Bejelentkezés Regisztráció

Külföldön

…és mégis mozog, avagy így lesz a zene mindenkié – a Berkshire Choral International Prágában

2019-08-16 19:05:55 - eszbé -

a Berkshire Choral International Prágában 2019. augusztus 10.
Prága, Žofin Palota

Dvořák: Stabat Mater

Katharine Dain – szoprán
Cornelia Sonnleithner – mezzoszoprán
Johannes Bamberger – tenor
Stefan Zenkl – basszus

Prágai Cseh Szimfonikus Zenekar
Berkshire Choral International
vez. Heinz Ferlesch

1982-ben egy Robert Shaw nevű úriember, és ez most nem üres frázis, valóban nevezhetjük így, azzal a szándékkal alapította meg Massachusetts államban a Berkshire Choral Festival nevű szervezetét, hogy ezáltal a kóruséneklést szerető és azt különböző szinten művelő olyan embereket oratórikus művek zenekaros előadásának lehetőségéhez juttasson. Olyanokat, akiknek amúgy erre sose lenne módjuk, s ezen koncerteket olyan karmesterek vezényeljék, akik személyükben hidat tudnak teremteni a profizmus igényessége és a résztvevő amatőr énekesek sokszor igen hézagos zenei ismerete között.

E gondolat mindkét oldalról jó fogadtatásra talált, kórustagnak is jelentkeztek bőségesen, és zenekart, karmestert is mindig sikerült találni. Évről évre növekedett a résztvevők száma, így egyre több előadást sikerült megrendezni, és az érdeklődés olyannyira tartósnak bizonyult, hogy másfél évtizede a szervezetet már Berkshire Choral Internationalnek nevezik, ahol a nemzetköziség nem is feltétlen a résztvevők nemzetiségi összetételére utal, mint az előadások helyszínére: már Európába is szerveznek hangversenyeket.

Ahogy a fogalmazásmódból kiderülhet, ez nem állandó kórus, minden produkcióra külön toboroznak énekeseket, de egyáltalán nem tilos több produkcióban is részt venni, sőt. Érdekességképpen megjegyzem, 2017-ben jártak már Magyarországon is, Brahms Német Requiemjét adták elő a Vigadóban.

Egy ilyen turné a gyakorlatban úgy fest, hogy aki megfelelt az előzetes meghallgatáson (amit természetesen még az előző évben megtartanak, hiszen a helyszínt és az előadó apparátust időben le kell kötni), befizet több ezer dollárt a szállás, ellátás és nem utolsósorban az előadás és az arra való felkészülés profi közreműködői díjának fedezeteként. Mindezeken túl ráadásul az utazást az érkezés repteréig egyénileg kell megoldania, amiért is részt vehet egy 1 hetes eléggé feszített ütemű turnén: érkezés vasárnap, hétfőtől (nesze neked jetlag...) péntekig reggel és este egy-egy háromórás próba, szombaton délelőtt főpróba, este előadás, másnap hazautazás.

Ez már önmagában nézve sem kis teljesítmény, profi együtteseknél ez 6 nap alatt 12 szolgálatot jelent, de a fennmaradó időt sem tölti haszontalanul: délutánonként ugyan felárért, de szervezett formában megnézheti az adott előadás helyszíneként szolgáló város nevezetességeit. Tehát nemcsak impozáns koncerttermekben vehet részt nagyszabású oratórikus művek előadásában, hanem ez még kombinálva is van az adott európai városban töltött 1 hetes városnézéssel. Ha belegondolunk, ki vállalkozhat ilyesmire, bizony arra juthatunk, hogy erre ideje és módja elsősorban olyanoknak van, akik már túl vannak a napi munka kötöttségén, és ez a tény a kórushangzásra nézvést konzekvenciákkal járhat.

Hogy finoman fejezzem ki magam: ha a résztvevők Budapesten tömegközlekednének, nagy részük ingyen utazna. A prágai hangverseny esetében is fennállt ez az életkori összetétel, ráadásul a hangzáskép kialakításában további nehézséget okozott a karmesternek a kórus szólamaránya, az erre a turnéra jelentkezett 163 énekesből majd háromszor volt annyi a hölgy, mint a férfi, ami nem éppen nevezhető ideális rátának.

Az est másik fontos nagy létszámú együttese a 2000-ben alapított prágai Cseh Szimfonikus Zenekar – nem azonos a nevesebb Cseh Nemzeti Szimfonikus Zenekarral – volt. A szórólap szerint profiljuk gazdag: klasszikus zenei hangversenyek mellett közreműködtek már filmzenében, „3 tenor” hangversenyen, sőt nem egyszer rockhangversenyeken is. Az ember ilyenkor rögtön gyanakszik, hogy aki sokat markol, keveset fog, de azt sem szabad elfelejteni, hogy egy alig 20 éves együttesnek a stabil anyagi alapokat megteremtenie igen nehéz, sokszor ezen az áron megy csak. Hogy aztán e sokszínűségnek volt-e köszönhető, vagy inkább a külön zenekari próbák hiánya, esetleg az augusztus közepi időpont, ami azért valljuk be, uborkaszezon, – a zenész is ember, neki is jár valamikor szabadság – éreztette-e hatását, nem tudom, de sajnos végig érezhető volt, mind a csiszolatlan intonációban, mind a mű nem mindig és mindenki általi kellően alapos ismeretében.

A pályájuk elején lévő fiatal szólisták a Hollandiában élő amerikai szopránt leszámítva osztrákok voltak. Közülük kiemelném a „kakukktojást”, Katharine Dain imponáló magabiztossággal és muzikalitással énekelt, különösen szólamának a magas részeinek pianissimói, ösztönösnek ható érzékenységű hangszínváltásai borzongatták meg a félezer főnyi hallgatóságot, remélem, még hallat magáról máskor is. De nem érheti rossz szó Cornelia Sonnleithnert sem, igen karakteresen formálta meg a Dvořák által a mezzoszoprán szólistára osztott zenei anyagot. Johannes Bamberger a műhöz remekül passzoló gyönyörű, bársonyos tenorhang birtokosa, de ezen az estén nem minden esetben volt elég ahhoz, hogy átvigye a nem is mindig masszív zenekari hangzást. Stefan Zenkl hallhatóan nem volt egészségét tekintve száz százalékos állapotban, de minden eszközzel igyekezett ezt kompenzálni, és az ő hangszíne is remekül passzolt a kompozícióhoz.

Az est karmestere, a Bécsben élő és működő Heinz Ferlesch volt. Személye ebben a produkcióban nem korlátozódott a vezénylő karmesterére, rá várt az a feladat, hogy abból a bő másfélszáz emberből, akik mint kórus, itt találkoztak össze először, a koncertet megelőző hat nap alatt nagyszabású oratórikus művet előadni képes együttest kovácsoljon. Ebben mindenképpen segítségére volt az a tény, hogy neki személy szerint van teljesen amatőr, és félprofi kórusa is, így megvan az a nyelvezete és tapasztalata, hogy kevés zenei háttérismerettel, illetve énektechnikai tudással rendelkező emberekből is kihozza a lehetőségek szerinti maximumot. A „félprofi” kifejezés kapcsán muszáj egy kis kitérőt tennem. Ugyanis bármilyen hihetetlen, az osztrák fővárosban nem létezik oratóriumok előadására (is) szakosodott hivatásos énekkar: nincsen Osztrák Nemzeti Kórus, nem tart fönn vokális együttest Bécs városa sem, osztrák nagyvállalatok (ÖMV, Spar, stb.) sem, az ORF-nek is csak zenekara van, kórusa nincs, ellenben létezik öt nagyon jó félamatőr kórus, ezek egyikének, a Konzerthausban helyett kapó Wiener Singakademienek a vezetője már hosszabb ideje Ferlesch. Természetesen a zenés színházaknak (Staatsoper, Volksoper) van saját énekkaruk, de ez a sajátjuk, nem adják kölcsön „házon kívülre”.

A hangverseny programja egyetlen, annál fajsúlyosabb műből állt, Dvořák Stabat Matere szólalt meg. E középkori himnusz évszázadokat átívelő megzenésítései közül talán a leghosszabb, legfajsúlyosabb, de mindenképpen a legszemélyesebb a cseh zeneszerzőé, aminek szomorú oka van, néhány éven belül három gyermekét is elvesztette, mindegyik eset után a komponálásban keresett lelki megnyugvást, így a mű több hullámban, több nekiveselkedés után készült el teljesen. Hogy meglehetősen ritka vendég a koncertpódiumok műsorán, annak hosszán kívül az is oka, hogy a mű tíz tétele közül majd mindegyik lassú, meditatív, szomorú zene, igazi gyors tétele nincs is, kicsit felhőtlenebb karakterű is csak kettő, tehát nem adja könnyen magát a darab.

A műsor ismeretében a helyszín is megérdemel egy-két gondolatot. Prága közepén, a Moldva folyó egyik kis szigetén fellelhető palota a cseh nemzeti romantika fontos helyszíne, mindenképpen inspiráló tudat lehetett az előadóknak, hogy azon falak közt muzsikálhattak, ahol másfél évszázaddal korábban Dvořák és Smetana is rendszeresen jelen voltak. A tárgyhoz szorosan nem tartozik, csak mint érdekesség jegyem meg, hogy annak a nagy 2002-es árvíznek, ami több közép-európai országot is sújtott, Prágát, ebből következően a Žofin Palotát sem kímélte, semmi nyomát nem látni sem az épületen, sem a városon, tökéletesen sikerült helyreállítani.

Hogy milyen volt a hangverseny? Nos, az osztrák dirigens a körülmények ismeretében jól dolgozott augusztus első hetében, mert az énekkar produkálta a tőle elvárhatót, és bírta is hanggal, mi több, az utolsó tétel kifejezetten dinamikusra sikerült, az emberben valóban a mondás igazsága dominált (vége jó, minden jó). Nem azt mondom, hogy életem legnagyobb koncertélménye volt, de nyár van, ilyenkor jobban örülünk mindennek, talán az elvárásaink is kisebbek, a darab is ritkán szólal meg élőben, azt a funkciót teljesen lefedte, hogy ha valaki 2019. augusztus 10-én Prágában épp komolyzenei hangversenyre akart menni, akkor hallhatott egy nagyszabású művet vállalható előadásban.

De itt nem ez volt a lényeg. A jelenségre szeretném felhívni a figyelmet, azt tartom igen szimpatikusnak és követendőnek, hogy valaki létrehoz egy egész apparátust csak azért, hogy sok zeneszerető embernek életre szóló aktív zenei élményt okozzon, és a konstrukció évtizedekben mérhető időtávlaton működőképes, a 2020-as négy hangverseny is már előkészítve: a helyszínek időpontok, műsor, karmester személye eldöntetett, már csak a várják a maguk másfél száz lelkes kórusénekeseit. Azt hiszem, hogy ugyan a kodályi gondolat teljesen más kontextusban született meg, és vált szállóigévé, de a lényege vonatkoztatható ide is: mert így (is) lesz a zene mindenkié!

a Berkshire Choral International Prágában






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.