vissza a cimoldalra
2022-05-16
részletes keresés    Café Momus on Facebook
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Kiemelt fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (63276)
Kedvenc felvételek (601)
Opernglas, avagy operai távcső... (21365)
Társművészetek (2540)
Digitális kerekasztal (111)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (7665)
Kedvenc előadók (2928)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (5397)
Élő közvetítések - HAANDEL emléktopik (8706)
Momus társalgó (6378)
Milyen zenét hallgatsz most? (25108)
Haladjunk tovább... (232)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2387)

Olvasói levelek (11850)
A csapos közbeszól (98)
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (3159)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1519)
Franz Schmidt (4112)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2373)
W.A.Mozart (1553)
Wagner (2699)
Pantheon (3085)
Momus-játék (6273)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (5126)
A Magyar Zenekarok helyzetéről (107)
Kimernya? (4533)
musical (226)
A nap képe (2306)
Gaetano Donizetti (1007)
Balett-, és Táncművészet (6133)
José Cura (596)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43
számlaszám:
11711003 20016193

apróhirdetés feladása:

Ötven év után - A Szentivánéji álom az Eiffelben
- ppp -, 2022-02-23 [ Operabemutatók ]
nyomtatóbarát változat

A Szentivánéji álom az Eiffelben 2022. február 13.
Eiffel Műhelyház – Bánffy Miklós terem

Tizenkét éves voltam 1972-ben, mikor az Erkel Színházban először és utoljára láttam Benjamin Britten operáját. Első szezonos operabérletes, az akkor szokásos tíz előadás között kaptuk a színház új bemutatóját. Semmit nem tudtam még a műfajról, csak azt, hogy elvarázsol, akármit látok: minden tetszett, ami színház, zene, azaz opera. Tosca, Porgy, Rózsalovag, Istenek alkonya, jöhetett minden. Az akkori Szentivánéji álmot Vámos László rendezte, abszolút hagyományos, meseszerű keretben, a szereplők közül a színház nagyágyúira, a közönség kedvenceire emlékszem: Ágai Karolára, Bende Zsoltra, Barlay Zsuzsára többek között, de lehet, hogy főleg azért, mert velük más előadásokban is találkoztam már, és mert később is nagyon szerettem őket.

Az akkori produkció két évadban ment, az Operaház adatbázisa szerint 24 előadást ért meg. Kortárs opera esetében nem rossz szám, de azt érdemes beszámítani, hogy az akkori bérletrendszerben ezt elérni nem volt különleges eredmény. Arra azonban emlékszem, hogy a később látott modern operák fogadtatásához képest – udvariasságból nem nevezem meg a szerzőt és művét, amelynek szünetében az egyébként is csak kisszámú nézők szinte teljes számban elhagyták a színházat --, a Szentivánéjit a közönség elég meleg fogadtatásban részesítette.

Ahogy most az Eiffelben az új bemutató utolsó előadását is. Bevallom őszintén, nem mentem volna el az előadásra, ha személyes okok nem késztetnek rá, és bár nem volt tanulságok nélkül való, nem hiszem, hogy még egyszer beneveznék rá. A mű nem változott semmit, ugyanaz, mint ötven éve — csak én nem vagyok már ugyanaz a mindenre rácsodálkozó gyermek, mint akkor. Ma már pontosan tudom, mi az, ami érdekel, mi az, amit szeretek, és mit nem.

Britten zenéjét bizonyosan nem. De ez ízlés kérdése, és ha probléma egyáltalán, csakis az én személyes problémám. Ettől függetlenül a nagyrészt fiatalokból álló közönség igen jól rezonált az előadásra, a végén lelkesen ünnepelte a közreműködőket — én azonban mégis azon gondolkoztam folyamatosan, vajon biztos, hogy a budapesti operaéletnek pont erre a műre van szüksége?

Amikor én láttam először Britten operáját, a színháznak hatalmas repertoárja és fantasztikus társulata volt. Wagner Ringjét kettő, Verdi Otellóját három szereposztásban, vendégek nélkül mutatták be, de a repertoár darabokat is egy hetes próbával, több szereplővel ki tudták állítani. Ugyanazok, akik Britten operáját énekelték, az olasz-francia repertoár bármelyik művét is nagyszerűen tudták énekelni.

Ez pedig alapvető különbség a mostani produkcióval összevetve. El kell ismerni, hogy fiatalokból álló szereplőgárda lelkesen, zeneileg és színpadilag is profi módon, összecsiszoltan hozta elénk Shakespeare történetét, de énekes produkciójuk alapján, néhány kivételtől eltekintve, akikre majd részletesebben kitérek, egyáltalán nem lennének alkalmasak az alaprepertoár műveinek főszerepeit énekelni. Sajnos évtizedes már az a gyakorlat a Zeneakadémián, hogy ismeretlen kortárs művekkel vizsgáztatják a hallgatókat, amelyek alapján halvány képet sem lehet alkotni arról, milyen valós énekesi képességek és kondíciók birtokában vannak. Legfeljebb sejtései lehetnek a hallgatónak.

Az én sejtésem az, hogy a számomra majdnem teljesen ismeretlen, fiatal generációs énekesek legtöbbje alkalmatlan az alaprepertoár megszólaltatására, mert sem hangilag, sem énektechnikailag nincsenek arra felkészítve, felkészülve. Így együttesük leginkább egy lelkes amatőr társulatra hasonlít, amely mindent megtesz a sikerért, de ha legközelebb Verdi vagy Puccini valamelyik operája kerülne szóba, a kisebb epizódszerepeket leszámítva, alkalmatlanok lennének rá.

Persze hol vannak azok az operák? Hogy van ma az alaprepertoár? 1972-ben a Verdi-bérletben az olasz géniusz tíz operája ment minden évben, repertoáron voltak a nagy Puccini-operák, mellettük Rossini, Donizetti, Bizet, Gounod és a többiek. Ezek helyett ma soha nem hallott operák mennek, elfeledett és felejtendő darabok, melyeket udvariasságból nem kívánok konkrétan megnevezni. Vajon nem azért zajlik minden így, hogy a valódi operára még éhes része a közönségnek ne is akarjon már operába járni? Hogy valakik fennhangon hirdethessék, hogy nem csak az Erkel Színházra, hanem magára a műfajra sincsen már szükség?

Mint mondtam, a most fellépő gárda összességében hangilag össze se hasonlítható az egykorival, viszont azt el kell ismerni, hogy zeneileg nagyon ütőképes és professzionális. Egykor egy ilyen bemutató előtt a szereplők kb. egy évig jártak korrepetícióra, hogy szerepüket megtanulják, míg a maiak (a korrepetitorok szélnek eresztése miatt) a tanulásban magukra vannak hagyva. Ennek ellenére valamennyien magabiztosan abszolválták sem színpadilag, sem zeneileg nem könnyű szólamaikat.

A Szentivánéji álom az Eiffelben Ebben óriási segítségükre volt a karmester, Török Levente, aki egy spanyolországi karmesterverseny kortárs zenei feladatában már megmutatta, hogy nem ismer lehetetlent. Hogy mennyire kézben tartotta, sőt uralta a művet és az előadást, leginkább azon lehetett lemérni, ahogy munkatársai reagáltak rá. Szerencsém volt igen közelről figyelni a színpadot és a zenekari árkot is, és látszott, hogy minden közreműködő nyugodtan, feladatát és helyét pontosan ismerve játszott vagy muzsikált. A színpad legnehezebb pillanataiban is, például a négy szerelmes lehetetlenül nehéz formába rendezett quartettjében is biztosan, sőt fesztelenül énekelt.

Az, hogy énektechnikai értelemben hogyan énekeltek, már más kérdés. Mint korábban írtam, néhány fellépőt leszámítva nagyon messze egy elképzelt operai ideáltól. Nem áll szándékomban mindenkire név szerint kitérni, csak azokra, akiket pozitív vagy negatív értelemben okvetlenül szükségesnek tartok.

Puck, a kobold prózai szerep a műben. Egykor a fiatal Kútvölgyi Erzsébet játszotta tüneményesen, pontosan úgy, ahogy a dráma alapján az ember elképzelné. A mostani Puck sajnos sem külsőleg, sem hangilag nem alkalmas a szerepre. Nincs benne semmi koboldszerű és nincs orgánuma, így jószerével semmi nem hallatszott belőle.

Szereposztási tévedés az Oberont éneklő fiatal kontratenor, akinek a szerep menthetetlenül mély. Igaz bár, hogy Britten kontratenorra vagy altra képzelte a szerepet, de pontosan értem így utólag, hogy ötven évvel ezelőtt miért osztották inkább két basszusra. Mert ők hallatszottak is.

Erdős Attilát akadémiai vizsgái óta kísérem figyelemmel, és a mai magyar színházi élet egyik legeredetibb tehetségének tartom. Még akkor is, ha ezt nem feltétlenül operaszínpadon kéne kamatoztatnia — vagy kamatoztatni annak, akinek feladata lenne egy fiatal művész, főleg, ha ennyire tehetséges, karrierjének építése. Erdős már az Operettszínház Kékszakálljában is bizonyította, hogy színpadra termett, most ismét lubickol a színpadon. Nem játszik: ő valóban él minden helyzetben és pillanatban. Éneklése viszont sajnos nem mutatja alkalmasnak operai főszerepekre, legfeljebb comprimariónak, arra pedig egy ilyen tehetséget kár elpazarolni.

Végezetül essen szó azokról, akik ezen az estén énekesi értelemben is kellemes perceket szereztek. Első helyen említeném Brassói-Jőrös Andreát, aki Titánia szerepében perfekt hangi teljesítményt nyújtott. Szép hangon, biztos technikával szólt minden fekvésben és dinamikában, remekül viselve dekoratív jelmezét igazi, illúziókeltő tündérkirálynő tudott lenni.

Fürjes Annáról két éve kénytelen voltam igen rossz véleményt írni, mikor a Gioconda Laurájával eredménytelenül kísérletezett. Nem győzött meg a Marton-énekversenyen sem. Most ellenben meggyőzött arról, hogy nem a mezzo, hanem valójában a jugendlich-drammatisch fach lenne az övé, ha meg tudná csinálni a még valószínűleg hiányzó magas regiszterét. (Nem az első énekesnő, akit Marton Éva a nem megfelelő szerepkör felé irányított, még talán nem késő meggondolnia a fachváltást, esetleg egy új énekmester segítségével.) Az biztos, hogy mostani, egyáltalán nem könnyű szerepét magabiztosan, problémák nélkül énekelte.

Egészen kis és hálátlan szerepében is fel kellett figyelni Sahakyan Lusine orgánumára. Hyppolita a mű többi női szerepéhez képest jelentéktelennek mondható, de azt ne felejtsük el, hogy egykor nem kisebb énekesnő énekelte, mint a gyönyörű hangú Szirmay Márta. Sahakyan Lusine néhány mondatában is bársonyosan szép hangon szólt, amely a manapság divatos „fehér” hangok között ritkaságként hat, és amelyet épp ideje lenne jelentősebb feladatokban is hallani.

Ha írásomat az egykori rendezéssel kezdtem, meg kell említenem Szabó Máté nevét, aki a mostani produkciót jegyzi. Számos olyan elemet fedezhettem fel, amelyeket már láttam korábbi rendezéseiben, de míg ott kifejezetten zavartak, itt úgy tűnt, jól működnek. Legfeljebb, mint korábban, pl. a miskolci Rigolettóban, az énekeseket állították embert próbáló feladat elé. Bármi történik is, az ilyen modern színpadkép, időhöz és helyhez nem kötődő megoldások számomra még mindig inkább fogyaszthatók Britten, mint Verdi vagy Puccini operáiban.

A Szentivánéji álom az Eiffelben
MÁO fotó:© Nagy Attila

Műsorajánló
Mai ajánlat:
16:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti Kamaraterem

Enyedi Gergely klarinét MA diplomakoncertje
Copland: Klarinétverseny
Közreműködik: A hallgató barátaiból alakult zenekar
Vezényel: Marsovszky Paul
Sebastián Tozzola: Paisaje Folklórico Nro. 1
Schumann: Fantáziadarabok, op. 73
Közreműködik: Mali Emese (zongora)
Mozart: A-dúr klarinétötös, K. 581
Közreműködnek: Szabó Gergely, Könczei Zsombor (hegedű), Nagy Salamon (brácsa), Balázs Emma (cselló)
Enyedi Gergely (klarinét)

18:00 : Budapest
BMC, Könyvtár

Bach, a vígopera, a kávé és a kamaszlány
Fazekas Gergely előadása 3/3

19:00 : Budapest
Óbudai Társaskör

Gál Károly, Fahidi Patrícia, Bugony Beatrix, Tury Enikő, Ludvig István, Müller Mónika (hegedű), Sörös Jenő, Babácsi Csaba (brácsa), Balog Endre (cselló), Nyári László (bőgő), Polonkai Judit, Fábry Bálint (fagott); Kubik Anna (vers), Beischer-Matyó Tamás (házigazda)
"Új utakon - kamarakoncert"
Beischer-Matyó Tamás:
Lirico e scintillante – versenymű két fagottra és vonósokra (ősbemutató)
Little Concerto – hegedűre, gordonkára és kamarazenekarra
Casals Dreams about Birds – vonószenekarra
Honeypot and Forest Dance - két jellemrajz medvékről (ősbemutató)
Quainties – szvit vonószenekarra (ősbemutató)
Zoo – 3 jellemrajz két fagottra és vonószenekarra: 1. Krokodilok, 2. Fekete párducok, 3. Cerkófmajmok

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Roman Rabinovich, Fejérvári Zoltán (zongora)
"A zongora kétszer 2022"
Stravinsky: Concerto két zongorára
Poulenc: d-moll versenymű két zongorára és zenekarra (zenekar nélküli változat)
Schumann: Bilder aus Osten (Keleti képek), op. 66
Brahms: Változatok egy Haydn-témára, op. 56b

19:30 : Budapest
Nádor Terem

Bán Annamária, Gombár Anikó, Bán Máté, Simon Dávid (fuvola)
Paul Hindemith: Plöner Musiktag Nr.5. Abendkonzert (1932)
Florent-Schmitt: Quatuor de flutes op.106. (1949)
Ingolf Dahl: Serenade (1960)
Doráti Antal: Sonate per Assisi (1980) részletek
Tóth Armand: Heszperidák kertje (2019-20)
Sofia Gubaidulina: Quartet (1977)
Eugéne Bozza: Jou d'été á la montagne (1955)

19:45 : Budapest
Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Diana Tischenko (hegedű)
Budapesti Fesztiválzenekar
Vezényel: Fischer Iván
Haydn: I. (C-dúr) hegedűverseny
Mahler: I. (D-dúr, „Titán”) szimfónia
A mai nap
született:
1891 • Richard Tauber, énekes († 1948)
1930 • Friedrich Gulda, zongorista († 2000)
elhunyt:
1953 • Django Reinhardt, jazz-muzsikus (sz. 1910)
1954 • Clemens Krauss, karmester (sz. 1893)
2014 • Andor Éva, énekművész (sz. 1939)