Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Kellett ez nekünk? - Salome bemutató az Erkel Színházban

2020-09-23 18:56:41 - ppp -

Új Salome az Erkel Színházban 2020. szeptember 15.
Erkel Színház

R.STRAUSS: Salome

Heródes - Jürgen Sacher
Heródiás - Lukács Gyöngyi
Salome - Sera Gösch
Jochanaan - Szemerédy Károly
Narraboth - Pataky Dániel
Apród - Mester Viktória
1. zsidó - Horváth István
2. zsidó - Szerekován János
3. zsidó - Kiss Tivadar
4. zsidó - Biri Gergely
5. zsidó - Pataki Bence
1. nazarénus - Kováts Kolos
2. nazarénus - Bartos Barna e.h.
1. katona - Geiger Lajos
2. katona - Kiss András
Egy kappadókiai - Endrész Ferenc e.h.
Rabszolga - Csiki Gábor

a Magyar Állami Operaház Zenekara
vez. Kocsár Balázs

Az Operaház friss Salome-produkciója nem új ötlet. Eredetileg májusban lett volna egy koncerten a zenei előbemutatója, annak alapján az idei évadban került volna színpadra. Az eredeti elképzelések szerint más lett volna a rendező, mások a főszereplők. Ez nem csak az Operaház honlapjáról volt tudható, hanem a brnói színházéról is, ahova októberben vendégjátékra viszik (vagy a Covid-mizéria miatt csak vitték volna), ott még két napja is az eredeti szereposztás volt kitéve, más külföldi címszereplővel és magyar Heródessel. Úgy látszik, elfelejtették értesíteni őket a változásokról…

A színpadra vitelt illetően az új ötlet augusztusban született, amikor is, mint derült égből villámcsapás, bejelentették, hogy a rendező Rátóti Zoltán lesz, a szcenika pedig Vörös Győző közel-keleti ásatásai alapján fog elkészülni. A premieren Ókovács Szilveszter bevezetőjéből kiderült, hogy az archeológussal történt egyeztetés és az ásatásokon tett kétszeri személyes látogatása alapján döntött a változásról. Vörös Győző sajtóban tett nyilatkozatai alapján az ötletet támogatta Marton Éva is, „a MET történetének legcsodálatosabb Saloméja”. (Vörös Győző ezen nyilatkozatával ugyan elfeledkezett még vagy egy tucatnyi óriási énekesnőről Birgit Nilssontól Astrid Varnayig, én azonban nem tudok elfeledkezni arról a kérdésemről, hogy milyen döntési kompetenciája van ilyen ügyekben Marton Évának? )

Hogy Heródes egykori palotája valóban olyan volt-e, mint amilyennek itt a színpadon látjuk, és ahogy arról állítások hangzottak el, nem tudom. (Művészettörténész barátom ugyan azt mondta, kizárt, hogy akkor és ott dór oszlopok lettek volna.) De ez nem is oly lényeges: a színpadkép (tervezője Dobrosi Tamás) önmagáért felel, nem érdemes rajta történelmi hűséget számon kérni. Azt azonban érdemes vizsgálni, mennyire esztétikus, mennyire felel meg annak, hogy a darab kerete legyen, és a zenei megvalósítást segítse, szolgálja.

Ilyen értelemben az első látásra kellemesnek tűnő háttér sajnos egyáltalán nem felel meg ezen feladatának. Harsányan, mondhatni kicsit bazárian színes, olyan, mint egy 1960-as Antigoné díszlete lehetett egy kisebb vidéki színházban. Mutatósak, bár az én ízlésemnek túlságosan operettesek, kevéssé korhűek Tordai Hajnal jelmezei. (Persze, ha valaki megnéz egy mostanában készült Salome-produkciót a youtube-on, még akár boldogan fel is sóhajthat, hogy ezzel a legszűkebben értelmezett szcenikai konzervativizmussal sikerült elkerülni valami modernkedő újragondolást, hogy a művet laktanyába, börtönbe, elmegyógyintézetbe vagy uszodába helyezzék.)

Hiányzik a ciszterna, Keresztelő Szent János börtöne, amely zeneileg is, színpadilag is kulcsfontosságú: meghatározza egy sor jelenet hangzásarányait, és a szereplők színpadi mozgását is. Nélküle nem születik meg a Jochanaan-jelenség: a próféta megjelenése a színen és távozása onnan, amelyet Strauss olyan fantasztikus láttató erővel és expresszivitással fest fel zenekarával. Helyette, mint egy fáradt eb, négykézláb mászik elő börtönéből majd vissza, totálisan ellentmondva annak, ami a zenekarból hallatszik. A ciszterna léte meghatározná Heródiás színpadi akcióit is, kitöréseit a próféta szózatai ellen, amelyet így egy meghatározatlan irányból hallatszó hangnak címez. Valami nem stimmel így, ezt érezhette a rendező is, hát letette Jochanaant, ciszterna híján – a zenekari árokba.

Ezzel már át is tértem a rendezés témájára, melyet Rátóti Zoltán jegyez, akinek eddigi zenés színházi rendezői tevékenységéről keveset tudok, de nem hinném, hogy pont Richard Strauss remekművével kellett volna kezdenie. Sokan azt hiszik, hogy operát rendezni mindenki tud. Nem. Az is egy szakma, és az elmúlt évek számos operaházi produkciójának rendezői kudarca mutatta meg, hogy kezdők vagy dilettánsok felkérése jó eredményre nem vezethet.

Rátóti két téves, de valószínűleg nagyon is tudatos koncepcionális elemtől eltekintve egy abszolút tradicionális Salomét játszat, sajnos anélkül, hogy a szövegből kiindulva kidolgozta volna a szereplők kapcsolatrendszerét. Az énekesek többnyire teljesen esetlegesen mozognak a színpadon, járkálnak fel s alá, egyesek még azt se nagyon tudják, mit kezdjenek végtagjaikkal. A tetrarcha és neje lényegében kettesben sétál vagy civakodik, hiányzik mellőlük a színpadi keret, a méltóságukhoz evidenciaként tartozó kíséret. Az egymondatos szolga a zárójelenet előtt hóhérrá változik, aki bármilyen eszköz, pallos vagy bárd nélkül megy elveszejteni a prófétát. Hogy sikerült lefejeznie vajon? A színpadra kerülő fejet tán csak nem letekerte viselőjéről?

A színpadi mozgás többször súlyosan szembe megy a szövegben leírtakkal: Salome egyre hisztérikusabb szerelmi vágyáról egy kőpárkányra ülve úgy énekel, hogy közben rá se néz Jochanaanra, miközben az folyamatosan őt bámulja. Teljesen fordítottja annak, ami a librettóban írva áll: a zárójelenetben Salome egy csodálatos zenei frázisban fogalmazza meg, hogy János sose nézett rá, pedig ha csak egyszer is rápillant, bizonyára belé szeretett volna.

Rátóti két, újdonságnak számító koncepcionális eleme vaskos tévedés. Amelyeket, félek, tudatosan követett el, mert egyfajta, pontosan körül nem határolt keresztény szellemben kívánta értelmezni a művet. (Erre vonatkozóan adott is egy elég zavaros interjút.) Ezért szintén a szövegben foglaltak ellenében (ahol pontos leírás olvasható Jochanaan külsejéről, ruházatáról, hajáról) a próféta hófehér ruhában, krisztusi parókában van, még messziről is töviskoronának látszó valamivel a fején. Oly tiszta, oly fehér, hogy igazán nehezen feltételezhető, hogy hónapok óta egy ciszterna mélyén tartják, feltételezhetően elég mostoha tisztálkodási körülmények között. Hogy Keresztelő Szent János Jézusként való értelmezése Rátóti koncepcionális hevületéből, vagy a Richard Strausst ért antiszemita vádakból származik-e, az persze nem mellékes kérdés, de választ nem tudok adni rá.

A darabzáró képtelen slusszpoén, miszerint Heródes egy pillanat alatt az igazságosztó Úrrá változik, és fehér fényben, füstfelhőben a pokolra süllyeszti Salomét, suta megvalósításában inkább vicces lenne — ha tudnék az ilyesmin nevetni. Nem tudok, ugyanis az a döbbenetes hatás, amely a darab zenei zárlatában benne van, így egyáltalán nem születik meg. A hatalmas akkordok, amelyek a katonák Salomét halálra sújtó pajzsának hangját utánozzák, egyszerűen a semmibe vesznek, a közönség pedig csak néz: mi történik itt?

A fő bajok azonban, bár soroltam itt nem keveset, nem ezek. Feltételezzük, hogy Rátóti a saját elképzelését helyesnek gondolta, azt következetesen végigvitte. Ez valakinek tetszhet is, nem is. Az alapvető gond, hogy sem a rendezésben, sem a szcenikában nem volt tekintettel arra a szereplőgárdára, amellyel meg kellett valósítania a színrevitelt. Az első próbán észlelnie kellett volna, hogy a négy főszereplő közül kettőnek, és még hozzá a legfontosabbaknak: Salomének és Heródesnek a hangja olyan erőtlen, hogy a színpad bizonyos részeiben nem, vagy alig hallatszanak.

Ez az évek óta tapasztalható volumenhiány az Operaház előadásainak legaggasztóbb problémája, amelyet a karmesternek és a rendezőnek együtt kell próbálni orvosolni. Az azonban az orvoslással épp ellentétes, ha teljes jeleneteket rendeznek a színpad mélyébe, amelyekből aztán alig hallatszik valami: Salome első megjelenésekor például, ha nem látom a szövegkivetítőt és a szoprán tátogását, azt hiszem, némafilmet nézek. Ugyanott zajlottak később olyan kulcsfontosságú jelenetek, mint Heródes és Heródiás párbeszéde, az öt zsidó kvintettje, megfosztva ezzel a nézőt attól, hogy a jelenetek áramkörébe kapcsolódjon.

Ezzel át is térnék a rendezésről az előadás zenei megvalósítására. A Salome bemutatójára két olyan vendégművészt szerződtettek, egyébként teljesen érthetetlen módon, akiknél mindkét szerep sokkal jobban kiosztható lett volna hazai énekesre. A címszerepre kézenfekvő megoldás lett volna Rálik Szilvia, Heródesként pedig egy óriási come back lehetősége maradt el azzal, hogy nem kérték fel rá Bándi Jánost, aki pályájának lezárásaként, korábbi Otellóinak és Hermannjainak tapasztalatával, művészi habitusának tökéletesen megfelelő szerepben léphetett volna színpadra.

Helyettük ismét magyar színpadra lépett Sera Gösch, aki két évvel ezelőtt Rost Andrea hirtelen lemondása miatt a Margitszigeten már beugróként énekelte a szerepet. Bevallom, annyi rosszat írtam róla akkor, és annyi rosszat olvastam róla már a mostani bemutató kapcsán is, hogy egy kritikát íróra nem jellemző, és nem is helyes attitűd alakult ki bennem vele kapcsolatban: megsajnáltam. Lehetne megint hosszan taglalni, hogy hangja semmiben, de valóban semmiben nem alkalmas erre a hatalmas feladatra, most mégis menteni próbálom a menthetetlent. Gösch Salomét énekli, nálunk és másutt is, mert erre szerződtetik. Pőrébb megfogalmazásban: ezért fizetik. A piacon kevés a szerepre alkalmas énekesnő, a színházak örülnek, ha találnak rá egyáltalán valakit. A felelősség tehát nem őt terheli, hanem azt és azokat, akik szerződtetik. És mivel az első próbán nem köszönték meg neki alkalmatlansági okból a közreműködést, ő tette azt, ami képességeiből tellett. Elviselni azonban mindezt nekünk, nézőknek kellett.

Jürgen Sacher, aki a hírek szerint kipróbált énekes a szerepben, szintén messze van Heródes követelményeitől. Súlytalan személyiség, aki ezt a látomásoktól terhelt, lelkiismeret-furdalástól gyötört uralkodót nem tudja megjeleníteni. A súlytalanság valószínűleg főként hangi súlytalanságából ered: nem több, mint egy kisebb szerepekre alkalmas comprimario tenor, aki az internet forrásai szerint anyaszínházában, Hamburgban ilyen szerepkörben is működik.

Heródiás karakterének és színpadi mozgásának kidolgozásával a rendező adós maradt. Téved, aki azt hiszi, hogy mellékszerepről van szó: nem nagy terjedelmű szólam, de annál jelentősebb figura, aki a darab cselekményének is egyik mozgatója. Nem véletlen, hogy mindig nagy énekesnők énekelték, egykor Budapesten még fénykorában Delly Rózsi, és már egészen fiatalon is Kasza Katalin. Lukács Gyöngyi tette, amit a rendező rendezett neki, többnyire előnytelen akusztikus helyzetben, hátra állítva vagy a lépcsőn járkáltatva, de a zárójelenet alatt megmutatta azt, amiből ezen az estén, ezen a színpadon olyan nagy hiány volt: a színpadi kisugárzást. Egy oldalsó oszlop tövében, a magába roskadó, mozdulatlan Heródes mellett jól megvilágítva élte végig Salome zárójelenetét, és gyakran azon kaptam magam, hogy mennyivel érdekesebb az ő reakcióit figyelni, mint azt, mit kínlódik a levágott fejjel a címszereplő az előtérben.

Szemerédy Károlyt nem először láttam Jochanaan szerepében, két éve a Szigeten már énekelte. A figura értelmezésének problematikájáról már esett feljebb szó, ez nem az ő sara. Hangilag szolid produkciót hallhattunk, a szereptől távol eső matérián megszólaltatva. Sötétebb hangszín, erőteljesebb mély hangok, nagyobb volumen szükségeltetnének, és kevesebb pontatlan intonáció.

Az előadás zeneileg biztos pontjának találtam a Pataki Dániel Mester Viktória párost Narraboth és az Apród szerepében. Mester örvendetesen fejlődni hallatszik a mély regiszterben, a magas hangok eddig sem okoztak gondot neki, a középfekvésben kéne még erősödnie. A többi mellékszereplőről sajnos nem tudok egyenként és összességében sem semmi jót mondani. Erőtlen a két katona, színtelen és kidolgozatlan az öt zsidó. A két nazarénus és a cappadochiai alakítójáról nem is tudok mit mondani, mert sajnos egyikükből sem hallatszott semmi. Mondanék ellenben elég határozott véleményt a Hétfátyoltánc koreográfiájáról: fantáziátlan, lapos, egyes pontjain egyenesen obszcén és gusztustalan.

Az előadásért zenei felelősség elsősorban a karmestert — aki nem mellesleg a színház főzeneigazgatója —, Kocsár Balázst terheli. Már két éve a Szigeten sem győzött meg, ezen az estén még annyira sem. Ott a hangzás szegényességét és laposságát betudtam a mostoha szabadtéri hangosításnak, itt ilyen mentőkörülményt nem tudtam találni. Nem világos, mennyit sikerült együttesével próbálni a vírus terhelte körülmények között, de az biztos, hogy az operairodalom egyik legfantasztikusabb partitúrájának színeiből, árnyalataiból, dinamikájából igen kevés szólalt meg. Meggyőződésem egyébként, hogy az Erkel Színház, zenekari árkának mérete miatt, eleve nem alkalmas a Salome előadására. Nem tudom, hogy a mostani zenekar a mű kevésbé ismert kamara változata-e, vagy egyszerűen csökkentették a létszámot az árok méretéhez igazítva. Érdekes ellentmondás volt megfigyelhető egyébként: a zenekar, amikor a partitúra neki adja a főszerepet, a hatalmas átvezető zenékben és a táncban, hangzásban kevés, amikor az énekeseket kellett volna kísérni, túl sok volt. Kocsár védelmére annyit azért meg kell állapítani, hogy ezt a címszereplőt bizonyos részekben nehéz lett volna úgy kísérni, hogy hallatsszon belőle valami.

Az új Salome ismét roppant határozottsággal veti fel a számtalanszor feltett kérdést: szükséges volt-e a színház korábbi produkcióját lecserélni erre? Szikora János rendezése, Csikós Attila gyönyörű díszlete: a félig leomlott palota, egy dekadens és értékeit vesztett, erkölcsi gátlást és korlátokat nem ismerő világ szimbóluma; Schaeffer Judit gyönyörűséges jelmezkollekciója egy olyan művészi produktum volt, amely a 90-es évek küszöbén bár, de méltó volt a Oláh-Nádasdy korszak legszebb produkcióihoz. Meg kellett volna őrizni! Ez sajnos elmaradt, ahogy az enyészetté lett a valamikori gyönyörű Anyegin, Tosca, és Csikós másik remekműve, az Aida is. Kaptuk helyette most ezt. Kellett ez nekünk? A választ mindenkinek saját döntésére bízom.

Új Salome az Erkel Színházban
forrás: Magyar Állami Operaház / fotó: Berecz Valter & Nagy Attila






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.