Villámlátogatás Pozsonyban

Villámlátogatás Pozsonyban

2019. október 3.
Pozsonyi Nemzeti Színház régi épülete

Rossini: Otello
A Besztercebányai Opera vendégjátéka

Rossini operájának CD-, illetve DVD-felvételéről részletesen beszámolt -zéta- és Balázs Miklós… (article.php?artid=5941; Signor Rossini Otellója / article.php?artid=6747; Fekete (Rossini Otellója Zürichből)

Csak néhány érdekesség: az opera nem Cipruson, hanem Velencében játszódik. Számos helyen eltér Shakespeare drámájától, ami nem véletlen, hiszen sem Rossini, sem a librettista, Francesco Beria di Salsa nem látta az angol drámaíró darabját.

Hat tenor lép színpadra, a címszereplő, Rodrigo, és Jago – utóbbi szólama jóval jelentéktelenebb, mint Verdinél – és három comprimario. Így akadnak duettek két tenorra – Otello és a Dózse, Jago és Rodrigo, Otello és Jago.

Akad a mű előadástörténetében is számos érdekesség. Játsszák három felvonásban – ilyen a mű első, 1978-as felvétele, Jésus López Cobos irányításával, nagyszerű énekesgárdával (Carreras, von Stade, Pastine, Ramey), de két részben is, mint ahogy most Banska Bystrica társulata tette pozsonyi vendégjátékán.

Akadnak egyéb különös tények is. Rossini tenor hangra írta Jago szólamát, de már három évvel az 1816-os premiert követően bariton változatot is készített – sokan énekelték, például Manuel Garcia, a későbbi neves énektanár, sőt, basszisták is.

Egy francia bariton pedig a mű egy 1844-es párizsi előadásán „betoldotta” a La donna del lago egy áriáját.

Az 1820-as római bemutató kapcsán Rossini a cenzorok miatt happy end finálét komponált. 2012-ben egy új-mexikói produkció első előadásán mindkét verzió elhangzott, a későbbiekben a publikum szavazhatott, melyik változatot akarja (ez szerepel, függelékként, az Opera Rara lemezén).

És Besztercebányán is fel van készülve a társulat mindkét befejezésre. Előadás előtt a közönség kétféle színű kocka között választhat, melyiket dobja urnába – a szavazatok állása szerint fejeződik be az opera.

A pozsonyi vendégjátékon nem volt lehetőség választani – tragikus véggel zárult az előadás.

Amely nagy élményt jelentett. Andrea Hinková rendezése hagyományos, de a szereplők közötti kapcsolatok bemutatásával, amennyire ezt a darab egyáltalán megengedi. Egyszerűek, de szépek Miriam Struhárová díszletei, szemet gyönyörködtetőek Boris Hanečka kosztümjei.

Ám a zenei megvalósítás miatt maradt meg emlékezetemben elsősorban ez az este.

Jó a zenekar, a fiatal Ján Procházka (az esti színlap hibásan hozta nevét) irányításával. Tavasszal láttam Pozsonyban a Traviata első két felvonását. Noha Vargicová még mindig jó volt a címszerepben, a tenorista meghallgathatatlan, a rendezés egy óvodás szellemi képességeit tükrözte (bocsánat, ovisok), a zenekar pedig – visszafogom magam, nagyon sarkalatosan kellene fogalmaznom.

Az Otello nyitánya Rossini hosszabb, nívósabb sinfoniái közé tartozik. Az opera egészének muzsikája is nívós, persze nem mérhető Verdi drámaiságához.

És akadt egy, merem leírni, világsztár, a címszerepben Zi-Zhao Guo. Utoljára, két bő éve, Francesco Demuro tenorja jelentett számomra hasonló felfedezést.

Sok a közös bennük, a korlátok nélkülinek tűnő magasságok, a remek technika. A puritánok természetesen elsősorban végtelen dallamuszály, Rossini operájában sok gyors, staccato-technikát követelő rész is akad. A kínai tenor voceja nem olyan behízelgő fényű, mint Demuroé, ércesebb, hősiesebb.

Figyeljünk rá.

Jago (Peter Malŷ) és Rodrigo (Dušán Šimo) hanganyaga kevésbé nemes, mindkettőjük jó, de kissé kappanszínű magas hangokkal rendelkezik.

A Desdemonat éneklő, fiatal, dekoratív Mariana Hochelovát kevés választja el attól, hogy jó szoprán legyen – ha magasabb tartományban a hang nem válna kicsit élessé, ha a drámai jelenetekben kicsit több Kraft lenne benne…

Rossininál jelentős szerepet kap Desdemona apja, Elmiro is – itt Ivan Zvarik felejthető alakításában.

Nem hiszem, hogy sokan elmondhatjuk: láttuk operaszínpadon a „másik” Otellót is.

Übrigens: Besztercebánya lakosainak száma mintegy nyolcvanezer.

Kecskemété száztízezer.

Szívesebben járnék a Kecskeméti Operaház előadásaira, Szegedtől egy óra vonattal – csakhát…

019. október 4.
Pozsony, Reduta

Philharmonia Zenekar
vez. Esa-Pekka Salonen

Egyetlen művel jött az együttes vendégszerepelni, a Pozsonyi Zenei Fesztivál keretében, Mahler IX. szimfóniájával. A Reduta a Szlovák Filharmonia nemrégiben felújított épülete, Pozsony belvárosának egyik ékszerdoboza.

A koncert Janus-arcú volt. A mintegy 700 főt befogadni képes termet kicsinek találtam a hatalmas mahleri zenekar számára.

Az interpretáció is ambivalens érzéseket hagyott bennem. Tény, hogy a mű koncertteremben általam hallott interpretációit illetően el vagyok kényeztetve. Nyilván sokan emlékszünk a darab 1986 nyarán elhangzott előadására, a Mahler Ifjúsági Zenekart – vagy akkor még Európai Ifjúsági Zenekar volt a neve? – Claudio Abbado vezényelte.
Abbado 53 éves volt, amikor először mert a darabhoz nyúlni, ez volt a negyedik alkalom, hogy elvezényelte a művet.

Emlékszem az utolsó tétel utáni döbbent csendre. Aztán hogy néhányan, kevesen, elkezdtek tapsolni. De a taps elhalt, és ismét vagy egyperces síri csend következett.

Hallottam aztán a szimfóniát később is, Abbadoval és a Berlini Filharmonikusokkal. Haitink és Masur felejthető tolmácsolásában. Mehtaval és Rattle-lal, és az opust szemtelenül fiatalon vállaló Dudamel pálcája alatt.

Fischer Ádám Szegeden vezényelte a művet, egy-két nappal Bohumil Hrabal halálát követően. Jeleztem a Nemzeti Filharmóniának, szép lenne az író emlékének ajánlani az estét, hiszen Mahler volt az a komponista, akinek neve Hrabal írásaiban leggyakrabban megfordult – válaszra se méltattak.

De vissza a pozsonyi koncerthez. Az első két tétel előadásánál úgy éreztem, Salonen darabokból építi fel a partitúrát.

A III. tételnél aztán minden megváltozott. Valóban Allegro assai szólt, és a szűk egyperces záró Piú strettoban az orkeszter hihetetlenül drillezve játszott.

És jött a zárótétel, a mahleri meghalás zenéje. Életemben egyetlen Karajan-koncerten voltam, sajnos, nem az 1982-es Berlini Fesztiválon, ahol Mahler Kilencedikjét vezényelte.

Ez a lemez a mű etalonfelvétele – nem véletlen, Karajan sosem nyúlt ismét a darabhoz, mondván, azt az interpretációt nem tudná megismételni. Hallgassák meg a „Fliessender, doch durchaus nict eilend” jelzésű részt, itt Karajan zenekara sír, jajong, kétségbeesetten sikítanak a vonósok.

S itt a zenekar és dirigense megmutatta, miért tartoznak a világ élvonalába – valóban szép emlékem maradt a koncertről.

De a katarzis elmaradt.

Köszönetemet szeretném kifejezni Ladislav Kozlok Úrnak, Kozlok Laci Barátomnak, hogy ott lehettem e két szép estén.