vissza a cimoldalra
2021-04-11
részletes keresés    Café Momus on Facebook
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11582)
A csapos közbeszól (95)

Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4562)
Pantheon (2871)
Régizene (6943)
Karmesterekről, karmesterségről-"úgy általában" (651)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4960)
Opernglas, avagy operai távcső... (20796)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2183)
Milyen zenét hallgatsz most? (25075)
Lehár Ferenc (747)
Házy Erzsébet művészete és pályája (5121)
Gaetano Donizetti (986)
Franco Corelli (112)
Kelemen Zoltán, operaénekes (116)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (879)
Franz Schmidt (3811)
Kórusok, kórusművek, karéneklés (117)

Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

…és Poppea ott – Poppea megkoronázása az Eiffel Műhelyházban
- zéta -, 2020-10-13 [ Operabemutatók ]
nyomtatóbarát változat

Poppea megkoronázása az Eiffel Műhelyházban 2020. október 10.
Eiffel Műhelyház – Bánffy Miklós terem

MONTEVERDI-BELLA: Poppea megkoronázása

Poppea - Keszei Bori
Nerone - Szappanos Tibor
Ottavia - Szántó Andrea
Ottone - Cser Krisztián
Seneca - Fried Péter
Drusilla/ La Fortuna (ének) - Zemlényi Eszter
Amore - Daragó Zoltán
La Fortuna (mozgás) - Lázár Eszter
Libertino/Lucano - Varga-Tóth Attila e.h.
Littore - Kósa Lőrinc e.h.
Nutrice - Farkasréti Mária
Virtù - Brassói-Jőrös Andrea

km. Fekete-Kovács Kvintett
Magyar Állami Operaház Zenekara
vez. Vajda Gergely

Ahogy vártuk, befutott a rövid időn belül harmadik pesti Poppea-feldolgozás is. Ez volt egyébként a Magyar Állami Operaház történetében a 101. Poppea megkoronázása, merthogy a színház 1968-as magyarországi bemutatója kerek száz színrevitelt élt meg, de az utolsó előadás óta is már negyven év telt el. Persze, ez a százegyedik számos ponton különbözött a századiktól, hiszen az akkor adott Raymond Leppard-féle átirat mára régizenei körökben meghaladott lett.

Az Operaház is belépett tehát az újszerű kísérletezők népes táborába, felkérésére a fiatal Bella Máté (az említett utolsó előadás után született öt évvel) újrahangszerelte és kortárs zenei elemekkel dúsította Claudio Monteverdi alapművét. Valamiért ez is kevésnek tűnhetett, mert a darabban jazzbetétek is felbukkannak, melyeket a kiváló Fekete-Kovács Kvintett játszott.

Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy egyes jelenetek tisztán Monteverdi anyaga alapján szólaltak meg (többnyire énekhang csembaló- és csello continuo, olykor egy szólóhangszer kíséretében), más részletek meg Bella sokkal dúsabb hangszerelésében a nagy(obb) apparátus és időnként – jellemzően a jelenetek közti átkötések alkalmával – a jazzkvintett improvizált eredeti Monteverdi-témákra. (Ez utóbbiakban nem volt ének.)

Sem Bella, sem Fekete-Kovácsék zenei anyaga nem ütött el számottevően az eredetitől. Abban maradt némi kétely bennem, hogy ez a kevert hangzású változat tett-e bármit is hozzá a darabhoz, de azt határozottan merem állítani, hogy el nem vett. Talán (de ebben sem vagyok biztos) színesítette a hangzásképet és könnyítette a befogadást.

Egy fontos bekezdést kell szentelni az előadás körülményeire, melyeket minimum rendkívülinek kell minősítenünk. Az Operaház ugyan megnyitotta évadát, sőt mindjárt új produkciókkal is kirukkolt, de közvetlen utána – összhangban a kulturális élet egyéb szereplőivel – előadások egész sorozatának lemondására kényszerült a vírushelyzet miatt. Ami mostanra sem lett számottevően jobb (sőt!!!), így a színház elővette online-ötleteit, de közben szórványosan azért dicséretesen igyekszik egy-egy produkciót eljuttatni klasszikus előadás formájában is a nagyközönség bátor (és vállalkozó szellemű) részéhez.

De a koronavírus nem érte be ennyivel, ezen az estén egészségügyi fogalomból szép lassan önálló alkotótárssá lépett elő: közvetlenül az előadás előtt három kisebb szereplő dőlt ki. Egyikük (Arnalta) jelenetei ezért teljességgel kimaradtak. La Fortuna színpadi játékát a darab koreográfusa, Lázár Eszter járta le (felettébb hatásosan), míg a szólamot kottából-zenekari árokból Drusilla alakítója, Zemlényi Eszter szólaltatta meg imponáló biztonsággal). Lucano szerepét pedig a Libertinot alakító Varga-Tóth Attila vitte színre, olykor kézben tartott kotta segítségével. Mindhármuk teljesítménye előtt csak fejet hajtva lehet köszönetet mondani. (A helyzet és a megoldás annyira rapid lehetett, hogy a változást a kiosztott műsorlapok sem tartalmazták és ezúttal elmaradt a [már-már szokásosnak tekinthető] premier előtti főigazgatói konferanszié, így leginkább a színpadról értesülhettünk az eltérésekről.)

Poppea megkoronázása az Eiffel Műhelyházban Almási-Tóth András rendezése nagy vonalakban okosan és praktikusan szolgálta az előadást, megoldásai általában a darabból indultak ki. Ha még néhány modernnek gondolt operarendezői közhelyet is sikerülne kiiktatni, akkor egészen élvezetesnek minősíthetném munkáját. (Azt a megoldást például, amikor Seneca, első fontosabb jelenetét követően a nyílt színen belövi magát és kábítószeres mámorban vizionálja Poppea és Nerone szerelmes együttlétét. Nekem a szándékkal ellentétben ez inkább arról szólt, hogy a rendezőnek nincs elég ötlete a testi kapcsolat hatásos színrevitelére, ezért inkább elterelte a figyelmet Seneca akciójával az ügyetlenkedő szerelmesekről. Jó lenne a hazai operajátszásban ezektől az üres, modernkedő panelektől megszabadulni, fel nem tudom sorolni, hány klasszikus műben találkoztam már kábítószerrel az utóbbi tíz évben.)

Ezektől a megingásoktól eltekintve Almási-Tóth rendezése alapvetően a szereplők egymás közti viszonyaiból indul ki és a szituációk korrekt felvázolásáról szól. A rendezőt kevésbé izgatja a hatalom és a diktatúra természetrajza, sokkal inkább foglalkoztatja a kisember mindennapi kiszolgáltatottsága. És gyanítom, volt még egy szándék: bemutatni, hogy láthatta a darabban zajló történelmi eseményeket a plebs, az istenadta.

Ennek érdekében a színház még némi járványügyi kockázatot is bevállalt. A két részben játszódó dalmű első fele rendes színházi felállásban működött a nézőtér-zenekari árok-színpad megszokott hármasában. Amikor a kissé elnyúlt szünet végefelé nem lehetett még bejutni székeinkhez, sejteni lehetett, hogy erős átrendezés várható. (Közben a Mozdonycsarnokban kényszerűen bele-belehallgattunk a párhuzamos teremben zajló zongorás online áriaestbe is, már csak azért is, mert annak idején a hangszigetelés műszaki átvételén Rálik Szilvia valószínűleg nem vett részt.)

A szűk három-negyedóra várakozás végén kiderült, hogy a zenekari árok és a nézőtér úgy, ahogy volt, eltűnt. Mindenki egy szintre került (ez akár szimbolikusan is értelmezhető), a zenekar elfoglalta a nézőtér alapját, mi meg, kíváncsi rómaiakként beülhettünk (a BFZ Hősök terén rendszeresített papírhokedlijein) a gyorsan zajló események kellős közepébe. A változás biztosan jót tett abban, hogy a nézőnek közvetlen kapcsolódása lehetett a drámához, bár a kötelező távolságtartás, mint olyan biztosan nem valósult meg. Ez a kézzelfogható közelség viszont a fináléra megteremtette azt a ritka mély katarzist, ami az első rész végén Seneca halálánál távolról sem jött össze. A gyors színpadváltás, mint technikai trouvaille sem rossz (bár az önmagában hidegen hagyna), de így, értelmét érezve, határozottan imponált. A híres darabzáró duett egyébként az eredeti hangszerelésben hangzott fel, hőseink is korhű ruhában, értelmezésem szerint az Alkotók ezzel hajtottak fejet a komponista zsenialitása előtt.

Az Operaház által foglalkoztatott külsős énekes szólisták hada munkára kiéhezetten fogadhatta az idei feladatokat, ez meghallatszik az eredményen. Szinte mindenki a tőle várható legmagasabb szintet hozta, néhányan túl is léptek azon.

Még egyetlen színpadi szerepében nem volt ennyire meggyőző Nerone alakítója, Szappanos Tibor. Talán a szólam is jobban fekszik neki, mint klasszikus és romantikus hősöké. Máskor gátlásos színpadi közlekedése ezúttal sokkal oldottabb volt, jól megjelenítve a figura legfőbb jellemzőit. Nem érezte viszont magát otthon Poppea szerepében Keszei Bori. A szólam mélyebb a kívánatosnál, a középhangjai a sovány zenekari szöveten sem mindig jöttek át. Játéka enervált és tőle szokatlanul mesterkéltnek hatott. Elveszett Poppea azon vonzereje, ami mozgatja Neronét, a cselekményt és ezt az egészen különleges remekművet. Találgatni tudok csak, de lehet, egyszerűen csak rosszabb napja volt.

Ettől valamennyire fel is borult a papírforma, mert ráadásul Szántó Andrea Ottavia szerepében egy igazi, nagyszabású, uralkodásra termett ellenfél volt. Játékát, hangját, minden gesztusát az az uralkodni-vágyás határozta meg, ami oly nagyon hiányzott partnernőjéből. Ottone feladata remekül passzolt Cser Krisztián hangjához és alkatához, szinte lubickolt is benne.

A Poppea-előadások hagyományosan kritikus pontja a mű talán egyetlen igazán pozitív szereplője, Seneca szólama, ami ezen az estén igazán nemzetközi minőségben szólalt meg. Fried Péter kiegyenlített hangon sugározta a bölcs filozófus nemes gondolatait. A jeles basszista évek óta kevés fellépést vállal, munkássága szép lassan áttevődött az oktatás területére. Visszatérése azért is fontos, mert jelzi, mekkora hiányt jelent távolléte ebben a hiányfachban.

Hallottam már Zemlényi Esztert (pl. a MÜPÁ-s Alvajáróban) mégis meglepett eleven és egészséges hangadása Drusilla szerepében, s színpadi közlekedése is imponálóan laza volt. A többiek, Daragó Zoltán (Amore), Varga-Tóth Attila (Libertino), Kósa Lőrinc (Littore), Farkasréti Mária (Nutrice) és Brassói-Jőrös Andrea (Virtù) valamennyien lelkesen és karakteres játékkal vettek részt a csapatjátékban.

Az előadás zenei irányítása jó kezekben volt Vajda Gergely személyében. Az előadás végén a hálás publikum igazi ovációval fogadta a rendkívüli körülmények ellenére is átgondolt és sikeres produkciót.

Poppea megkoronázása az Eiffel Műhelyházban
fotó:© Rákossy Péter

legújabb:
Kelemen Zoltán - 2021-04-08
Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
született:
1916 • Alberto Ginastera, zeneszerző († 1983)
1965 • Tóth Péter, zeneszerző