Kis Nagy Ember – Ramón Vargas Debrecenben

2022. május 5.
Debrecen, Kölcsey Központ

Mozart: Figaro házassága – nyitány
Mozart: Don Giovanni – Il mio tesoro intanto
Donizetti: Alba herceg – Inosservato penetrava… Angelo casto e bel
Verdi: A végzet hatalma – nyitány
Verdi: A két Foscari – Dal più remoto esilio… Odio solo, ed odio atroce
Ponchielli: Gioconda – Cielo e mar
Donizetti: Don Pasquale – nyitány
Cilea: Az arles-i lány – È la solita storia del pastore
Puccini: Manon Lescaut – Intermezzo
Puccini: Tosca – Dammi i colori… Recondita armonia
Rossini: A sevillai borbély – nyitány
Leoncavallo: La Mattinata
Cardillo: Core ’ngrato – nápolyi dal

Ramón Vargas – tenor
Győri Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Pier Giorgio Morandi

A világjárvány okozta korlátozottságok elmúlta után lassan kezdjük észlelni a helyzettel járó pozitív tapasztalatokat is. Az online színházi és koncertközvetítések dömpingje után ma már világosan látjuk, hogy ezek sovány kényszermegoldások voltak, hiszen az előadóművészet egyik lényegét, a közönség és a művész találkozásának lehetőségét nélkülözték. Kétségtelen, hogy nagyon kényelmes és biztonságos dolog otthon, fotelben ülve hallgatni egy hangversenyt, de ez mégsem vetekedhet az élmény közvetlen befogadásának lehetőségével. A Bartók Tavasz jóvoltából a debreceni Kölcsey Központ színpadán vendégeskedő világhírű tenor, Ramón Vargas minapi operaestje legalább is ékesen bizonyította előbbi állításunk valódiságát.

Az operagálák műfaját sokan nem szeretik, hiszen ilyenkor a különböző áriák, jelenetek összefüggésükből kiszakítva, kimazsolázva szólalnak meg. De míg egy énekes egy átlagos operaelőadás során legfeljebb 2-3 áriát énekel, itt ez a szám akár akár tízre is emelkedhet. És, hát ki ne szeretné halmozni az élvezeteket? Közben, míg a szólista szusszan egyet, a kísérő zenekar és karmestere lehetőséget kap egy-egy nyitány, vagy intermezzo eljátszására, így ők is részesülhetnek valamicskét a dicsőségből.

A Bartók Tavasz országos program keretében Debrecenben vendégeskedő Győri Filharmonikus Zenekar művészeit a legnagyobb dicséret illeti. Felkészülten, érzékeny muzikalitással kísérték világhírű szólistájukat, időnként megkapóan szép hangszínekkel örvendeztetve meg a publikumot. Pier Giorgo Morandi személyében nemzetközileg ismert, tapasztalt operakarmester állt élükön. A dirigens alapos műismerettel, precizitással és igazi olasz temperamentummal irányította muzsikusait. Nehéz eldönteni, hogy önálló zenekari számaik érzelemgazdag előadásával, vagy inkább az áriák kifogástalanul alkalmazkodó kíséretével járultak jobban hozzá az operaest sikeréhez.

A hatvankét éves, mexikói születésű Ramón Vargas több, mint három évtizede tartozik a nemzetközi élvonalba, ezalatt bejárta a világ valamennyi jelentős operaszínpadát. Csupán a number one-nak számító New York-i Metropolitan Opera deszkáin 223 alkalommal énekelt főszerepet. Papírforma szerint a tenorok között már nem számít csikókorúnak, de teljesítménye révén mégsem volt szüksége a közönség jótékony elnézésére. Természetes, hogy hangja némileg veszített korábbi fényéből, de énektechnikai perfekciója, műsorválasztásának tudatossága, művészi önismerete és ígényessége olyan erejű produkciót eredményezett, mely csak ritka pillanatokban születik meg. Megnyilvánultak Vargas személyiségének további vonásai is: a természetesség, az erős koncentrálás képessége és a maximális felelősségvállalás. Tapasztalatom szerint minél magasabb szinten gyakorolja hivatását egy művész, annál inkább emberi karaktere válik érzékelhetővé. Ramón Vargas esetében is igazolódott ez az állítás.

Mozarttal indult, Donizettivel folytatódott a program, melyben szerencsésen váltakoztak a ritkaságok és a népszerű operarészletek. Utóbbiak közé tartozott Ponchielli Giocondájának, Puccini Toscájának, illetve Cilea Az arles-i lány című operájának egy-egy áriája. A koncert vége felé a szokásoknak megfelelően könnyedebb dalok is megszólaltak, melyek óhatatlanul előre vetítették a ráadások lehetőségét is. Vargas dicséretes önismerettel lemondott a kipréselt magas cékről és egy elcsépelt „Nessun dorma”-val járó olcsó sikertől, helyette az igazi magasrendű bel canto kultúrából adott példát. Tulajdonképpen nem is érdemes szakmai elemzéssel magyarázgatni teljesítményét, mert művészi alázatával, kisugárzó emberségével olyan atmoszférát teremtett, mely a legnagyobbaknak is csak ritkán sikerül. Az egyébként meglehetősen fegyelmezett debreceni közönség az első negyedóra után egyre erősödő bravózással, majd legvégül felállva ünnepelte Ramón Vargast és partnereit.

Ez a „standing ovation” azonban szívből jövően őszinte köszönetnyilvánítás volt, nem pedig a közönség saját nagyszerűségét ünneplő álságos gesztusa, mely manapság a nyugati világban egyre gyakoribb. Ramon Vargas egy művésztől elvárható legnagyobb dolgot művelte: derűt varázsolt az arcokra. Bizonyára jó pár év el fog most telni, amíg újra ilyen közösségteremtő élményben lesz része a debreceni publikumnak.