Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Un dolce ristoro” – Egy majd’ 40 éves Così fan tutte az Erkel Színházban, felfrissítve

2018-03-06 15:43:45 IVA

Egy majd’ 40 éves Così fan tutte az Erkel Színházban, felfrissítve 2018. február 18/ 22.
Erkel Színház

Wolfgang Amadeus Mozart: Così fan tutte

Fiordiligi - Kolonits Klára/Bakonyi Anikó
Dorabella - Mester Viktória/Balga Gabriella
Ferrando - Megyesi Zoltán/Rab Gyula
Guglielmo - Haja Zsolt
Despina - Sáfár Orsolya/Szemere Zita
Don Alfonso - Kálmán Péter

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Halász Péter

A Così fan tutte idei szériája, amely az Operaház (feltehetően) kényszerű döntése nyomán nem a legutóbbi repríz színrevitele, különleges tanulsággal szolgál. Mintegy bizonyítékul, legalábbis bizonyítási lehetőségként nekünk, olyan (régi, öreg, betokosodott agyú, a műfajt múzeumnak képzelő) operajáróknak, akik szinte mindig korholjuk az újat, a „modernet”, „korszerűt”, „újragondoltat” és „átértelmezettet”, a mai és a jövőben remélt közönséghez „közel hozót”.

Hiszen milyen könnyű mesélnie a(z időben) messziről jött embernek arról, hogy egy régi rendezés mennyivel jobb volt! Akadunk páran, akik tudjuk, miről beszélünk, bár abban sem értünk feltétlenül egyet, ám a szép díszletek jobb-rosszabb fényképével, egykori kedvenceink rosszabb minőségű hangfelvételeivel nehezen tudjuk érzékeltetni azt az élményt és hatást, amelyre jó példaként hivatkozunk. Most azonban itt egy életre kelt példa, bizonyíték. (Akadt már hasonló eset, midőn az Operaház egy zeneileg színvonalasan kiállítható Don Carlos-előadásához nem új rendezést adott és nem is az akkor legutóbbit, hanem a műsorról már száműzöttnek hitt Mikó András-félét. Annak sikere – később az Erkel Színházba történt visszaültetés sikerével együtt – igazolta is a szokatlan döntést. Bárcsak hozzászokhatnánk ilyen döntések gyakorlatához!)

Persze nem feltételezem, hogy a színreviteli minőség ösztönözte az Operaházat Szinetár Miklós 1979-es Così-rendezésének rehabilitálására. Sokkal inkább gyanítom, hogy a Jiří Menzel 2014-es fiaskójának Zöldy Z Gergely tervezte, az Operaház színpadát levegőtlenül beépítő díszletét nem lehetett volna az Erkel színpadára igazítani, illetve csak visszafordíthatatlan csorbítás árán, és annak talán még nem érkezett el az ideje. Ugyanakkor – a precedensen túl – boldogító az a jelenség, amelyről a mindig titokzatos intézmény sohasem tájékoztatja a nagyérdeműt: egy lassacskán négy évtizedes és már leváltott előadás díszlete még fizikai valóságában létezik.

El kell árulnom, hogy a fentiekkel nem egy kedvencem visszatérését ünnepeltem: új korában nem szerettem bele ebbe a rendezésbe. Ugyanis nemhogy régi és öreg, de annál is régebbi és öregebb néző vagyok, akinek első Così-élményét még Oláh Gusztáv rendezésében és díszleteivel, Márk Tivadar jelmezeivel tálalták. Ahogy ott tündökölt a színpadon Ágai Karola és Szőnyi Olga… nem, most kivételesen máskorra hagyom a nosztalgiázást, amely végképp igazságtalan lenne két igazán élvezetes este méltatásakor.

Tehát sem a rendezéshez, sem a rendező munkásságához nem fűz elfogultság, de most mégis fejet hajtok egy szépségkultusztól és tradícióápolástól ódzkodó rendezés, még inkább a rendező szakmai érdemei, a munkájának köszönhető felújítás vívmányai előtt. Értékelem, hogy Szinetár Miklós, bár szakít az Operaház Mozart-operákban megszokott előadási hagyományával (a nemesi környezet pompája és fennkölt előkelősége, amelyben annál bizarrabb és pikánsabb az emberi esendőségek leleplezése), de nem jut még el a darabok miliőjét kispolgári környezetbe leszállító vonalhoz.

Cosìjának látványvilága (Forray Gábor stilizált és praktikus díszlete, Schäffer Judit igényes és beszédes jelmezei) még igen távol állnak a néző provokálásától. Mégsem tudtam ezt igazán értékelni annak idején, hiszen még 3 és fél esztendő választott el attól a Mozart-felújítástól, amely aztán – hadd éljek egy népies kifejezéssel – megmutatta a magyar közönségnek, merre lakik a Jóisten. Hogy Ljubimov, többek által magasztalt Don Giovanni-rendezése (bemutató: 1982. október 24.) mégsem bizonyult az operajátszás iránymutatásának, azt az is jelzi, hogy a XXI. században – mind a nagyvilágban, mind a Magyar Állami Operaházban – diktatórikus kérlelhetetlenséggel felbukkanó hasonló kísérletek, utánzások és affektálások három-négy évtized múltán is több nézői elutasítást váltanak ki, mint elfogadást, sőt üdvözlendő jelenség, hogy ebben a szakkritikák is egyre őszintébbek.

Tegyük hozzá gyorsan: Menzel rendezése korántsem a nézők megkínzása jegyében született, viszont örömére sem, és ebben nemcsak az erős koncepció, hanem az erős és stílusos színészvezetés hiánya is ludas volt. Bár az Operaház képes tudósításából is értesülhettünk arról, hogy Szinetár Miklós személyesen állította be rendezését, ez az előadások minőségén, a felfrissítés közreműködőinek játékán nagyon is tetten érhetőnek bizonyult. A széria „második” (általam elsőként látott) szereposztási gárdájáén különösen.

Fiordiligi szerepe, ez a Donna Annáénál és az Éj királynőjéénél alig kevésbé „nyaktörő” szólam igen alkalmas Kolonits Klára hangi adottságainak, énektudásának jelenlegi (pontosan: csúcs)minősége, valamint színpadi otthonossága és tökéletes illúziókeltő színészete reprezentálására. Persze nem helyénvaló kifejezés a reprezentálás, hiszen játékának éppen az a varázsa, hogy szinte nem is operai produkciót látunk tőle, hanem magát a hősnőt. A társalgási vígjátszás természetességével énekel, élvezettel és jó kedéllyel éli meg az eseményeket, hiszen nem engedte el még azt a kislányt, aki leginkább nővére ölelésében, annak kezét szorongatva érzi magát biztonságban.

Bakonyi Anikó megformálásában is szép játékot és hangot élvezhettünk. Korábbi Aida-, Szulamit és Donna Anna-alakításából emlékezetes magasságai most is biztosak. Ugyanakkor meglepett, hogy a szólam mélyebb hangjait mintha mezzoszopránként képezné, ami által éneklése mégsem kiegyenlítettebbnek, hanem kevésbé színesnek hatott.

Dorabella szerepét Mester Viktória és Balga Gabriella énekelte, mindketten hozzájárulva a játék remek hangulatához. Balga Gabriella hangját találtam izgalmasabbnak, a szopránéhoz simulóbbnak.

A sorsot megkísértő fiatalemberek a magabiztosság és az ezáltal kiteljesedő hódító megjelenés megtestesüléseként robbantak be a színpadra. Mindkét estémen Haja Zsolt abszolválta Guglielmót, olyan Mozart-baritonhoz méltón, aki nekem már Don Giovanniként is bizonyított.

Megyesi Zoltánt láttam már több szerepében, a Mozartokban is. Most olyan érzésemet keltette, hogy bennem lehetett a hiba, ha korábban nem bűvölt el annyira, mint Ferrandóként. Az Un’aura amorosa szenvedélyes, lehengerlő előadásával jelentős része volt a produkció felforrósításában. A másik estén Rab Gyula karcsúbb, de szép hangon, kifogástalanul győzte a szólamot és a játékot.

Csaknem négy évvel ezelőtti bemutatkozása után kellemes meglepetést hozott újból Despina szerepében Sáfár Orsolya. Akkor úgy véltem, hogy ehhez a szerephez az övénél több színpadi tapasztalat szükséges; nos, az eltelt évek és a régi-új rendezés betanulása eredményesnek bizonyultak. Valószínűleg a szubrett-szerepkör jobban is illik hozzá, mint a naiva-primadonnai, de kétségtelen, hogy ez a játék meghozta korábban hiányolt természetességét. Külön érdeme, hogy az orvos és a jegyző „szerepéhez” karakteresen elváltoztatott hangszíne is telt maradt. Szemere Zita is jobban tetszett, mint bármelyik korábbi szerepében. Élvezetesen fitogtatta hangjának otthonosságát és mozgékonyságát a magas regiszterben, amely most kiegyenlítettebben is szólt a teljes skálán belül. Ez a különben szintén igényes és nehéz komédiás-szerep is azt mutatta, hogy a pályája elején járó énekesnő Melindaként egyelőre tévedés.

Don Alfonsót mindkét alkalommal Kálmán Péter énekelte, sőt, a színlap szerint idén is a szerep egyetlen birtokosa. Hozzáteszem: méltó birtokosa, hiszen alakítását szép és kiegyenlített hang, hibátlan szólam- és játéktudás jellemzi, röviden minden, ami egy vígopera jelentős szerepének feltétele. Ha mégis hiányolni kellene belőle valamit, az a magával ragadó színpadi személyiség, aki ennek a fergeteges játéknak az irányítója, motorja; amilyenek akadtak már a darab budapesti előadás-történetében. De ez az apróság most talán azért nem érződött hiánynak, mert a motor, az irányító szerepéből (mondhatnám felelősségéből) így tolódott nagyobb hangsúly az esendő és gyarló emberi természetre, aminek a tragikuma benne rejlik ebben a komédiában, és kérlelhetetlenül hat ránk a felhőtlen happy end ellenére is.

Érzelmeink Mozart receptje szerinti vegyítéséről és (fel)kavarásáról lankadatlanul és kiválóan gondoskodott az estek karmestere, Halász Péter.

Egy majd’ 40 éves Così fan tutte az Erkel Színházban, felfrissítve
fotó: © Rákossy Péter






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.