Bejelentkezés Regisztráció

Főtéma

Búcsú a MUZSIKA nyomtatott változatától

2019-01-02 15:37:50 - zéta -

MUZSIKA - 1958Fura összjátéka a Sorsnak, hogy 1979 januárjában vettem meg az első MUZSIKÁ-t, akkor vált szokásommá minden hónap elején beszerezni az aktuális újságosomnál az aktuális számot. Kerek négy évtized alatt csiszolódtunk össze, lap és olvasója.

A tavaly decemberi szám, ha jól emlékszem, 19-én került ki a standra, az első oldalon a szerkesztőségi jegyzettel: A játszma vége. Olvasom a higgadtnak tűnő, de valójában kétségbeesett tájékoztatást, miszerint az utolsó lapszámot tartom a kezemben, innentől kezdve „internetes szakfolyóiratként folytatja útját a Muzsika…”

Nem mondom, hogy nem voltak csúnya előjelek.

Erről szóltak az egyre csúszó havi megjelenések, erről az utóbbi években ciklikusan ismétlődő kényszerű nyári szüneti leállás. (Először még sűrű bocsánatkérésekkel fűszerezve, legutóbb már csak szimplán néztünk egymásra az újságossal reggelente bő két hónapon keresztül.)

A hanyatlás jele volt az is, hogy egyre gyakrabban kellett helyreigazítást olvasni, a korábbi cikkek elírásait, tévedéseit korrigálni. És bár tévedni emberi dolog, de a Muzsika mindig híresen késett a recenziókkal, olykor két-három hónapot is, lett volna idő tisztességesen átolvasni a leadott anyagot. (Sosem értettem a nyomdai átfutás kezdetű magyarázatot, mikor hasonló folyóiratok már néhány hét spéttel követni tudták a nagyvilág eseményeit.)

Talán 11 éve, a félévszázados fennállás mértékvesztett önünneplése volt először igazán zavaró. Akkor tűnődtem el, hogy vajon az egykori idolok elmúlásával (kiknek írásait oly izgatottan vártam hajdan hónapról hónapra) nem múlik-e el maga a szakma is? Nem merült-e ki végleg a szellemi aranytartalék, s ha igen, marad nyomában egyáltalán valami langy középszer? Vajon ez csak az én generációm problémája?

Asztalos Sándor alapító főszerkesztő az első szám beköszöntőjében maga is hasonló húrokat pengetett 1958 januárjában: „Túljutott-e a világ a zeneietlenség, zene és társadalom, zene és emberi mondanivaló kettészakadásának korszakán, a rossz muzsika, a ˝nyomorult silányságok˝ korszakán?” – kérdezte és mindjárt megvolt rá a reális, de kötelező optimizmussal átszőtt válasza is: „Nem jutottunk túl. De túl fogunk jutni.”

Valahogy Farkas Zoltánék mostani írása reményvesztettebbnek tűnik.

Ráadásul pont az Asztalos által felvetett gondolatokat hiányoltam legfájóbban az utóbbi évtizedben a lapból. A szakma, melynek elsőszámú képviselője a Muzsika (volt), csendben tűrte a „nyomorult silányságok” térhódítását, legföljebb nem közölt róluk dicsérő hozsannát. Pedig nem elég hallgatni, hiszen amazok – ellenkező előjelű kritika híján – lassan megszerzik nemcsak az anyagi, hanem az „úgymond-szakma” szellemi támogatását is.

Vagy már most is „úgymond-szakmává” váltunk?

Anno az első szám Kodályt köszöntötte kerek születésnapján, nyilván hátuk mögött érezhették az Alapítók a híresen szigorú értékítéletű komponista támogatását. Ma vajon ki vagy mi áll a szerkesztőség mögött? A némaság?

Ilyen súlyos felütés után azt gondoltam, hogy az utolsó szám majd valami új mérföldkőként pozícionálja a zene iránt érdeklődő értelmiség tudatában a majdani „internetes szakfolyóiratot”.

MUZSIKA - 1958 Hát, ha így, akkor nem jó az irány. A szerkesztői beköszöntőt jeles muzsikusunkkal készített, ám végtelenbe elnyúló, olykor önismétlésbe futó interjú követte. Utána olvashatjuk a Muzsika „bevált” születésnapi üresmondását egy oldalban, talán épp az ünnepeltnek lehet a legkínosabb. A harmadik cikk az Operaház finoman szólva vitatható USA-turnéjáról közöl lelkesebb szemelvényeket hullámzó minőségű kinti kritikákból, elfogadhatatlan magyarításban. Utána még két terjengős interjú következik, itthoni szemmel olvasva számomra kevésbé fontosnak tűnő témákból. Pontosan a lap felén túl találkozhatunk az első igazán izgalmas cikkel, Kurtág milánói ősbemutatójáról.

Akárhogy is lesz (január 3-án még nem találom a megújult oldalt), az internetes megjelenésnél nem fog az olvasó (Olvasó!) huszonnégy oldalt csak úgy átlapozgatni egyre növekvő bosszúsággal, hanem simán elkattint máshová.

A Muzsika eddig vaskosan benne volt az életemben, szellemi kihívásként, de hagyományként is, szertartásosan. Pedig sokszor nem értettünk egyet, de mégis jó volt olvasni az akár eltérő véleményt. Mérce volt akkor is, ha vitatkoztunk dolgokon. Elmúlását keserűen, tétován, bizonytalanul és talajvesztetten élem meg.

A készülő újat félelemmel vegyes reménykedéssel várom. Hogy ne csak az üres karakterszámláló pörögjön, találhassunk mögötte érvényes értéket is, mélyebb beágyazottsággal.

Mert, ahogy Márai mondta: „Az írás térfogatában igaz.”






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.