Erkel Színház
2022. január 21.

Marie - Szemere Zita
Tonio - Boncsér Gergely
Berkenfield márkiné - Farkasréti Mária
Sulpice - Palerdi András
Hortensio - Pataki Bence
Szakaszvezető - Irlanda Gergely
Egy paraszt - Biri Gergely
Crakentorp hercegné - Szalontay Tünde
Ügyvédnő - Alberti Zsófia

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Fabrizio Maria Carminati

A Magyar Állami Operaház 114 év szünet után ismét műsorra tűzte Donizetti remekét, Az ezred lányát. A tények azt mutatják, a színház aktuális vezetői az évi egy bel canto premiert tűzték ki célul maguk elé. Ha ez igaz, akkor végre felfedezhetünk valami kiszámítható tervezettséget a (finoman szólva) csapongó műsorpolitikában. Igaz, ennek némileg ellentmond a szereposztások gyakorlata.

A színház főigazgatója mindjárt a munkába állását követően egy lendülettel felszámolta a társulatot. A magánénekeseket előadásra szerződteti, ők tehát kényszerűen egyéni vállalkozók lettek. Így érthetően felértékelődött a szerepkiosztások szerepe egy-egy művész életében. Ókovács Szilveszter ráadásul előszeretettel hirdeti, hogy náluk is van amolyan kvázi-társulat, azaz egy jó (mármint vezetői szinten annak minősülő) művész biztosan megtervezheti jövőjét. Javaslom, nézzük meg ezt gyakorlatban!

Jelentkezett a meghallgatáson egy fiatal, az átlaghoz képest kiemelkedően magas, jó kiállású tenorista és Az ezred lánya hírhedt 9 C-s tenoráriáját adta elő, kisebb bizonytalanságokkal, de imponáló magasságokkal. A dalszínház lecsapott rá, bekerült a rendszerbe, kitartó munkával leválasztották az addig Őt jellemző megélhetési operettfeladatoktól. És tényleg, mintha a kinevelése lett volna az elsőrangú szempont: kisebb, de lassan növekvő feladatokkal bízták meg (Hírhozó, Lerma gróf, A kormányos, Ruiz, Goro, Cassio, stb.). Később megérkeztek az első főszerepek, még mindig belesimulva a fokozatosság elvébe (Olasz énekes, Ottó, Pedrillo, Tamino, Barinkay, Rodolfo, Faust, stb.).

Eddig nincs is semmi baj, énekesünk szokja a színpadot, az eltérő feladatok, a növekvő terhelés szép lassan meghozza gyümölcsét. Teljesítménye egyre magasabbra predesztinálja, a publikum körében is fokozatosan nő az ázsiója. Ha a színház ezen pillanatban (mondjuk, a Faust után) tűzi ki Az ezred lányában, valószínűleg pazar sikert arat. De nem, mert megkapja Ramerrez szerepét A Nyugat lányában, ami vaskos tévedés, hiszen indokolatlan forszírozásra készteti énekesünket. Ez a döntés kezdetben egyszeri kisiklásnak tűnik, mert Ramerrezt alig másfél hónappal később követi A hugenották Raoulja (egészen jó is benne). De mégis tudatos vezetői lépés lehetett a Nyugat lánya, mert egy újabb hónappal később már a Gioconda Enzo-ja (váltótárs nélkül) és újabb két hónappal később René des Grieux Puccini Manon Lescaut-jában. Azaz a színház bő félév alatt ezzel a három hősi hangadást igénylő hatalmas szereppel lemészárolta saját addigi énekesnevelését. Tenoristánk gyakorlatilag megbukik e három szerepben, színvonalban megközelíteni sem tudja a korábban elért minőségét. Ezen már az sem segít, hogy a színház meglehetősen cinikus módon kamaraénekesi címmel díjazza olyan teljesítményért, amin semmi díjaznivaló nincs. A harmincas évei közepén jár ekkor.

Azt gondolhatnánk, hogy énekesünk innentől kezdve nyílegyenesen hasít a hősi feladatok felé, most jön szoros egymásutánban Lohengrin, Radames, Sámson és Otello – elnézést, ezen a ponton a krónikás is kénytelen cinikus lenni. De nem, ekkor érkezik meg művészi életébe Az ezred lányában Tonio.

Boncsér Gergely (mert róla volt szó mindeddig) dicséretesen küzd a szereppel. Azzal a szólammal, ami pár évvel ezelőtt könnyed sziporka lehetett volna neki. A középhangjai gyengék, mattak, sápadtak, alig-alig jön át a zenekaron, az azt tapintatosan visszafogó dirigens ellenében sem. Nem kárpótol a felső regiszter, mert nem magától értetődően, hanem erőből szólnak azok a híres-hírhedt csúcshangok. Az a tizenkét, a szólam eredeti kívánalmaihoz képest gyengécskén abszolvált Enzo Grimaldi megtette gyilkos hatását. Valószínűleg Boncsér már sosem lesz ideális Tonio. Hogy a pályája hogyan alakul tovább, nagyrészt azon múlik, hogy kézbe veszi-e saját karrierjének alakítását (egyáltalán kézbe veheti-e), vagy továbbra is a szereposztók önzését szolgálja még egy kis ideig. (Esetleg még operadirektor is lehetne, van rá precedens.)

Zajlik mindez történetesen egy olyan időszakban, amikor – kivételes helyzet a magyar operajátszás kétszázéves történetében – egyszerre áll(hatna) készen a szerepre három egyéni vállalkozó hazai énekes (Boncsért is beszámítva). Mivel Az ezred lánya előadása a világon bárhol azon múlik, van-e alkalmas tenorista, itt megint nagy svunggal elmentünk a jókora ziccer mellett.

A darab másik főszerepe a címszerep, Marie. Bel canto lírai koloratúrszoprán már inkább akad a hazai és nemzetközi palettán. Egyfelől Szemere Zitát a legjobbkor találta meg a feladat. A figura testhez álló, fekszik neki a rendező által megkívánt parodisztikus felfogás, a szólam hangi kívánalmait is többé-kevésbé teljesíti. Másfelöl meg Szemere néhány Adinán és Norinán kívül nem igazán kapott bel canto feladatot, ami ennél az igazán sokoldalú szólamnál elvárható lenne. A feladattal látszólag könnyedén megbirkózik, de némely, nem igazán stílusos megoldásán érződik a szükséges előiskola hiánya. (Persze, zavarba is lennék, ha nevet kellene mondanom, kitől tudná ezt most idehaza megtanulni.) A hangi hiányosságot remekül ellensúlyozza, hogy mennyire magáévá tudta tenni a figurát. Ritka az a pillanat, amikor egy vígoperai feladat mórikálások nélkül ennyire rásimul egy énekesre. De az a ’de’ csak ott marad…

Az előadás meglepetése Sulpice őrmester szerepében Palerdi András volt. Nem kell egetverően sokat énekelnie, viszont rengeteg próza van, amit láthatóan-hallhatóan örömmel teljesít. A figura is eltalálta, a hangi feladatok az annyi drámai előadás után semmi nehézséget nem okoznak neki. Lehet, hogy pályája következő szakaszán egyfajta vérfrissítést jelent ez a mostani bemutató. (Persze, esetében is nagy kérdés, hogy kitől milyen feladatot kap a közeljövőben.)

Berkenfield márkiné szerepében szerethető kedvességgel komédiázott ezen az estén Farkasréti Mária. A kisebb (főként prózai) szerepekben szép teljesítményt nyújtott Pataki Bence (Hortensio), Irlanda Gergely (Szakaszvezető), Biri Gergely (Egy paraszt), Szalontay Tünde (Crakentorp hercegné) és Alberti Zsófia (Ügyvédnő).

Az előadás különlegessége (nem rémlik hasonló az Operaházban), hogy a francia nyelvű énekléssel párhuzamosan magyar próza hangzik fel benne. Ez utóbbi a magyar stand-up comedy kiemelkedő képviselője, Kovács András Péter nevéhez fűződik. A szöveg humorához nem is fér kétség, de egy határozottabban működő dramaturgi olló szükséges lett volna. A próza ugyanis időnként leül, vontatottá válik, a mégoly szellemes szóviccek között is. S az előadók nem mindegyike működik ugyanazzal a jó artikulációval a tágas terű Erkel Színházban.

Az előadás Polgár Csaba rendezésében került színre. Polgár nem járatos az opera világában, ennek ellenére megtalálta a darab legfőbb kapaszkodóit. Egyetlen pillanatig nem veszi komolyan az alaptörténetet (ezzel valószínűleg maga Donizetti is így volt), így a legfőbb terep a paródiának jutott. A derűs történet színpadra állítása korszerű, még a hagyományos felfogást kedvelő nézők is örömmel nézik Izsák Lili díszleteit és jelmezeit.

A produkció karmestere az olasz Fabrizio Maria Carminati volt. A stílus tökéletes ismerője, aki az Operaház Zenekarából nagyszerű színeket varázsolt elő, jól szolgálta Donizettit és a vígopera műfaját. Lelkesen közreműködött a Magyar Állami Operaház Énekkara (karigazgató Csiki Gábor) is.

Az ezred lánya nincs igazán benne a hazai operai köztudatban, ezért érthető a félház vírusidőkben az Erkel Színházban. A jelenlévők ugyanakkor lelkesen honorálták az előadás végén a közreműködők erőfeszítéseit. A jövőben, esetleg az Operaházba átkerülve, lesz még feladat jócskán a bel canto eme gyöngyszemének előadása során.

MÁO fotó:© Nagy Attila