A fájdalom stációi szélsőségek nélkül – az új Parsifal az Operaházban

Magyar Állami Operaház
2022. április 23.

RICHARD WAGNER: Parsifal

Amfortas - Kálmándy Mihály
Titurel - Rácz István
Gurnemanz - Palerdi András
Parsifal - Kovácsházi István
Klingsor - Szemerédy Károly
Kundry - Szántó Andrea
1. apród - Zavaros Eszter
2. apród - Fürjes Anna Csenge
3. apród - Kiss Tivadar
4. apród - Bartos Barna
I./1. viráglány - Horti Lilla
I./2. viráglány - Megyimórecz Ildikó
I./3. viráglány - Sahakyan Lusine
II./1. viráglány - Fodor Beatrix
II./2. viráglány - Brindás Boglárka e.h.
II./3. viráglány - Heiter Melinda
Parsifal anyja / Egy hang - Németh Judit
1. grál-lovag - Mukk József
2. grál-lovag - Káldi Kiss András
A fiatal Parsifal - Taba Benjámin
A gyermek Parsifal - Baranyai Apor
Viráglányok - Barabás Anita, Egyed Bea, Fehér Laura, Rovó Virág, Temesvári Zsófia

a Magyar Állami Operaház Zenekara, Énekkara és Gyermekkara
vez. Kocsár Balázs

A frissen átadott Operaház épületében egymást érik a bemutatók, Nagypénteken a már korábbról halasztott Wagner-premier, a Parsifal került a nagyközönség elé. A darab Magyarországon különös ívet futott be, röviden érdemes is felidéznünk.

Mint köztudott, Wagner rendelkezése nyomán az ősbemutatótól egészen 1913 december 31-ig egyedül Bayreuthban lehetett előadni (jogtisztán) a magasztos ünnepi színjátékot, ahogy szerzője nevezte. A tiltást követő első napon, 1914. január 1-én a budapesti Népopera mutatta be az – akkor még regnáló – Osztrák-Magyar Monarchiában elsőként Wagner dalművét. A Királyi Operaház ugyan korábban szintén meghirdette az előadást, de idővel lemondtak róla. Ekkor lépett a képbe Márkus Dezső karmester, a Népopera megalapítója és direktora, aki nagy lehetőséget látott a darabban. A korszak lehető legjobb szereposztását rakta össze, s éjt nappallá téve próbáltak. Márkus emberi nagyságát dicséri az is, hogy a négy hónapos próbaidőszak végén nem maga vette kezébe a vezénylő pálcát, hanem egy fiatal agilis karnagyra, bizonyos Reiner Frigyesre bízta a feladatot. (Vajon ki tenne ilyet mostanában?)

Az Operaház így csak 1924 nyarán mutatta be a dalművet, amit 1944-ig folyamatosan műsoron is tartottak, 59 előadás került közönség elé. Ezután hosszú szünet következett. A darabot Csipkerózsika-álmából Ferencsik János keltette fel, 1983-ban. A darab Mikó András rendezésében (erősen Wolfgang Wagner 1975-ös bayreuth-i produkciójára emlékeztetően) összesen 91 előadást élt meg, az utolsó 2018-ban ment.

Fontos állomása még a hazai Parsifal-történetnek a Művészetek Palotája, ahol épp e mű előadásával indult el a Budapesti Wagner Napok 2006-ban. A Fischer Ádám vezényelte produkció Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna rendezésében (eddig) utoljára 2017-ben ment. A szándékoltan eszköztelen rendezés egyszerű és átlátható világa és a minőségi zenei tálalás hatalmas sikert aratott, sokat tett hozzá a mű hazai népszerűségéhez.

Egy újabb rendezéssel jutottunk el a mához, az Operaház eleddig harmadik Parsifal-produkciójához, amit Almási-Tóth András, a dalszínház művészeti vezetője jegyez. A rendező érezhetően szakítani kívánt a korábbi operaházi képes mesekönyvszerű felfogással. Munkája sejthetően a mű összetett szimbólumrendszeréhez csatlakozva próbált utat mutatni, ugyanakkor számos ponton ellentmondott annak. Azért sejthetően, mert mindez a színpadon csak mérsékelten volt egyértelmű, ráadásul egy halom olyan szimbólum is felbukkant, mellyel még az elmélyült wagnerianus sem tud mit kezdeni.

És hát valljuk meg: Wagner nem adott szabad kezet az utókornak a mű értelmezésében, másképpen szólva jól szájába rágta, mikor mivel és mit szeretne kifejezni. Ezt Almási-Tóth finoman szólva többnyire figyelmen kívül hagyta. Nézzünk is rá egy jellemző példát:

Az I. felvonás nagyjelenetében Gurnemanzzal mesélteti el a komponista a Grál-legenda alaptörténetét és a cselekmény közvetlen előzményeit. Wagner rengeteg zenei fogódzót biztosított ehhez a gigantikus elbeszéléshez, elsősorban az ún. vezérmotívumok segítségével. Szinte minden frázisra jut önálló belőlük, gondosan összedolgozva. Az alábbi táblázatban kövessük néhány ütemen keresztül Gurnemanz elbeszélésének kezdetét:

És ez így megy végig az egész hatalmas jeleneten. A példa világosan mutatja, hogy Almási-Tóth a legkevésbé sem törődött Wagner vezérmotívumaival. A színpadon egy párhuzamos szimbolika zajlik, ami többnyire csak halovány kapcsolatban van az eredetivel. Ebből a szempontból leginkább a Klingsor varázskertjét sikerült hatásosan megfognia a rendezőnek, s ott tér el legkevésbé a zeneszerzői szándékoktól.

Fura keveredés van a különböző díszlet- és kellékelemek között. A szent gerely egészen dárdaszerű, a Grál-serleg egy klasszikus fémkehely, míg az ereklyetartó egy szimpla cipősdoboz. A hattyú egészen hattyúnak kinéző valami, amit majd a harmadik felvonásban kitömve, vitrinben tárolnak. Titurel koporsója bármely díszes temetés része lehetne, míg az első felvonás egészére rányomja bélyegét a kempingfőzős jelenet. A jelmezek éppily eklektikusak. Parsifalon könnyű nyári vászonnadrág, - ing, -zakó, majd az utolsó megjelenésénél bejön talpig páncélban.

Érteni vélem Almási-Tóth koncepcióját azzal, hogy az első két felvonásban Parsifalt kétszerezi, a cselekményt egy ifjú Parsifal játssza, az idősebb (a mai) pedig csak kommentál. Mintha a lovag visszaemlékezését néznénk-hallanánk. Ez volt egyébként az egyetlen rendezői ötlet, amit következetesen végigvitt. A gyermek Parsifal jelenetei viszont annyira rövidek, hogy nem tudott vele a rendező különösebb szándékot kifejezni.

A zárókép felvonulása a szimbólumok teljes káoszát mutatja fel. Amfortas gyógyulására az addig topis lovagok kis csoportokban visszavonulnak átöltözni, majd visszajönnek, indulhat a következő turnus. Felbukkannak a jó útra tért viráglányok (a pucér keblűek is vettek fel valamit), megjelenik Ádám és Éva is, velük egy hatalmas angyal hattyúszárnyakkal (gondolom, az ifjú Parsifal feltámadt áldozata a vitrinből).

Bár Almásy-Tóth rendezésének vannak érdekes momentumai, azok kevéssé feledtetik a tájidegen gondolatbetétek halmazát. Kicsit riadva gondolok rá, hogy ezt fogjuk az Operaházban a következő harmincvalahány évben nézni.

Az Operaház úgy hiszem, a legjobb erőit vetette be, de meglehetősen pazarló módon. Egyesek párhuzamosan próbálnak egyik-másik újabb produkcióra, ami nemcsak az „egyszereposztásos” műsorrendre kockázatos, de az énekesi teljesítményekre is. Ez olykor levehet, s le is vesz egy-egy adott művész teljesítményéből.

Az este vitathatatlanul legbiztosabb pontja Kovácsházi István volt a címszerepben – még az érezhető fáradtság ellenére is. Kovácsházi mindent tud Wagnerről, s hangadásához talán leginkább illő szólamban excellált. Olyan figurát formál, aki minden színpadi társánál érzékenyebben követi az eseményeket. A szólam extrém terheit is hibátlanul oldja meg, de számtalan lírai pillanata is van.

Ha rendezői kívánalom volt, hogy Gurnemanz jelentéktelen és egyenszürke kisember legyen, úgy Palerdi András tökéletesen oldotta meg a feladatot. Kár, hogy Wagner valamivel nagyobb formátumú alakot képzelt el, mint egy kicsit autista általános iskolai hivatalsegédet. A szólamot korrekt módon elénekli, de a nagy dallamívek azért ki-kimaradoznak.

Kundry szólama kétségtelenül sokkal jobban fekszik Szántó Andreának, mint Carmené, ennek ellenére maradt még hiányérzet. Mintha Szántó kevésbé érezné, ki lehet ez a nő. A szélsőségek fájóan hiányoztak alakításából. Lehet, hogy így is hangi határáig jutott el, csak ebben a szólamban ez nem elegendő.

A rutinos Kálmándy Mihály, Amfortas megformálója viszont pont a szélsőségekre helyezte a hangsúlyt és nyert. Tanítani való, hogy egy-egy frázist hogyan fogjunk meg markánsan a kifejezés érdekében. Egy pillanat alatt kinyílik a világ a fájdalom stációi előtt.

Klingsor szerepében Szemerédy Károly hangi képességeinek csúcsán is csak szimplán énekel, kevés gesztussal, jellegtelenül. Rácz István (Titurel) rövid szerepébe hatásosan sűrítette be egy élet dalszínházi tapasztalatát. Szép gesztus volt az Operaház részéről, hogy Németh Judit 31 év után visszatért az Égi hanghoz – sok-sok fantasztikus Kundry után.

Az Operaház néhai első karmesterének, Kóródi Andrásnak tulajdonított aforizmát végletesen kifacsarva: azt álmodtam, hogy egy olyan karmester vezényelte a délelőtti Parsifalt, aki előző délelőtt Istenek alkonyát próbált, utána meg Simon Boccanegrát dirigált ugyanott, felébredtem és tényleg. Úgy tűnik, nemcsak az énekesek küzdenek a túlterheléssel, hanem dirigensek is. Sajnos Kocsár Balázs enervált és nehézkes vezénylése nyomán az előadás némileg érdektelenségbe fulladt, a közvetítésen keresztül követett premier azért ennél vérpezsdítőbbre sikerült. Ennek ellenére sem érzem, hogy Kocsár par excellence Wagner-karmester lenne.

Az Operaház együttesei dicséretesen küzdöttek az árral, rajtuk tényleg nem múlott semmi.

fotó:© MÁO - Berecz Walter