Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Tisztes zenei középszer, kellemes öltözetben - Bellini Alvajárója a Müpában

2020-02-10 22:17:43 - ppp -

Bellini Alvajárója a Müpában 2020. február 09.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

BELLINI: LA SONNAMBULA

Rodolfo gróf - Mirco Palazzi
Amina - Zuzana Marková
Elvino - Konu Kim
Lisa - Zemlényi Eszter
Teresa - Simon Krisztina
Alessio - Dobák Attila
Myrtha, a villik királynője - Kozmér Alexandra
Jegyző - Bejan Miklós Máriusz

Kodály Kórus Debrecen
Pannon Filharmonikusok

vez. Riccardo Frizza

Folytatódott a Művészetek Palotájában a 2017-ben megkezdett Bellini-sorozat, ezúttal Az alvajárót tűzték műsorra. A három évvel ezelőtti Puritánokhoz képest, annak ellenére, hogy azt az Alvajáróhoz képest sokkal nehezebb műnek gondolom, ez a mostani a szólisták teljesítményét illetően alacsonyabb színvonalat képviselt zeneileg, viszont most is igényes színpadi megvalósításban.

A Sonnambula persze nem könnyű mű, ez nem állítható. Nehézsége két dologban rejlik: színpadi értelemben nem könnyű a mai kor nézőjéhez közel hozni, érdekessé tenni a kis olasz falu lakóinak meglehetősen szimpla, mégis nehezen hihető történetét. Zenei értelemben pedig nagyon nehéz, ma már szinte lehetetlen, olyan énekeseket találni, akik hiánytalanul megfelelnek a főszerepek elképesztő követelményeinek.

Első látásra és hallásra egyébként ezek a szólamok nem is tűnnek olyan nagyon nehéznek, ha arra gondolunk, milyen elvárásokat támaszt megszólaltatójával szemben Elvira és Arturo szólama a Puritánokban. Amina és Elvino kevesbé teszi próbára a magas regiszter szélső hangjait, viszont perfekt belcanto technikát követel, legfőképp a legato éneklésben. Ezen felül pedig képességet és ihletet arra, hogy megjelenítsék a Bellini-dallamokban rejlő színeket, érzelmeket, annak ellenére, hogy a Puritánokhoz képest kevesebb a műben az hatásos zenei és színpadi pillanat.

A produkció színpadi részével elégedett voltam, apróbb fenntartásokkal. Némedi Csaba munkája már a Puritánokban is tetszett, teljesen indokoltnak tartom, hogy a rendezésre ismét őt kérték fel, ahogy karmesterként Riccardo Frizza is ismételt. Némedi rendezése ezúttal is jó ízléssel és kulturáltan egyensúlyoz a modern és a hagyományos között, és bár a művet az olasz faluból egy balettiskolába helyezi át, ez az aktualizáló-modernizáló megoldás egyáltalán nem volt zavaró. Nincs benne semmi a ma szokásos rendezői opera polgárpukkasztó attitűdjéből, és kellőképpen modern ahhoz, hogy az égadta világon semmi avíttság ne lengje körül, ami – valljuk be – az Alvajáróra tradicionális rendezésben nem kis veszélyt jelent.

Bár a rendező egy nyilatkozatában azt mondta, hogy nem tartja statikusnak a belcanto operákat, a díszlettel sikerült némileg azzá tenni, mivel a magas lépcső, kényelmetlenül magas lépcsőfokaival nem tette igazán lehetővé a kórus mozgatását, és megnehezítette a szólistákét. De ez lenne az egyetlen, nem is jelentős, kifogásom, vagy mondjuk inkább így: észrevételem.

Ami a zenei megvalósítást illeti, összességében és mindent egybevetve nem lehetett okunk különösebb panaszra. (Főként, ha ahhoz a gyakran botrányosnak nevezhető színvonalhoz hasonlítjuk, amelyet az Operaház előadásain vagyunk kénytelenek elszenvedni.) Ez a Sonnambula megfelelt a mai nemzetközi színvonal elvárásainak — hogy mennyire felelt meg az opera ideális megszólaltatására szóló követelményeknek, az már egy másik kérdés.

Bellini Alvajárója a Müpában A három főszereplő közül a fiatal cseh szoprán, Zuzana Markova neve a legjobban csengő, őt ma Európa több színpadán láthatja a közönség a koloratúr fach legjelentősebb szerepeiben, a youtube-on több felvételét is meg lehet találni. Kétségtelenül jól képzett hangú énekesnő, aki hibátlanul használni is tudja egyébként nem különösen attraktív orgánumát. Sajnos hiányzik belőle az egyéni szín, ahogy énekléséből és alakításából is hiányoznak a színek. Amina szerepe önmagában rettentő nehéz feladat ebből a szempontból, csak egészen kivételes énekesnő képes arra, hogy az egyszerű figura zeneileg is kissé egysíkúan jellemzett karakterét valódi élettel töltse meg — ezért van az, hogy a mű teljes diszkográfiájában is általában kissé unalmas és jellegtelen interpretációkat hall az ember, még nagy nevektől is. Olyan szoprán, aki a perfekt vokális produkció mellett, illetve azon keresztül képes volt színessé és érdekessé tenni, összesen három-négy, ha akadt, talán.

Markova szépen, kulturáltan, de egysíkúan énekelt, azonban dinamikailag elég kiegyenlítetlenül. Ez részben vagy természetes adottság vagy technikai fogyatékosság: bizonyos fekvésben nem szól a hangja, amit csak részben kárpótol az üzembiztos, de nem kellemes hangzású magas regiszter. Szépek a pianók, de hiányoznak a trillák, és egyfajta belcantós virtuozitás. A szerep alfáját és omegáját jelentő zárójelenet cabalettájából az az érzelmi töltet, amely megkoronázza a szólamot, a szerepet és az egész operát. A da capo részben, ahol minden lehetőség adott és egyben elvárt, hogy a szoprán valami nagyot „dobjon”, Markova kifejezetten óvatos megoldásokhoz folyamodott. Bevallom, számomra igazán ott vesztette el a csatát elismerésem elnyerésért.

Ellenkező utat járt be a koreai tenor, Konu Kim, akit az annyira várt, szerződés nélkül beharangozott Francesco Demuro helyett kaptunk. Az indítás egyenesen megijesztett: belcantótól idegen hangokat, a szereptől idegen hangszínt hallottam. Fokozatosan javult már az első felvonás végére is, de igazán jó formáját csak a másodikban mutatta be. Orgánumát az Elvinóétól hősiesebb szerepekre gondolom alkalmasnak — nem véletlen, hogy Arnold lesz egyik következő szerepe a Tell Vilmosban —, mellyel most bizonyos részeket erősen falzettbe hajló megoldásokkal tudott csak megoldani. Őszinte és hiteles alakítása azonban méltán nyerte el a közönség tetszését, és azon a helyen, ahol én ültem, határozottan úgy tűnt, hogy a címszereplőnél erősebb decibelű sikert aratott.

Mirco Palazzit korábban már hallottam Rodolfo gróf szerepében külföldön, mint ifjú és ígéretes basszust. Azóta hangja eléggé kivilágosodott, nem véletlen, hogy a darabot nem ismerők baritonnak gondolták. Pedig Rodolfo áriája az olasz basszusok egyik kedvence, koncerteken és lemezeken is gyakran énekelt sikerszám. Palazzi a szólamot elénekelte, különösebb hibák, de különösebb erények nélkül.

Az előadás számomra legkellemesebb meglepetését jelentette Lisa elég hálátlan, mert Amina árnyékába kényszerített, szintén koloratúrszopránra írott szerepében Zemlényi Eszter. Egyáltalán nem ismertem nevét, mentségemre szolgáljon, hogy nem énekel az Operában. Jó volumenű, szépen csengő, biztosan éneklő szubrett hang, aki a színpadon is otthonosan mozog. Lehetne sorolni a neveket, akik az Operában sorozatban énekelnek vagy énekeltek főszerepeket, miért nem jut feladat a náluk klasszisokkal jobb és tehetségesebb Zemlényi Eszternek?

Kifogástalannak találtam a Pannon Filharmonikusok és a Debreceni Kodály Kórus produkcióját, az utóbbiak esetében hallatlan rokonszenves volt az őszinte lelkesedés, amellyel a színpadi játékban is részt vettek. A karmester, Riccardo Frizza a belcanto avatott ismerőjeként biztos kézzel vezette együttesét, de nem találtam olyan meggyőzőnek dirigálását, mint három éve a Puritánokban.

Lehet azonban, nagyon könnyen lehet, hogy ez az Alvajáró mint mű számlájára is írható; illetve magyarázhatja az a tény, hogy az egész előadásban nem találtam egyetlen igazán őszinte nagy lelkesedésre indító momentumot. Nem tudom, szabad-e ilyet mondani, de ha igen, ha nem, vállalom: az Alvajáró olyan opera, amelyet csak óriási énekesekkel érdemes színpadra állítani. Ez most, sajnos, nem sikerült.

Bellini Alvajárója a Müpában
fotók: Barbara Pálffy






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.