vissza a cimoldalra
2021-09-21
részletes keresés    Café Momus on Facebook
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Kiemelt fórumaink
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2385)
Társművészetek (2462)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (5118)
Opernglas, avagy operai távcső... (21077)
Kedvenc felvételek (152)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (7543)
Élő közvetítések - HAANDEL emléktopik (8621)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (62716)
Kedvenc előadók (2871)
Momus társalgó (6360)
Milyen zenét hallgatsz most? (25095)
Haladjunk tovább... (230)

Olvasói levelek (11809)
A csapos közbeszól (98)
Legfrissebb fórumaink
A MET felvételei (1603)
Erkel Színház (10917)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1496)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4894)
Franz Schmidt (4013)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2281)
Pantheon (2952)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2905)
Operett, mint színpadi műfaj (4934)
Jacques Offenbach (491)
Marton Éva (840)
Házy Erzsébet művészete és pályája (5243)
José Cura (585)
Simándy József - az örök tenor (696)
Szentély az isteni Anna Nyetrebko-nak (3089)
Lehár Ferenc (773)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43
számlaszám:
11711003 20016193

apróhirdetés feladása:

Elment Giuseppe Giacomini
Pál Tamás, 2021-07-31 [ Kommentár ]
nyomtatóbarát változat

Elment Giuseppe Giacomini Különös személyiség volt. Az operai közbeszéd és kritika azzal intézte el, hogy szép, érces, baritonális tenorja emelte ki az átlagból. Igen, ha Giacomini elkezdett énekelni, nem volt ember, aki ne kapta volna fel a fejét, mondván „micsoda hang!”. A szakma talán azért sem tudott igazán mit kezdeni vele, mert megjelenésében volt valami zavarba ejtően hétköznapi, s a műbírálók meglepve hökkentek hátra, mikor énekelni kezdett. Ja igen, a hang, mondták gyorsan, s ezt cifrázgatták, egyikük szerint Giacomini hangja baritonális tenor, mások inkább tenorális baritonnak tartották.

Én azonban másképp fogalmaznék, azt kiáltanám „micsoda éneklés!” Hiszen akár személyesen láttam őt fellépése közben, akár a rádióból, vagy felvételről csendült fel a hangja, azonnal megcsapott a belőle áradó emelkedettség. Voltaképpen függetlenül attól, mit énekelt, a vokális előadásmód nyűgözött le. Hogy példával éljek, a Nessun dorma magas ’h’-ja gyönyörű volt, de igazából azzal múlt fölül szinte mindenkit, ahogyan föllépett arra a ’h’-ra. A hallgatóság már a magasságot megelőző ’d’ hangnál tudta, érezte, hogy most valami rendkívüliben lesz része, s hogy ez a rendkívüli messze több lesz, mint puszta hangi élmény, mert hogy abban a nagy szextben benne volt a herceg erejének, szenvedélyének egész mámora, az, amiért érdemes operába járni. Említhetném még a különleges érzékkel alkalmazott portato-kat, a másoknál automatikus vibrato tudatos használatát, de ezzel csak a lényeget kerülgetném: Giacomini arra volt csodálatos példa, hogy az éneklés maga képes a teljességet kifejezni, a teljesség katarzisát előidézni, s ehhez nincs szüksége semmiféle pótszerre. Művészete azt bizonyította, hogy nem az opera színpada teremti meg a drámaiságot, hanem a drámai éneklés teremti az operaszínpadot. Más szavakkal: az énekes az opera igazi hőse.

Generációja éppen csak hogy elkerülte a rendezői rémuralom kiteljesedését. A nála húsz évvel idősebb Melis még simán ki tudott lépni Felseinstein Figaro-jából, s a vele egyidőben működő Gregor pályáján sem hagyott nyomot az, hogy otthagyta Ljubimov Don Giovanni-produkcióját. Nem ismerem Giacomini életútját, nem tudom, hogy karrierje folyamán veszélybe került-e énekesi szuverenitása, azt azonban igen, hogy tudta, ki az a Kalaf, s őt hallgatva, ezt mi is megtudhattuk. A rendezői színház előtti paradicsomi időkben az operák igazságait az énekesek értették és közvetítették, tehetségük szerint jobban-roszabbul. A nagyoktól lehetett mindent megtudni, többet, mint a partitúrából, ezt tanúsíthatom. Azt, hogy ki a Gróf, Melistől tanultam meg kontinuózás közben, hogy ki Ozmin, Gregortól. A mai énekeseknek nincs ilyen szerencséje, ha a pályán akarnak maradni, többnyire fel kell adniuk szuverenitásukat. A baj csak az, hogy aki elfogadja, hogy Luna teremőr egy múzeumban, annak esélye sincs, hogy Luna figuráját valóban megteremtse. Domingo lehet, sikere lehet, de Luna nem lehet, s enélkül a Trovatore-nak semmi értelme nincs.

Nekem szerencsém volt, életem első külföldi operalelőadásán Giacominit dirigálhattam. 1983-ban, Venezuelában, a Teresa Carreňo Operaház megnyitó előadásán az Aidát vezényeltem, ő énekelte Radamest. A színház nem volt teljesen kész, így a mű koncertszerűen került előadásra. Giacomini közvetlenül mellettem ült, így jól láthattam, ahogy az előjáték után a szerény, szemüveges, kedves félszeg ember föláll, szemében föllobban a láng, szinte fölmagasodik, ahogy levegőt vesz, utánozhatatlan módon éneklésre nyitja száját, s a pódiumon egyszer csak jelen volt Radames. Halála újabb intés számomra, hogy maradék időmben töretlenül higgyek az operák igazságaiban, s ne higgyek a műfajra csimpaszkodó sarlatán manipulátoroknak.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
történt:
1892 • A Bajazzók bemutatója (Milánó)
született:
1874 • Gustav Holst, zeneszerző († 1934)
1955 • Andrej Gavrilov, zongorista
elhunyt:
1960 • Koréh Endre, énekes (sz. 1906)
1987 • Jaco Pastorius, jazz-muzsikus, zeneszerző (sz. 1951)