Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Mind másképp csinálják - Cosi fan tutte a szegedi Kisszínházban

2020-02-14 21:16:04 - operatikus -

Cosi fan tutte a szegedi Kisszínházban

2020. január 17/február 2.
Szeged, Kisszínház

MOZART: Cosi fan tutte

Fiordiligi - Horák Renáta / Kovács Éva
Dorabella - Dobrotka Szilvia / Máthé Beáta
Ferrando - Balczó Péter
Guglielmo - Koczka Tamás / Szélpál Szilveszter
Don Alfonso - Andrejcsik István / Cseh Antal
Rosina - Kónya Krisztina / Vajda Júlia
Mozart - Büte László

Szegedi Nemzeti Színház Ének- és Zenekara
vez. Pál Tamás

Operát nagyon sokféleképpen lehet csinálni.

Operát nagyon sokféleképpen lehet jól csinálni. És akkor a játszásról még nem is beszéltem.

Opera, mint olyan - nincs is. Az mindig más.

Ezeken a hasábokon nemrég elragadtatottan lelkendezett -ppp- a Scala Tosca előadásáról. Jó zenekar, nagyhangú kórus, elsőrangú karmester, kitűnő hangok, látványos, korhű rendezés, minőségi tévéfelvétel. Kívánhat az ember többet egy Scala-évadnyitótól? Attól talán nem. De az operától, mint műfajtól annyi mindent lehet kívánni! Egészen mást várunk egy stúdiófelvételtől, mint egy kisebb vidéki színház repertoár-előadásától, egy nagy operaház szuperprodukciójától, vagy egy koncertszerűtől.

Ebben az értelemben a szegedi Kisszínház Cosi fan tutte-ja teljesen a helyén van. „Operába avató” - mondja az ajánlás. Nem gyerekelőadás, hanem olyan fiatalokhoz szóló, akik most ismerkednek a műfajjal. A feladathoz Toronykőy Attila rendező magát Mozartot hívja segítségül, aki nagy zsivány volt, az biztos!

Cosi fan tutte a szegedi Kisszínházban Elkezdődik a történet szép nagy parókákkal, rokokó ruhákban, hosszú recitativókkal, de a szerzőnek hamar elege lesz belőle. 2020-at írunk, mondja Wolfgang Amadeus, énekbeszéd helyett legyen inkább próza, mai ruhák, bútorok, a zenét kicsit rövidítsük le, és próbáljuk meg da Ponte történetét a mai korra lefordítani. Büte László az énekkar tagja játssza Mozartot, finom őrülettel, mértéktartóan. De a rendező is jól érzi az arányokat, a színpadra tett komponista éppen annyira avatkozik bele az előadásba, amennyire kell.

Bizonyára lehetett volna ma szebb, poétikusabb, virtuózabb hangokat is keresni a négy főszerepre. De Toronykőyék jól tudják, hogy egy 50-es kerekded Fiordiligivel, vagy egy rém stílusosan éneklő pocakos Ferrandóval eleve bukó lenne a beavatás. Ezért négy tehetséges, nyitott, csinos fiatalt választottak, akikről bármelyik mai tini elhiheti a szerelmi összegabalyodást.

Horák Renáta szopránjának nem a behízelgő szín a legfőbb erénye. De biztosan elénekli a szólamot és megrendítően küzd meg saját női gyarlóságaival. Tiltakozásában és elutasításában is annyi az erotika, hogy váltakozva kelti föl együttérzésünket és vágyakozásunkat. A nagy Mint a szikla áriáért kapaszkodnia kell, de állva marad – énekesként és a szörfdeszkán egyaránt. Apropó szörfdeszka! (Ária1) Operában az áriát legnehezebb megrendezni. Toronykőy ezúttal bravúrt bravúrra halmoz. A Come scoglio-ban pontosan érzi és érezteti, hogy a lány szavakban rendíthetetlen hűségéről beszél, de a zene inkább öngyőzködést sugároz, mint erős belső meggyőződést. Miközben a szoprán a rendezői jobbon egy helyben állva énekelheti a dögnehéz, ugrálós szólót, a másik három fiatal a zene ritmusára a balon (a Balatonon? a tengerparton?) szörfözni kezd. Aztán az ária végefelé Fiordiligi is hullámlovagol egy kicsit. A látványelem erősíti a mondanivalót, s jól passzol a zenéhez, de nem vonja el a figyelmet, miközben az énekesnőt békén hagyja képezni a rázós hangokat. És szemléletesen mutatja, hogy amit a lány énekel, az másik három hősünknek is az életproblémája.

Kovács Éva fölényesebben siklik a merész hanghullámok hátán. A mélységek egy szubrettől meglepően erőteljesen szólalnak meg – ám ez egyáltalán nem megy a magasság rovására! Rajta is remekül állnak a csinos ruhák, de ő egészen máshogy fogja föl a figurát. Horák mélyen megéli a menyasszony vívódását, Kovács kívülről néz rá és így mutatja föl. Ő nem végigszenvedi saját belső viharait, hanem inkább csodálkozva néz rá önmagára. Két nagyszerű, egy tőről fakadó alakítás – jelentősen eltérő elágazásokkal.

A bemutató legjelentősebb vocéja Máthé Beáta torkából szól. Dorabellát Mozart szopránnak jelzi, de az együttesekben övé az alsó szólam, mezzók szokták énekelni. Most két drámai szopránnak jutott, tónusban éppen jók. Máthé nem az a manöken alkat, mint fentebb méltatott kolléganői, de erős női energiák sugároznak belőle, és Varsányi Anna rendkívül előnyös kosztümöt talált ki neki. Tetszetős az összes ruha, én csak Don Alfonso raszta parókáját nem értem és nem is szeretem. Dorabellának van a két lány közül az erősebb ösztöne. Máthé dús, sötét hangszíne minden erkölcsi aggályt fölold. Széles mosollyal, vágyakozó hangon mondja ki ez elzárkózás szavát, „Undorító!”, s tartalom és forma nyilvánvaló ellentmondása egy pillanat alatt érzékelteti a lelkében dúló viharokat.

(Ária 2) Áriájában a lány arról beszél, hogy egyedül akar lenni. A rendező egy előfüggönyt húz neki, hogy maga maradhasson, de le kell jönnie a zsöllyébe, a zenekari árok elé, hogy magányát mi, nézők testközelből tapasztalhassuk. Dobrotka Szilvia is jól énekel, ő inkább a nővér együgyűségét, testvérénél földhözragadtabb világlátását teszi előtérbe.

(Ária 3) A darab egyik legnépszerűbb szólója Ferrando Un aura amorosa kezdetű áriája, amelyben mélységes csalódottságáról énekel. Toronykőy biztos ízlését jelzi, hogy ezt - egyáltalán nem rendezi meg. Csak hagyja Balczó Pétert, hogy álljon, és gyönyörűen, hajlékonyan elénekelje a fájdalmát. Mindössze egy képet, lobogó fahasábokat vetít mögé. Azt súgja a fiatal nézőknek: az operában gyakran nem kell semmi, csak méláznunk kell amint egy szép hang szép dallamokat énekel. Ő se mozdul, mi sem mozdulunk, csak a lelkünk. (Hanczár Györgyöt sajnos nem láttam a szerepben.)

Két rokonszenves fiatalember Gulielmo, Szélpál Szilveszter és Koczka Tamás, mindketten bátran mutatkozhatnak meztelen felsőtesttel. Koczka (bocsánat a szóviccért) valamivel kockásabbra van kigyúrva, és nemcsak felkarja, baritonja is izmosabb. Szélpál szeretetreméltó egyénisége minden szerepen, jelmezen és álruhán átsüt. Gulielmóhoz különösen jól illik őszinte optimizmusa. Ezért válik az ő előadásában nyugtalanítóvá méltatlankodó áriája, melyet a zenekari árok szélén, a történetből kiléptetve énekeltetnek el vele. Koczka ránézésre nem sokkal fiatalabb nála, de a rappelő mozgások, derekára kötött lánc hozzá korban és talán karakterben jobba illik.

(Ária 4) Despinát egy ilyen friss, ropogós előadásban fölösleges elővigyázatosság volt ismét Rosinára szelídíteni. Az ő áriája is remekül van kiállítva. Amikor a férfiakról énekel, különösen a katona pasikról, akik elcsábulnak, Sylvester Stallonéről, Swarzeneggerről, Brad Pittről vetít a lányoknak, és mi mosolyogva hallgatjuk. Amikor azonban eljut Kim Dzsong Unig és Trumpig harsányan hahotázunk, bár néhány más kortárs macsót (pl. a lovagló Putyint) hiányolunk az előadásból – saját logikája alapján. Amikor viszont utolsó képként Rosina a saját, Don Alfonsóval csókolózó selfijét adja be óvatlanul – akkor a színpadi lányok derülnek harsányan. Vajda Júlia remek komika, ezt tudtuk, a hangja az elmúlt 40 évben semmit sem kopott, erre meg mindig rácsodálkozunk. „50 az új 20” olvassuk angolul a pólóján. Őt szolid házvezetőnőnek öltöztetik.

Ha viszont Kónya Krisztina énekli a szerepet, akkor 40-et írnak telt keblére, és szűk szoknyát kap neccharisnyával, meg magassarkúval. Szőke parókájával olyan szexi, hogy alig lehet ellenállni neki. Amikor pedig mindezek tetejébe áldoktorként álbajuszt ragaszt – na, akkor teljesen ellenállhatatlan! Nőiségnek és komikumnak, mindenről lemondásnak és még mindenben reménykedésnek üde keverékét hozza. Új szín ez pályáján.

Don Alfonso egy fél lépéssel árnyékba szorul. Nem tudom, hogy a rendezés arányai vagy a szereplők erőviszonyai miatt. Andrejcsik István inkább színészileg jeleníti meg a bölcs öregedő férfit. Cseh Antalnak a hangjában és a fölfogásában is több erő van, Ez a férfi még kevésbé emelkedett fölül a dolgokon, még több földhözragadt férfireményt hordoz.

Toronykőy díszlete kortalan, praktikus. Nem háttér, hanem játéktér. Nem aláfest, hanem szolgálja a drámát, akkor is, ha ennek érdekében látványos képeket alkalmaz.

A bemutatót a legelső sorból néztem. A zenekari árok fölött időnként fölbukkant egy ősz fej, máskor meg két eres kéz. Pál Tamás irányítja az előadást. Gondos betanítás után hagyja folyni a zenei folyamatokat a maguk medrében, bízik az énekeseiben, akik többnyire tanítványai. Csak a leghangsúlyosabb, legnehezebb pillanatokban akar erősen jelen lenni. Miként a Figaróban, most is pálca nélkül dolgozik. Nem dirigál, csak a fő vonalakat adja meg – a többit meg lágy tenyérrel elsimítja.

A szegedi Cosi vége nagy zűrzavar. Nem lehet tudni, ki és kit csalt meg valójában, kinek kivel kellene és nem szabadna összeházasodni. Hajszálra, mint a valóságban. Az élet veszélyes üzemmód, keskeny hegyi ösvényeken araszolunk boldogságunk felé, minden mellékesnek tűnő pillanatot is halálos tétre játsszuk. Akkor is, ha csak legszebb illúzióink vesznek oda. Ifjú hőseink előtt négy külön ajtó nyílik, semmit nem lehet ugyanúgy folytatni. A közreműködőknek és a nézőknek is gazdag tapasztalataik teszik mély élménnyé az előadást.

Cosi fan tutte a szegedi Kisszínházban
fotó:@copy; SZNSZ / Kelemen József






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.