Bejelentkezés Regisztráció

Interjúk

Karanténinterjúk VI. Mészöly Katalin – „Közvetlen közelről szerettem meg ezt a műfajt”

2020-05-04 12:04:57 - zéta -

Mészöly Katalin Régóta terveztem egy közös interjút a Mészöly Katalin-Horváth Bálint házaspárral, de a köztünk lévő távolság miatt ez eddig nem jött össze. Most viszont a telefon jóvoltából igen. Abban maradtunk velük, hogy mégsem közös interjú lesz. Mészöly Katalint is elsősorban pályája alakulásáról kérdeztük.

    - Azt tudom, hogy nagyon korán kezdődött Nálad az éneklés, hiszen igen fiatalon kerültél be az Operaház kórusába, ugye?

    - Korán jött, de az Operaház még korábban, mert előbb statiszta voltam. 1961-ben, még özönvíz előtt, még tanulás közben lettem statiszta és 21 éves koromban vettek fel az Énekkarba.

    - Akkor már statisztaként ismerkedtél a műfajjal…

    - Imádtam. Akkor még nagyon nagyok énekeltek, egy színpadon álltam még Székely Mihállyal vagy Fodor Jánossal is. Közvetlen közelről szerettem meg ezt a műfajt. Amikor nem volt éppen feladat, akkor is ott álltam a tűzoltólyukban a színpad szélén, onnan hallgattam ezeket a nagyágyúkat. Melist, Ilosfalvyt fénykorában csodáltam. Vagy Szecsődy Irént, vagy Delly Rózsit, hogy a saját hangfajomból is mondjak valakit. A fiatal Komlóssy Erzsi is elképesztő volt. Tényleg óriások voltak.

    - Mikor lett egyértelmű, hogy többre vágysz, Te énekelni is szeretnél?

    - Komlóssy Erzsi énekelte Delilát és abban a rendezésben az egyik kísérője lehettem, majdnem bikiniben, egy tüllruhácskában. Én adtam mindig Erzsi kezébe azt a kelyhet, amivel arcon önti Sámsont a fináléban. Mivel végig ott voltam a színpadon, fül után megtanultam az összes áriáját. Erős sminkünk volt és az egész testünket is lefestették. Ebből az következett, hogy a végén le kellett zuhanyoznunk. Az Erkel Színházban akkor a statiszta zuhanyozó a nézőtérről nyílott, megvártuk, míg a közönség hazamegy. Azzal szórakoztattam a többieket, hogy az összes áriát elénekeltem a zuhany alatt. Akkor tudatosult bennem, hogy jé, hát én ezt tudom.

    - Jelentkeztél tehát meghallgatásra?

    - Igen, Pless Laci bácsi volt a karigazgató, nagyon szigorú ember. Szerette a hangszínemet, szeretettel és hozzáértéssel foglalkozott velem. Persze a Tavaszáriával felvételiztem, fel is vettek.

    - De akkor már jártál énektanárhoz is…

    - Igen, Posszert Emíliánál kezdtem, ahova Csányi Jancsi vitt el, aki szintén ott statisztált. El is kezdtünk dolgozni, de egyből az Azucena-elbeszéléssel kezdte. Amikor elment a hangom az erőltetéstől, továbbmentem. Így utólag visszagondolva, nagyon okosan gondolkozhattam, mert fél évig nem énekeltem semmit, akkor kerültem Németh Annához. Az összes növendéknek magasságproblémája volt, így onnan is eljöttem egy idő után. Sípos Jenő következett, akinél egészen sokáig kitartottam, egészen Horváth Bálintig. Még ebben az időszakban próbát énekeltem a salzburgi Mozartteumban is, ahol egy Paula Lindberg nevű egykori neves alténekesnő tanított. Már annyira idős volt, hogy csak magyarázni tudott, de nagyon sokat segített. A legfontosabb mondata valahogy úgy szólt, hogy „mindent felejts el, amit tanítottak neked, mert úgy születtél, hogy tudtál énekelni.” Így, miután visszajöttem, inkább csak Bálint otthoni segítségével készültem fel az előadásokra. Debrecenben még sokat foglalkozott mindkettőnkkel Zádor Endre is.

    - Mennyi ideig maradtál a Kórusban?

    - Három évet, de közben már kaptam szólófeladatokat, a legfontosabb Lola volt. Azt nagyon sokat énekeltem.

    - Ez hogy jött, hiszen még a tojáshéj, ahogy mondani szokták és Lola azért nem egymondatos szerep…

    - Békés András látott a Traviatában, ahol a harmadik felvonásban a kórusban volt egy szabadabb akcióm a Flóra-bálban. Mondta, hogy tanuljam meg a Lolát. „Dehát azt szopránok szokták, én meg alt-kettő vagyok.” „Nem baj, el kell tudni énekelnie.” Nem volt semmi kedvem hozzá, de megtanultam. Nem sokkal később meghallgatott és közölte, hogy enyém a szerep második szereposztásban. Santuzza Dunszt Mari volt. A próbák a legnagyobb rendben zajlottak, amikor egyszer jött az első szereposztásbeli Kollegina és mondta, hogy Szicíliában ilyen riszáló mozdulatokkal nem közlekedhetek, mert megköveznek. Gyorsan átmentem zárdaszűzbe, de a következő próbán Békés lekapott a tíz körmömről, hogy mi van velem. Mondtam, hogy mi történt, nyomban eligazította a pályatársnőt.

    - Sikered volt tehát, hiszen hosszú sorozatban énekelted.

    - De csak nem akartak magánénekesnek szerződtetni. Horváth Zoli jött föl egyszer Pécsről és meghallgatott (emlékszem, Oberfrank Géza kísért), a Trubadúr Máglyaáriájából énekeltem egyetlen egy versszakot, mire leállított és mondta, hogy fel vagyok véve Pécsre magánénekesnek.

    - Bálintot Pécsett ismerted meg?

    - Nem, már pécsi énekesnőként meghívtak Debrecenbe egyetlenegy Carmen-előadásra és ott ismerkedtünk össze. Azon az előadáson énekelt még Escamillót Németh Jóska is. Már akkor nagyon nézegettük egymást Bálinttal. Amikor visszamentem Pécsre, mondtam Breitnernek, hogy találtam egy fantasztikus tenoristát és egy nagyszerű baritont. Mire Ő: „hegedűst nem hozott, Angyalom?” De meghallgatás nélkül szerződtette mindkettőt, egyedül az én véleményem alapján.

    - A repertoárt tehát vidéken elsajátítottad…

Mészöly Katalin     - Így van, az Operaház készen kapott. Ráadásul Breitner nagyszerű muzsikus és rendkívül igényes betanító volt, nem lehetett nála kamuzni. Mondok egy érdekes történetet arról, mennyire odafigyelt az emberre. Trubadúrra készültünk, 27 éves voltam. Ennek megfelelően nagyon beleéltem magamat a szerepbe, nagyon komolyan készültem rá. (Még egy buggyant cigányasszonyt is megtaláltam a városban, a nyomába szegődtem és figyeltem a mozdulatait.) Az egyik főpróbán eljutottunk a táborképig. Amikor Azucena kiszakítja magát a katonák kezei közül, van egy hatalmas tartott ’G’, azt úgy megfújtam, hogy Breitner lekopogta a zenekart és felszólt: „hány éves Maga, Angyalom?”, „Huszonhét Karnagy Úr…” „És hány éve van a nyugdíjig?” Akkor 55 évesen lehetett nyugdíjba menni, kiszámoltam: „Huszonnyolc…” „Nem fog addig énekelni, ha így ordít! Mindig csak akkora hangot szabad kiadni, amennyit kontrollálni tudunk…” Égtem egy nagyot ott mindenki előtt. Képzeld el, utána még harminc évig nagyon sokat énekeltem Azucenát, de ennél a jelenetnél mindig bevillant ez a mondat. A leginkább meghatározó zenei vezető volt az életemben. Nagyon haragudott ránk, hogy eljöttünk Pécsről, de egyszer csak felbukkant egy debreceni Carment megnézni. Bejött az öltözőbe, a cigaretta neki is mindig a szájában és csak annyi szakadt ki belőle, hogy „hallja, de kib…ott jó énekesnő Maga!” Ez a volt a legnagyobb bók, amit valaha is kaptam tőle.

    - A budapesti feljövetel végül hogy jött össze?

    - Debrecenben énekeltünk Bánkot Bálinttal, egyszer csak kivágódik az öltözőajtó, ott állt Komlóssy Erzsi. Nekem Ő a pályám elején egyfajta elődként élt, ráadásul mindenki mondta, hogy nagyon hasonlított a hangszínünk. Köszönés nélkül csak annyit mondott: „Ki utál Téged Pesten, hogy ilyen vocével itt énekelsz? Na várj, két év múlva elmegyek nyugdíjba, és felhoznak.” De nem kellett két év, már abban az évben felvettek az Operaházba mindkettőnket.

    - Azért jött új szerep Pesten…

    - Alig, hiszen még a Kékszakállút is elénekeltem Pécsett is, Debrecenben is. Még a Hovanscsinát is.

    - Ebolit viszont nem énekeltél Pesten, csak Debrecenben.

    - Amikor az Operaházban kitűztek a Don Carlosban, az két héttel követte a Háry János bemutatóját. Én annyira akartam Melissel énekelni a Háryt, 17 éves koromtól nagy csodálója voltam. Még nem ismertem személyesen, de már akkor a példaképem volt. Soha nem hallottam Őt indiszponáltnak. Ez így is maradt, mert még az utolsó előadásain is közreműködtem és nagyon sokfelé jártunk a világban a Kékszakállúval. Szóval, inkább lemondtam Eboliról Melis kedvéért.

    - Hogy élted meg az Operaház rendszerváltás körüli időszakát? A Lukács Miklós-Mihály András-Petrovics Emil-Ütő Endre korszakra gondolok…

    - Ahogy Bálint is mondta: mindenki hozta a saját gárdáját. De inkább elmesélek egy jellemző sztorit: Lukács Miklós az utolsó évében előbb odaadta az Amnerist, majd visszavonta, azzal, hogy majd Mihály akarja dirigálni és majd akkor. (Én addigra már Fertőrákoson énekeltem a szerepet Simándyval, Moldován Stefivel.) Mihály viszont azt kérte, énekeljek próbát, de ezt visszautasítottam. Nem voltam jó próbaéneklő típus, nekem kellett ehhez a színpad, a környezet, sokszor nem teljesítettem igazán jól ilyen szituációban. Emlékszem, próbált Bálinttal, aki Radamest énekelt, én meg ott ültem az ajtó előtt, várva rá. Egyszer csak kiszólt: „ne csinálja már, hogy én énekeljem hanggal azt a duettet vele, jöjjön be…” Bementem, elénekeltem, mire a végén elkezdett nevetni, rágyújtott a cigarettára: „Na ugye, hogy próbát énekelt nekem…”. És onnantól benne voltam az Aidában. A Hovanscsinában is nagyon szerette a megoldásaimat. Utána mindent én énekeltem.

    - Majd jött Petrovics Emil…

    - Mivel mindenben engem látott, megunt és elkezdett kis szerepeket adni (pl. az Albert Herring mamáját). De azután látott benne, megdicsért és onnantól kezdve megint kaptam főszerepeket. Ütő Endre is elkezdett hanyagolni, de amikor látta, hogy énrám mindig pontosan számíthat, onnantól Ő is elismert. Talán egyedül Szinetár Miklós bízott bennem az elejétől kezdve, persze ismert jól korábbról is. Mindenkinél újra vizsgázni, bebizonyítani, hogy nem véletlenül vagyok ott, nagyon nehéz.

    - Melyik szerep állt legközelebb Hozzád?

    - Mindenekelőtt volt a Trubadúr, azt nagyon szerettem. Mindenki azt hitte, hogy a Carmen, de Azucena sokkal közelebb állt hozzám. Nagyon nagy nevekkel énekeltem benne, volt egy nagyszerű román tenor, Ludovic Spiess vagy az én időszakomban ahányszor Luna grófot énekelt nálunk Piero Cappuccilli, mindig velem tette. Nagyszerű partner és kedves kolléga volt. De szopránt is mondhatok, például Katia Ricciarellit.

    - Hányszor is énekelted Azucenát?

    - Rengeteget, de számot sajnos nem tudok. Egyedül a Carment számoltam, abból teljes előadást 136-ot énekeltem.

    - Van olyan szerep, ami kimaradt?

    - Igen, Orfeuszt nagyon sajnálom, de ma már tudom, hogy nem igazán az én hangomra való és az én magánénekesi időmben, ha jól számolom, 1977-től 2006-ig az Operaházban a Sámson és Delila sem ment legnagyobb sajnálatomra.

    - Kedvenc partnered?

    - Természetesen a férjem, Bálint. Szinte minden szerepemet a közreműködésével énekeltem. Parasztbecsület, Trubadúr, Hovanscsina, Bánk bán, Aida, Don Carlos és persze a Carmen, amiben megismerkedtünk. Egyszer odajött egy jegyszedő néni a következő kérdéssel: Hogy van az, hogy Önök híresen boldog házasságban élnek és a színpadon olyan ádázul gyűlölik egymást, hogy van ez? Mire én: hetente egyszer vagy kétszer jól megmondjuk egymásnak a magunkét a színpadon, így otthon már nem kell veszekedni.

    - A tavalyi évben a Magyar Állami operaház örökös tagjává választottak. Hogy élted meg?

    - Mondjuk, tíz évvel ezelőtt még jobban örültem volna neki, de most sem jött rosszul. A legjobb az volt, hogy a legtöbb szavazatot kaptam az örökös tagoktól, s büszke vagyok arra, hogy maguk közé választottak. Ha valaki, ők tökéletesen ráláttak az egész pályámra. Szinetár Miklós mondta is a laudációban, hogy ez az egyetlen demokratikus szavazás.

    - Hogyan töltitek a mostani bezártságot?

    - Mint egy rendes háziasszony, főzök mindennap. Nagyon sokat szaladgálok itthon, az állataink (papagájok, tyúkok, kutyák) is adnak munkát folyamatosan, nem engednek ellustulni. Bevásárolni nem megyek. Gyakran nézzük a Mezzo csatornát, még nálunk lehet nézni. Mostanában „önimádók” lettünk, szívesen hallgatjuk magunkat, a régi felvételeinket.

Mészöly Katalin






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.