunard-jával) le is zárult a kapcsolata az olasz Mesterrel. Faragó – nem tipikus énekesszokás – rendszeresen járt előadásokra. És amikor rövid idő alatt már a harmadik Toscán bukkant fel nézőként, sejthető volt, hogy a 66. életévében járó énekes készül valamire, de Scarpia még a bennfenteseknek is valószínűtlennek tűnt.

1984 egyik forró júniusi estéjén énekelte először a szerepet Rohonyi Anikó és Karizs Béla partnereként, a következő évadban ezt még tíz előadás követte. A címszerepben Rohonyin kívül többször az akkor már világsztárként hazalátogató Sass Sylviát láthattuk-hallhattuk, de Misura Zsuzsa is többször énekelte vele.

Abszurd dolog ennyi idősen megkapni ezt a főszerepet (szinte biztosan Guinness-rekord a maga nemében), s nyilvánvaló, hogy legtöbbet mi nézők vesztettünk a megelőző évtizedekben. Fodor Géza hosszú elemzésében ugyanerre jutott: „Egyszerre megvilágosodik, aminek legalább huszonöt éve nyilvánvalónak kellene lennie, hogy ő volt a Losonczy György és Svéd Sándor utáni korszak legplauzibilisabb Scarpiája.” Faragó (sejthetően) hosszan kicsiszolt szerepfelfogással érkezett a Sant'Andrea della Valle templomba. Nagyformátumú zsarnok és kéjenc, akinek minden mozdulata a birtoklást és annak élvezetét sugallta. A második felvonásban lerohanja Toscát, még a látszatra is alig adva, a mohó vágytól űzve. Finom és kidolgozott gesztusrendszerrel jelzi hatalmát, s hogy abban a világban nem mondhat ellent senki sem. Fölényes, félelmetes és mindez végtelenül természetes is. Ismét Fodor Gézával szólva: „Faragó Scarpiája többé válik erős hatású, de egyszerű képletnél, amitől emberi lény lesz, rémes, de az ellentmondás belopott mozzanata, a végső átláthatatlanság jóvoltából érdekes és paradoxul vonzó emberi lény. S ez az, ami némileg kárpótol annak az utolsó nagy „csavarnak" a hiányáért, amellyel Puccini és a szerep legnagyobb megformálói a félelmetesség lenyűgöző erején túl is minden józan megfontolásunk ellenére a figura rabjává tesznek bennünket: hogy ugyanis e szadista grand-seigneur valamiféle perverz — s nem kevéssé erotikusán motivált — vonzalmat ébreszt bennünk…”

Faragó András kései Scarpiája világított rá a hosszú művészpálya legvégén, hogy mi minden lehetett (volna) még abban a bizonyos tarsolyban. Ugyan a magyar operai vezetők zöme igyekezett a művészt helyén, nagyságrendjéhez mérten kezelni, de így megsejtettük, micsoda lehetőségek mehettek így is veszendőbe!

Az operai életén túl Faragó András gyakori közreműködője volt a hazai koncertéletnek is. Bach János- és Máté-passiói, Haydn Évszakokja, Teremtése (pl. Igor Markevitch vezényletével), Beethoven IX. szimfóniája, Berlioz Rómeó és Júliája, Kodály Budavári Te Deumja számos előadásán szerepelt biztos muzikalitásával. Ha viszont csak egy szólamot lehetne mondani, amiben maradandót alkotott, az biztosan Bartók Cantata profanája lenne, melyet három évtizedig énekelt, a mai napig utolérhetetlen etalonként.

Az életpálya tanulságait nehéz utólag megfogalmazni, talán nem is feltétlenül szükséges, hiszen maga a művész is az örök megújulást, az elérhetetlen hajszolását tűzte ki célul. Ahogy ötvenévesen megfogalmazta: „Mert olyan útra lépett az ember, ha ezt a hivatást választotta, amelynek sosem lehet a végére érni. Egy alakítás sosem lehet tökéletes, csak a vágy él bennünk…”

A fotókat a OPERA Archívumától kaptuk, köszönet érte!

Faragó András szerepei a Magyar Állami Operaházban